Ó, Orpheusz
Hommage à Hamvas Béla
Ó, kihúnyó eonok,
amelyek ifjúkorom olvasmányaiban
valóságosabbak voltatok az ablakom
alatti sövénynél, a szubsztanciák ka
rámjánál, poros akácainknál, melye
ken esténként álomtól elnehezült ma
darak, régi bölcselők lelkei gubbasztot
tak, s a Herkules oszlopain túl a jósze
mű hajós akár az éjszaka óceánjából
fel-felbukkanó Atlantiszt is láthatta;
ó, költők, barátaim,
bizony mondom, elhagy minket a vers,
mert elhagytuk orfikus emlékeinket,
Mnemoszünének, a múzsák anyjának,
ki eredetileg nimfaforrás volt, kilenc
leánya (a kilenc múzsa) szakadatlanul
a születés-elmúlás rejtélyére emlékez
tette az emberiséget, mi már, Hölder
lin tengerészei, félünk a forráshoz ha
tolni; s félünk a szemfödél túloldalától;
közben köröttünk új ezredév árja forr,
s még mielőtt az éjmadár végleg a vers
re s ránk telepedne, volna mit emlékké,
tisztes múlttá tennünk, kiérdemelve a
méltóbb isteneket és az igazabb létet;
ó, Orpheusz,
megbántad már, hogy hátranéztél? Eu
rüdiké csak sötétben követ, szemed vi
lágánál titok a szíve és öle, mint az é
nek a letépett fejedben; míg a torkod é
des kromatikájára féltékeny Apolló le
vágva is daloló fejedet leckézteti (ne a
vatkozz a dolgomba!, rivall rá), addig
fölöttünk Erinnüszök raja kering, s mi,
dalod nélkül balgák, laptop-emlékeink
helyett a mítosz kapuit reteszeljük be.