szárnyas oltár
a leengedett redőnyök
mögött még tombol a nyár.
a szobában félhomály,
hűvös.
a kacsákat már a múlt héten
levágtuk,
de ma úgy hallom,
mintha kiabálnának.
napok óta próbálkozik
végleg eloldani magát innét.
most nem sírok, ma nem.
csak a kezét meg a homlokát
simogatom.
vizes ruhával megtörlöm az arcát.
a zihálás csillapodik, rám néz.
„jaj, de jó…”
aztán ismét alámerül
a szenvedés mocsarába.
sokára értem meg,
és talán soha nem eléggé,
mit is akart.
miért is akarta így.
kislánnyá fiatalította a halál,
mintha ősz hajszálai is
eltűntek volna.
amikor utoljára szárítottam a haját,
azt mondta, mindig is
ilyen hajkoronát szeretett volna.
Bortófotó: Joan Cassis