organizmus
betonidegek az utak
a gangok bélrendszere
lakások ezreit eteti
szerelmes ölelés gyermekkacaj
volt az ígéret a lakomára
de csak egy sétára készülő eb
szűköl az ajtó mögött
a szellőzőnyíláson sült hagymaszag
és elvetélt akkordok szivárognak át
a sárga erezetű csempék közé
és körbeölelik a zokogó
meztelen testet
folyadékkal tölti meg a csészét
az a mélybe csorog
és csillapítja gyengeségét
a betonidegeknek
előjegyzés nélkül
levélujjaikkal a fák
egy nap kipucolják belőlem a gyűlöletet
a kerti medencéből a mocskot
összegyűjti a szivattyú
megfulladt rovarok a vízen
a szűrt fényben nefelejcseket poroz be a szél
a demerung és az alkony árnyai összeérnek
a bárányfelhőkben elzúg egy repülőgép
kondenzcsíkján hangjegyek
megszokásból dúdolni kezdem az első tételt
de a morajlás eszembe juttatja
hogy többé sem előre sem hátra
csakis befelé ahol démonok
kötik csokorba a kitépett bogárlábakat
aztán elégtételként a szélbe eresztik
a kulcsokat és az előjegyzést
portré a tájról
lekváros kenyércafatként lóg le az ég alja
a magasban és a mélyben is a szürke dominál
kihalt falu üldögél a misén
s a horizont a tájból ma valamit
észrevétlenül kivág
a színeket téli rigók keresik a pajták mögött
egy macska három napja nem hagyja abba a nyávogást
az alföld mostanában lápnak becézi magát
anélkül hogy ezt bárki észrevette volna
a nap pedig fénysztrájkot tart májusig
pesti lámpák homályánál mérik
lett-e az országban kétszer olyan sötét
mint idáig
Borítófotó: Alpha Coders