Immár negyedik alkalommal zúzta szét hazánkat a philadelphiai Rosetta, akik augusztus 2-án a Dürer Kertben adtak frenetikus koncertet, azt bizonyítva ezzel, hogy a jelenlegi post-metal/post-hardcore színtérnek továbbra is ők a legjobb és legbiztosabb pillérei. Íme egy némileg rendhagyó beszámoló.

Felvezető mellékzönge

Szombat. Viszonylag eseménytelen út után érkezés az ország egyik „legszebb” vasúti megállóhelyére, Zuglóba. A Hungária körúton le, baráti lakba be. Evés-ivás, társalgás, befigyel egy film (Slow West – egyszer megnézős), majd irány a Margit-sziget, mert a víztoronyban elvileg a Fradi-(acél)sast is készítő Szőke Gábor Miklós kiállításszerűsége tekinthető meg. A szigethez érve hatalmas tömeg. Vajon mit osztogatnak ingyen? Semmit, csak zenél a Tarlós-csobogó. „Az emberek meg néznek.” Fröcsög a víz, szól a giccszene. Igazán remek, igazán remek, haladjunk toronyirányt inkább. A kiállítás átverés. Szarsemmi. Két bazinagy dobermann a bejáratnál. Kúl. Beljebb egy koporsóban fekvő, bebugyolált Anubisz-szobor. A torony egyik szintjén meg projektorok hányják a falra, mit is csinált eddig Szőke G. M. Izgalmas dolgokat, de azok nagyrészt helyhez vannak kötve. És nem ide, ahol épp állunk. Kár. A tornyi(barnabás) látvány azonban már-már kárpótol, de a szép nagy fák miatt a kilátás csak részben izgalmas. Sebaj, a szigeti veszedelem után irány a Práter utca. Kisüzemi sörök ivása. Még egy barát becsatlakozása. Beszélgetési módozatok gyakorlása.

Jól van, ez senkit se érdekel, a koncerttel mi van már?

Vasárnap. Zuhany. Rögvest ebéd. Újabb film (Barbara – egyszer megnézős). Nagyvárad tér. Baráti csevej. Városligeti találkozó. Séta, beszéd. Kertem. Sörfröccs. További beszélgetések eszközölése. Dürer Kert. (Végre már! – sóhajt nagyot az olvasótábor.) Baráti szervezés. A kezdés csúsztatása. Addig sörfröccs. Beszélgetési módozatok gyakorlása, sokadik rész. Kezd az Oaken. Pokol. A banda zúz. Látszik, hogy örülnek a lehetőségnek. Úgynevezett bizonyítási vágy. Jók is, bár én csak belefülelek. Némi hatásszünet. Entrópia Architektúra. Acél. Meditatív. Fémek csikorgatása. Hangszerek pendítése. Ütése. Fújása. Hangszálak rezegtetése. Buddha szerepében: Kósa Csaba. E hasonulás az Oakennel közös dal prezentálásakor gyönyörű. Tizenegyen zúznak, Buddha a zenei tér közepén ősnyugodtsággal vezényel. Élmény. ÉLMÉNY!

Meztélláb

A Rosetta leszállt. Űr. Mégis két lábbal a földön. Vagyis a színpadon. Mike Armine: cipő le, zokni le, nadrág fel, mikrofon fel, pár perc múlva póló le. Sajnos David Grossman egy nagy hiányérzet csupán: se négy húr, se éteri vokál. De hiába van augusztus, kisegít a Junius: Joel Munguia rövid idő alatt benyalta a bassztémákat. Hatalmas respekt neki. Eric Jernigan viszont jelen: kiköpött Pepper Keenan, csak neki nem a Down az anyabandája, hanem a City of Ships. Szóval van itt minden. Junius-basszer, City of Ships-főnök, a Junius-basszer ráadásul City of Ships-pólóban… Hara / The Center. Quintessential Ephemera. Red in Tooth and Claw. Gyönyör. Minden a helyén (a Grossman-vokálok is nagyjából pótolva). Csak a fények szarok. (Így a fotók is erőtlenek.) Armine fáradt, ellenben őrült és vicces. A többiek vérprofik. Bruce McMurtrie nem ember, érzelmes dobgép. Matt Weed a szürke eminenciás. A közönség a hatodik tag. Együtt lélegzik és utazik a kisterem. Hardcore. Ugyanakkor metal. Metal. Ugyanakkor hardcore. Nem metalcore. Spacemetal. Ahogy az okosok hívják. Izzó. Forró. Élő. Éteri. É-L-M-É-N-Y-!

Konklúzió

Mikor jönnek megint?

Rosetta-, Entrópia Architektúra- és Oaken-koncert, Dürer Kert, Budapest, 2015. augusztus 2.

A fotókat Vékony Zsolt készítette.

„Egy hölgynek sokat árt, / Ha nyáron pettyes, mint a leopárd. / Vegyél varangypetét, unkanyelvvel abárold, / Telihold fényénél lepárold. / Újholdkor szépen kend a pofikádra. / Jön a tavasz: bőrödnek semmi kára.” A Faust és Kosztolányi Dezső írásművészete áll a Kalligram legfrissebb számának középpontjában.

Újabb részletet és információkat ismerhetünk meg Márton László Faust-fordításából a Kalligram nyári összevont számában. Az év második felében megjelenő kötet teljességre törekszik, hiszen a tragédia két részén kívül helyet kap majd benne a Johann Faustus legendáját tartalmazó 16. századi ún. „Spies-féle népkönyv”, amely Goethe szövegének egyik forrása, valamint az „Ős-Faust”, azaz a nagy mű korai változata. A mostani lapszámban közölt Faust-részlettel összeolvashatjuk az említett népkönyv idevágó passzusait. Közös pont az ókori alakok megidézése, mint Heléna és Nagy Sándor, amivel kapcsolatban megjegyzi Márton, hogy „Faustus alakjában már a mondakör kialakulásakor is megtestesült az újkori ember antikvitás iránti szellemi és érzéki vágya.” E vágy mivoltának módosulására is kitér az összevetésben, amiben műfaji és hatástörténeti okok keresendők: a históriáskönyv rendkívüli népszerűségre tett szert és „egy sor, eredetileg máshová kötődő anekdota, pletyka, rémtörténet és fantazmagória kristályosodott ki” a doktor alakja körül. Folklorizálódáson ment keresztül, aztán az irodalmi feldolgozások vertikálisan és funkcióját tekintve is fölemelték, hiszen a „magas irodalom” filozófiai kérdések kereszttüzében álló figurája lett, ez pedig elfedi az anekdotikus hagyományt. Minden későbbi Faust Goethe Faustjához kapcsolódik.

Nincs információm arról, hogy a készülő kötetnek lesz-e utószava (gyaníthatóan igen), mindenesetre a szintén itt közölt, a fordító által Schilling Árpád rendezőnek és a budapesti Katona József Színház társulatának címzett támpontjai „a Faust értő olvasásához” – körültekintő magyarázataival, követhető érvelésével – nem csak a kiadványban, hanem akár a középiskolás korosztálynak szánt tankönyvekben is sok segítséget nyújthatnak. Szinte mindent érint Márton: a Faust alakja körüli legendákat és a „fikcionalizálódás” lépéseit, hogy miképp alakulhatott ki a titokzatos személy körül „a modern emberiség legnagyobb szabású mítosza”. Emellett bemutatja a hosszú keletkezési folyamatot, a szerkezetet, illetve a magyar fordítások és kiadások történetét. Saját koncepciója szerint helytelen a drámai költemény megjelölés, mert „[é]ppen arról van szó, hogy vagy dráma, vagy költemény.” Mivel a szöveg színpadi felkérésre született, a választás egyértelmű, noha nem kizárólagos – a szöveg líraisága nem sikkad el a közzétett jelenetek tanúsága szerint.

Márton érvelésében gyakran szerepelnek Goethe életrajzából vett megjegyzések, ezeket Bernáth Árpád is áttekinti, bizonyítva, hogy Goethe esetében legalábbis nehezen vizsgálhatók a művek e nélkül. Bernáth tanulmánya azonban túllép a szerzőelvűségen, amikor a szokatlanul nagyszámú bevezető szöveg helyét magyarázza a Faust összetett jelentésrendszerében. Úgy véli, hogy a három bevezetésben a két részt összetartó hídelemekre ismerhetünk, „hiszen sajátos módon ugyan, de mindhárom az egész mű alapkérdésének ad hangot. Az alapkérdés pedig nem más, mint a befejezhetőség kérdése, annak a problémának a felvetése, hogy lehetséges-e egy tökéletes egész létrehozása.” A mű keletkezésének Goethe egész életét végigkísérő folyamata csak az egyik argumentum a tézis bizonyításához, a Prológus a mennyben az univerzumot, a Földet és a természetet tökéletesnek mutatja, amely „ugyan állandó mozgásban van, de teremtése befejeződött”. A tragédia kérdése tehát az, hogy az ember képes-e elérni Isten „képmási” tökéletességét, képes-e létrehozni egy olyan világot, hogy „abban a fejlődésre, egy jobb állapot elérésére sem szükség, sem lehetőség sincs már.” Az emberiség másik útja Mephistopheles ajánlata: „az ember döntésre már képtelen, mert lemondott eszének használatáról, s ezzel megszűnt szabad és morális lénynek lenni.” E választási szituáció aktualitását nemigen fogja elveszíteni.

A Faust-blokk részét képezi többek között Hermann Zoltán tanulmánya, mely úgy tekint a tragédia fordítástörténetére, mint az irodalom esztétikai és intézményrendszerbeli sajátosságainak (nyilvánosságszerkezet, kiadástörténet) keresztmetszetére, amelyen tehát az irodalmunk 20. századi változásai is jól nyomon követhetők. Szorosabban a „logosz” jelentéstani kérdéseire, illetve ehhez kapcsolódva a szó német nyelvű, valamint magyar fordítási megoldásait tekinti át, hermeneutikai útmutatása sok haszonnal kecsegtet. A sokat emlegetett színpadra állításról, annak sikerültségéről Hutvágner Éva írt előadáskritikát. A darabot követő értetlenség felszámolásának esélyét abban látja, ha a kőszínházban megszokott értelmezői fogások helyett inkább a színészek és a rendező közszereplői, politikai tevékenysége képezi az előadás kontextusát, valamint Schilling korábbi rendezései. Hutvágner úgy véli, hogy a rendezés „az a virtuális tér, amelyben Schilling Árpád továbbviszi saját üzenetét”, mely „nem az általános tudás, hanem a mindenkori értelmiség krízisét mutatja meg.”

A kritika első mondata így hangzik: „Schilling Árpád Faustjának két estés előadásában a színészek azt játsszák, hogy egy Schilling Árpád-rendezte Faust szereplői a Katona Színházban.” Láng Zsolt Anna című darabja ennél is tovább feszíti az öntükröző eljárást és a metaszintek többszörös egymásra helyezését, az ebből eredő nívó viszont nem hagy kétséget a döntés helyességét illetően. A szöveg szereplői például az Író és a Rendező, akik vitatkoznak a készülő darab értékéről, hogy melyik jelenetet húzzák ki és a próbafolyamat (ami a tulajdonképpeni szöveg) során maguk is belebújnak a szereplők bőrébe. A címbéli Anna az Író barátja, akit megcsalnak és elhagynak, az ő tragédiáját próbálja feldolgozni, átírni, konvertálni az Író, vagyis ez lenne a szövegbeli „valóság”, ami paradox módon annál jobban fikcionalizálódik, minél inkább hangsúlyozódik a „valóság”-effektusa.

Szunyog Zsuzsa Boldogság-kommandó című regényrészletében nem másról olvashatunk, mint két angyal jótetteiről. Jenny és Jacek önzetlenül segít a bajbajutottakon, akik többnyire szerelmi bánat miatt szenvednek. A rövid párbeszédekből álló elbeszéléshez nem találtam olyan kiszögellést, amelybe kapaszkodva védhető volna a mű alapötlete vagy a formája. A végén kétszer elismételt „abszolút minimalisztikus lightosan” önreflexiónak szűkös, persze a szöveg színvonalának emelkedését sem ezektől várjuk. A készülő regényben talán helyrekerülnek az itt még nagyon képlékeny részletek.

Mohácsi Árpád szonettjein szereplírai jegyeket fedezhetünk fel, de ez nem a megszólalás természetességének vagy egyedüli otthonosságának foglalata, hanem egyfajta kiiktathatatlan kényszer, a nyelv sajátossága: „Aztán, mint patakvíz messze iramlok, / Kis híd púpja vagyok, és gége, homlok. / Nem szabadkozom, hogy úgy élek, ahogy. // Hámlik rólam minden kusza és zagyva, / A sokféleségem kitalált maszkja: / Mint arctalan angyal távozom gyalog.” (Megint álarcosan). A költői beszéd maszkjellegét erősítik Mohácsi ezen versei, némi könnyed, szelíd öniróniát azonban csak az utolsó szöveg tartalmaz: „és aztán ki tudja, talán ez vagyok én, vagy ez is vagyok / ez az halszálka-öltönyös szorgalom / aki a tabletjével cipőt keres magának a metrón” (arcaim). Szászi Zoltán szövegei az elmúlás ólomgolyóját tartják poétikai sodronyokon, a Téli vers az idők múlásáról alanya az ötvenéves kort elérve összegez: „egy újabb esős fulladt nyár / az is az őszre hull kering // az meg kiivott poharamba port szitál / bóbitás virág elszálló szirmát / és bölcs falfehér ködöt / minek nekitámaszkodhatok”. Jenei Gyula versében szintén a múlt válik fontossá, a gyerekkorra való emlékezés. A Teasütemény cím utalás Proust madeleine kekszére, ám a lírai énnek a húsüzem bűze jelenti az emlékezés motorját. A vágóhíd tárgyi eszközeinek és a penetráns szag naturális ábrázolásának („a felhasított malacokból / párálló gőzöké, a csupa csempe daraboló- / termeké, a fémasztalokon szétfolyó furcsa / nedveké”) részletezésén túl az időkezelés érdemel figyelmet, az emlék ugyanis magába olvasztja az igeidőket, felfüggeszti a múlt-jelen-jövő egymásutániságát, középponttá válik, amelyhez képest az elbeszélés ideje elrendezhető.

Marton Mária novellája lassan építkezik, szinte cselekménytelenség jellemzi, pontosabban jelentéktelen részletekkel szembesülünk az olvasás során, az újabb Anna nevű főszereplő mindennapjaival, szeretőivel töltött idejéről, étkezésekről. A másik főalak, a címbéli Manó, Duna-parti magányában fest, a közöttük lévő szerelmi affér kissé kiszámíthatóan torkollik nemi erőszakba, illetve gyilkosságba. A mesei lezárás szintén sablonos megoldása (az elrejtett pénz megtalálása) ellenére az elbeszélés lehetővé tette a belefeledkező olvasást, ami a szöveg nyelvi erejének köszönhető.

A Faust utáni Kosztolányi-blokk a másik tematikai csomópont a Kalligram nyári számában. Szilágyi Zsófia a por jelentéskonstituáló erejét tekinti át Kosztolányi prózáiban, azt, ahogyan a Sárszegre, vagyis Bácskára és a kisvárosi elmaradottságra utaló toposszá vált. Kutatásaiban arra jut, hogy a por metaforikus felhasználása nem Kosztolányitól ered, hanem a századelő irodalmában bukkan fel, például Móricz és Török Gyula műveiben, viszont a „bácskai por” később nagy karriert futott be, elkülönült irodalmunkban. Ahogy Szilágyi írja: „A port Bácskához elválaszthatatlanul hozzákapcsoló, ám vajdasági írónak semmiképp sem nevezhető Kosztolányi Dezső, különösen Sárszegen játszódó regényeivel a vajdasági irodalom része, egy hagyományvonal kezdőpontja lett”. Tóth-Czifra Júlia arra keresi a választ, hogy mi a szerepe a referencialitásnak Kosztolányi prózáiban. Érvelésében rámutat, „hogy minden eminensen referenciális szöveghely – még a legstabilabbnak tűnőek is – alapvetően kiszolgáltatott saját textuális létének”. Az Aranysárkány és a Pacsirta kritikai kiadását középpontba helyezve az „életrajziság” irodalmi funkciójáról tesz említést: fiktív és valós együtt, egymás feszültségében képes kitermelni azt a villamos energiát, amit irodalomnak nevezünk.

A viszonylag rövid tanulmányok között egy terjedelmesebb is akad, Kulcsár Szabó Ernő hosszabban értekezik Kosztolányi verséről, a Ha negyvenéves… címűről. A dolgozat következtetése szerint a szokatlanul dísztelen szöveg esztétikai szempontból a korszak (1929-es a vers) más jelentős műveivel mutat rokonságot, és ennek okait Kulcsár Szabó a nyelv materiális sajátosságaiban találja meg. Az önmegszólítás alanyának eldönthetetlensége pedig megnehezíti annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy a későmodern korszakküszöb melyik oldalára helyezzük el ezen írást és általában véve Kosztolányi kései költészetét.

Bán Zoltán András első fejezetét publikálta azon esszéjéből, mely a holokausztirodalom címkéje, s többek között a mögötte rejtőző kultúripar ellen íródott. A probléma puszta érzékelésével híveket szerezhet magának Bán, azonban arra már körülményesebb felelni, hogy mit tekintsünk a provokatív szöveg céljának. Mert miközben a holokausztirodalom mint zsáner helytelen használata ellen érvel, arra próbál választ adni, hogy miért nem lettek ugyanilyen népszerűek a Gulag-irodalom művei, ami paradox módon ebben a formájában olyan műfaj lenne, amelyre szintén igaz volna a kultúripar meghatározottsága. Todorov nyomán a náci és szovjet rendszer összehasonlításából és azok jelenlegi megítéléséből indul ki (ezt a logikát sem feltétlenül tartom üdvözítőnek a kérdés eldöntésében), de az esszé kissé eltávolodni látszik a todorovi maximától, a racionális vitától, amennyiben Bán inkább emocionális síkra tereli szövegét, amelyben nem túl elegáns megfogalmazásokkal, némi pontatlansággal és csúsztatással is találkozhatunk. A megértés gesztusa és az esztétikai, illetve a kultúra szerkezetére fókuszáló érvek több haszonnal artikulálhatnák a kérdéskört. Erre lehet is némi esély az esszé további részeinek megjelenésével. A Kalligram számait azonban nem csak e kérdés kiderítése miatt érdemes követési távolságon belül tartani, hanem azért is, mert a (kortárs) irodalom és annak értelmezésének kiváló fórumaként tekinthetünk rá.

Kalligram, 2015/7–8.

Kedveli a népzenét, a néptáncot, filmjeivel pedig folyamatosan új jelentéseket és rendhagyó ábrázolási módokat keres. Nagyra tartja Tarr Béla művészetét, és büszke tanítványára, Ducki Tomekre, aki az idei KAFF fődíját is hazavihette. Paul Bush, angol független filmessel beszélgettünk, aki a 12. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál zsűritagja is volt idén.

KULTer.hu: Hogy tetszik a város? Hogy érzed magad a KAFF-on?

A város nagyon izgalmasnak tűnik, de sajnos nem igazán volt időm behatóbban nézelődni. Leginkább filmeket nézek, de ez a környezet nagyon kellemes, szép környéken vagyunk, sőt még remek zenéket is hallgathattam. Nagyon tetszik a magyar zene.

KULTer.hu: A magyar népzenére gondolsz?

Leginkább az olyan modern, mai magyar zenéket kedvelem, amikre erősen hat a népzene. Tegnap voltam például a Csík Zenekar koncertjén itt a Fő téren, az is nagyon tetszett.

KULTer.hu: Izgalmas lehet a zsűri munkája idén, hiszen nemcsak sok jó zenét hallhattok, hanem rengeteg kiváló filmet is nézhettek a versenyprogramok vetítésein. Mit gondolsz az idei felhozatalról? Van kedvenc filmed?

Mivel egyelőre még nem ítéltük oda a díjakat, ezért a második kérdésre nem lenne etikus válaszolnom. Az viszont biztos, hogy rengeteg jó film van idén, főleg a magyar rövidfilmes programban. Továbbá lenyűgözött, hogy mennyi animációs TV-sorozat készül mostanság itt Magyarországon, viszont a minőséget tekintve már inkább átlagosnak mondanám a színvonalat ebben a válogatásban. Van azonban itt is néhány kiemelkedő darab. Mindenesetre nagy eredménynek és erénynek tartom, hogy ilyen sokan vállalkoznak animációs TV-sorozat készítésére. Meg merem kockáztatni, hogy ez a szám felülmúlja az angol animációs sorozatokét is.

KULTer.hu: A minőségbeli problémáknak mi lehet az oka?

Nyilván a pénzhiány. Talán emiatt a kevesebb több lenne. Szóval kevés, de igazán jó sorozat.

KULTer.hu: A filmjeid nézve egyértelmű, hogy kísérletező kedvű rendező vagy. Ezt megerősítendő, a KAFF-on látott zsűri-panoráma összeállítás címe „A film határán” volt. Valóban a film mint médium határait keresed? Úgy gondolod, hogy meg lehet találni?

Ez az alkotói hozzáállás talán onnan ered, hogy nem a televíziózásban dolgozom. Aki tévés projekteket készít, annak fontos, hogy minél szélesebb közönséget vonjon be. Én arra használom a filmet, hogy új jelentéseket fedezzek fel a világban, hogy egy kicsit az átlagostól eltérően ábrázoljak bizonyos dolgokat. Ez néha a technikával való kísérletezést jelenti, vagyis inkább a technika és a koncepció egyvelegét, tehát amikor a téma szorosan összekapcsolódik a filmkészítés módjával. Például a Dr. Jekyll & Mr. Hyde című filmemben képkockánként cserélődnek a szereplők, mely a dráma kontextusában érdekes, hiszen az eredeti mű is a változásról, átváltozásról szól. Fontos tehát a technikával történő kísérletezés, de ehhez mindig meg kell találni a megfelelő témát.

KULTer.hu: Ha már szóba került a panoráma program, milyen érzés megnézni egymás után a saját filmjeid?

Nem igazán szeretem visszanézni a filmjeimet. Néha persze muszáj, például amikor a diákjaimnak kell megmutatnom valamelyiket. Ez azt jelenti, hogy évente nagyjából 7-8-szor kell megnéznem őket. Ez bőven elég, sőt, sok is.

KULTer.hu: Miért érzed túl soknak?

A filmek befogadása minden alkalommal más élmény, ezért nagyon különös például egy ilyen fesztiválon zsűrizni. Lehet, hogy egy film először nagyon tetszik, a következő alkalommal pedig nem. Ugyanez a helyzet a saját műveimmel. Néha, mikor megnézem őket, azt gondolom: „hú, zseni vagyok”, a következő alkalommal pedig azt, hogy elpocsékoltam az életemet.

KULTer.hu: Többféle technikával dolgozol a filmjeidben. Melyiket kedveled leginkább?

Mostanában a pixillációs technika érdekel, ezzel dolgozom leginkább. Tehát embereket és tárgyakat mozgatok a kamera előtt. Ez lényegében „animált fotográfiát” jelent. A legutóbbi filmem például egy múzeumban játszódik, ahol különféle kiállítási tárgyakat fényképeztem le, majd animáltam. Ez a technika nagyon érdekes, és lenyűgöző, hogy mennyi történetet el lehet mondani általa.

KULTer.hu: A filmjeid azonban nemcsak a technikai megvalósítást, hanem témáikat, valamint szereplőiket tekintve is változatosak. Készítettél már filmet rovarokról, bútorokról, egy táncoló párról, sőt az egyikben te magad voltál a főszereplő. Jobb színészekkel dolgozni, vagy sokkal élvezetesebb a filmkészítés, ha olyan tárgyakat teszel főszereplővé, mint egy csésze vagy épp egy szekrény?

Nem élvez elsőbbséget egyik a másikkal szemben. Majdhogynem lehetetlen is összehasonlítani a két filmkészítési módot. Talán a tárgyakról szóló animációs filmek készítése sokkal inkább intellektuális tevékenység, amely során több időd van gondolkodni, mint akkor, amikor színészekkel dolgozol. A színészeket felvonultató film esetén inkább a spontaneitás dominál.

KULTer.hu: Hogyan kezdesz el egy filmet? Van egy tudományos, filozófiai vagy irodalmi alapokon nyugvó tézised, és aztán kiválasztod az ehhez illő formát és technikát?

Nem kimondottan. Sok időt töltök azzal, hogy filmeket nézek, vagy épp tanítom a filmkészítést, így ez egy mondhatni organikus folyamat. Néha az ötlet jön először, és utána gondolkodom, milyen formát lehetne adni neki, máskor egy adott technika érdekel. Úgy gondolom, három alkotóelem szükséges a filmkészítéshez, ebből kettő az ötlet és a technika. A harmadik viszont sok minden lehet, például egy hanghatás vagy egy irodalmi idézet.

KULTer.hu: És mi az, ami mostanában foglalkoztat?

Mostanság egy olyan filmről gondolkodom, amely egy épületről szólna. A harmadik összetevő ebben az esetben is egy irodalmi idézet, mely egyébként Milan Kunderától származik.

KULTer.hu: Néhány filmedben stop motion technikát használsz, azaz ezek az alkotások állóképekből épülnek fel. Nagyjából mennyi fotó szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön egy ötperces rövidfilm, mint amilyen például az Amíg Darwin alszik?

Pontosan hatezer darab kell, legalábbis ami az Amíg Darwin alszik-ot illeti.

KULTer.hu: És az összes fotót te készíted?

A többségüket igen. Ezek a filmek huszonnégy képkocka/másodperc sebességgel futnak. Tehát ez 1440 képkocka percenként. Az Amíg Darwin alszik készítéséhez hétezer rovart fényképeztünk le. Tehát az ilyen filmek elkészítéséhez sok hasonló tárgyra van szükség.

KULTer.hu: Mit gondolsz a magyar filmekről és az animációs alkotásokról? Van kedvenc magyar mozgóképművészed?

Kedvelem Tarr Béla filmjeit. Az ő nagy hatású munkái maradtak meg bennem leginkább az elmúlt időszak magyar filmterméséből. De a fiatalok között is vannak figyelemreméltó tehetségek. Tanítottam például Ducki Tomeket Londonban (akinek Fürdő című filmje végül a KAFF nagydíját és a filmkritikusok elismerését is elnyerte  – a szerk.), az ő munkái nagyon érdekesek.

KULTer.hu: Tarr Béla melyik filmje a kedvenced?

Elég sok filmjét láttam, és nehéz lenne egyet kiemelni közülük. Talán mindig az a mű lesz a legemlékezetesebb az ember számára, amit először néz meg az adott rendezőtől. Nekem ez a Sátántangó volt. Ebből nagyon nagy hatást gyakorolt rám a kezdőjelenet, amikor az a sok tehén vonul egy nagyon hosszú beállításban.

KULTer.hu: Úgy hallottam, a fesztivál nyitóünnepségén még néptáncosokhoz is csatlakoztál. Szeretsz táncolni? Ismered ezeket a néptáncokat?

Általános iskolában sokat néptáncoltam, kelta, ír és skót táncokat is gyakoroltam. Ha rossz volt az idő, akkor sport helyett táncoltunk. Nagyon élveztem. Skóciában néha részt veszek néptánc esteken, melyeket apróbb falvakban szoktak tartani. Szerintem Magyarországon is vannak még ilyenek: egy kisebb zenekar, melyben mindig kell, hogy legyen egy hegedűs stb. Szóval igen, kipróbáltam a magyar táncot is, de attól tartok, nem voltam túl jó benne. Talán kéne néhány táncórát vennem, mert a mozgáskoordinációmmal volt egy kis probléma: jó ütemben kéne használni a jó lábat, és elég sok apró mozdulat is van, ezek pedig nem könnyítik meg az ember dolgát.

A fotókat Varga Ákos készítette.

Ha a „gyermekszegénység” szót halljuk, sokan hajlamosak vagyunk (esetleg némi sajnálkozás után) ásítani egyet, és csatornát váltani. A Carlo Párizsban hősei számára azonban mindez nem híradótéma, hanem mindennapi valóság.

Bódis Kriszta a Kemény vajjal már bizonyította, hogy nem riad vissza a gyomorba vágó, általában kényelmesen figyelmen kívül hagyott, így valóban provokatív témáktól. A prostitúcióra kényszerülő cigány lány történetét földolgozó mű után a szerző most mindenekelőtt a tizenéves korosztályt szólítja meg ifjúsági regényével, amely a célközönség ellenére nem kevésbé kegyetlen és felkavaró.

A címszereplő Carlo a Párizsnak gúnyolt kisvárosi romatelep lakója, tizenöt éves kamasz, akit egy balul sikerült tűzifalopás után egyik oldalról a korrupt rendőrség, másik oldalról a helyi cigánymaffia szorongat. Apja börtönben, anyja meghalt, testvérei külföldre széledtek vagy eltűntek, neki pedig az az álma, hogy fölvegyék a Futballakadémiára és híres focista legyen. Ehhez azonban jószerével az egész világgal meg kell küzdenie. És itt nem egyszerűen a rasszizmusról van szó – noha az előítéletek és a társadalmi kitaszítottság mindig és mindenütt ott van, hol homályos, ám eloszlathatatlan ködként, hol dermesztően aktuális, áthághatatlan szögesdrótként. Carlo keserű kijelentése szerint az ember, bármit is ér el, soha nem képes lemosni magáról a nagy „C” betűt. (Egy érdekes, futólag érintett téma a cigányság különböző csoportjai közti viszony – a budapesti oláh cigányok lenézik és lekezelik a romungrókat, akik közé Carlo is tartozik.) Aligha véletlen, hogy a helyi iskola lemaradó vagy rosszabbul teljesítőket összegyűjtő osztályának a jele is C, hiszen a roma tanulók kivétel nélkül ide kerülnek. Kitörésre jóformán alig van lehetőség – egy-egy kivételesen tehetséges gyereknek talán még van esélye, ám kérdés, hogy meddig és milyen áron.

Bódis megdöbbentő érzékletességgel ábrázolja a telep világát, amelyben a lakókat nem aktuálpolitikai vagy a nagyvilággal kapcsolatos kérdések foglalkoztatják, hanem az, hogy hogyan fogják kihúzni a telet. Már akit még foglalkoztat – mert a legtöbbjüket előbb-utóbb bedarálja a kilátástalanság és a közöny, mint Carlo ismerősét, Józsikát, aki a füvezésbe és a szerencsejátékba, vagy a szomszédjukat, Diló Marit, aki az alkoholizmusba menekül. Egy holnapok nélküli életforma ez, amelyben a legfontosabb, hogy az ember minél kevésbé gondoljon bele, mi lesz vele.

Mindez a nyomor és kiszolgáltatottság pedig legerősebben a gyerekeken csapódik le, akik már a kezdetektől fogva leszakadásra vannak ítélve – nem nehéz fölismerni Carlo prostituáltnak eladott nővéreiben a Kemény vaj Kicsilányának távoli rokonait. Főhősünk persze másképp fogalmaz: „Drogos kurvák”, jelenti ki a lányokról, akikről már évek óta semmit nem hallott – elvesztek valahol a süllyesztőben, környezetüket nem érdekli a sorsuk. A Párizs lakói a hazai átlagember számára láthatatlanok, nemkívánatosak, és ezzel ők maguk is tisztában vannak. A magárahagyottság pedig elkerülhetetlenül kitermeli a maga családi kapcsolatokon és illegális tevékenységen alapuló ellentársadalmát, a szervezett bűnbandákat, amelyek gondoskodnak arról, hogy senki ne törhessen ki valamelyikük hozzájárulása nélkül. A cigány közösség gyűlöli az őket a markukban tartó maffiózókat, ám mégis kénytelenek a segítségüket kérni, hiszen máshoz hiába fordulnának. Carlo nagybátyja, Jenő titkos pénzkölcsön fejében nem csupán zsarolja a fiút, hanem saját ügyleteibe is megpróbálja belerángatni, ezzel pedig csatlósává tenni és ellehetetleníteni a külvilággal való kapcsolatát. A köztük folyó egyoldalú hatalmi játszmák dermesztően életszerűek, a fenyegetések többnyire passzív-aggresszív, humorosnak álcázott megjegyzésekként jelennek meg. „Ne nézzé, mer’ visszanézek!” – löki oda Jenő Carlónak, amikor a fiú egy pillanatnyi szótlan ellenállást mutat. Bódis szövegében plasztikusan, nyers erővel jelenik meg az a megfélemlítettség és tehetetlenség, amit egy gyerek érezhet olyan felnőttek között, akik lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználják.

Aki azonban mindezek után valamiféle deprimált környezettanulmányt vár, amely a szereplőit sajnáltatni akarja, annak csalódnia kell: a sokkoló elemeket a regény nem tolja az arcunkba, hanem természetes közegükben hagyja őket érvényesülni. Carlónak és a többieknek eszük ágában sincs borongani, élik az életüket, fociznak, barátkoznak, elmélkednek, röhögcsélnek, és ugyanúgy próbálnak zöld ágra vergődni, mint bárki más, igaz ez nekik többnyire jóval nehezebb. Ennek ellenére a regény azt is megmutatja, hogy nem lehetetlen: Carlo két testvére is képes volt érvényesülni, a helyi pap és családja őszintén segíteni szeretne a telepieken, és az iskolában is akadnak megértő, elfogadó tanárok; mindezt pedig anélkül sikerül a szövegbe ágyazni, hogy szentimentálissá válna. Bódis a didakszis hibájába sem csúszik bele, a problémákra nem kínál egyértelmű megoldást, nem akar erkölcsprédikációt tartani, vagy bárkit is egyoldalúan vádolni, mivel az ő hősei nem a rosszindulatú hatóságok, a maffia vagy a közönyös külvilág, hanem a telep lakói. Tarka társaságot alkotnak, legtöbbjüket Bódis csupán egy-két vonással vázolja föl, ám gondosan ügyel arra, hogy egyéni, megkülönböztethető, hihető figurákat teremtsen, akiket nem lehet egyszerűen a „munkanélküli” vagy az „alkoholista” címkékkel leírni.

De a szerző nem elégedett meg pusztán a karaktereken és a narratíván keresztül történő ábrázolással. Ebből fakad a regény egy sajátos, feltűnő és nem igazán szerencsés vonása: az enyhe (vagy éppen kellemetlenül erős) ismeretterjesztő jelleg. Erről nem csupán a könyv végéhez csatolt – alkalmanként valóban hasznos – cigány szleng nyelvi szószedet árulkodik, hanem az ide-oda beszúrt, a szöveg egészéből többnyire kellemetlenül kirívó magyarázatok, illetve leírások, amelyek minden pártatlanságuk ellenére gyakran fölöslegesek. Tagadhatatlan, hogy a telepi életforma az olvasók jó része számára ijesztőnek és idegennek hat, így a megismertetés és elfogadtatás szándéka helyénvaló; kérdés azonban, hogy egy tizenhat-tizenhét éves számára (a könyvet tizenhat éven felülieknek ajánlják) mennyire kell, hogy úgy mondjam, előrágni a kész tényeket, és hogy egy implicitebb, indirektebb fogalmazásmód nem vált volna-e hasznára a regénynek.

Minden oktató szándék ellenére mégis elevenség árad a lapokból, különösen a párbeszédek sikerültek életszerűre. Carlo és környezete kamaszokból és kisebb gyerekekből áll, Bódis pedig – amennyire saját tapasztalataim mutatják – telibe találta mind a nyelvezetet, mind a témavilágot. A bazdmegeléssel összedobált váratlan költőiség vagy éppen giccs, a józanul pesszimisztikus világlátással kevert naiv idealizmus, a bölcsességgel vegyülő kicsinyes rosszindulat – mindezek egyedülálló egyvelege a gazdáihoz hasonlóan gyakran esetlenül csetlő-botló, mégis elbűvölő kamasznyelv és -gondolatvilág. Carlo és társai, hiába kellett korán felnőniük, mégis hamisítatlanul gyerekek: apró-cseprő hülyeségeken kapnak össze, hogy aztán egy órával utána kibéküljenek, nagy álmokat dédelgetnek, és szeretnek érettebbnek látszani a koruknál. Carlo maga is gyakran ingázik a társadalmi kérdéseket boncolgató monológ és a némaság között; gyakran láthatólag mintha maga sem tudná eldönteni, mit is gondoljon. Carlo számára a beszéd nem csupán érzelemkifejezés mások felé, hanem a külső benyomások elrendezésének, földolgozásának módja is; amikor hallgat, tudni lehet, hogy valami nincs rendben. A fiú hazugság helyett is inkább hallgat: ellenérzéseit, szégyellt tetteit, félelmeit – köztük a legnagyobbat, a falopás esetét – inkább eltitkolja, semhogy visszaéljen a szavakkal. Ez emeli ki őt a környezetéből: nem csupán tudatában van a körülötte folyó eseményeknek, de szólni is képes róluk, üresjáratok és torzítás nélkül – ezáltal pedig, ha minimálisan is, de hatalmat nyer a sorsa fölött.

Ugyanez a mellékszereplőkre is áll; Bódis általában véve beszéddel jellemez a legjobban. A regény egyik legsikerültebb figurája a mocskos szájú, talpraesett, egyszerre vad és érzékeny Natasa, Carlo barátja-szerelme, akinek vág az esze, ám tanulási problémákkal küzd, olvasni nem tud, és a családi pótlék kedvéért a „bolondiskolába” – a helyi kisegítő iskolába – kénytelen járni. Natasa tökéletesen átlátja a helyzetét, és Carlótól eltérően nem dédelget álmokat. Tisztában van azzal, hogy nincs esélye a kitörésre, így már nem is próbálkozik. Gondjait, félelmeit éppúgy magába zárja, mint Carlo, ő azonban soha, senkinek nem nyílik meg: védekezik az egész világ ellen, érzelmei többnyire szúrós megjegyzésekben vagy káromkodásban nyilvánulnak meg. Végső sorsa amilyen tragikus, éppen annyira banális: aki nem tud egy bizonyos módon megszólalni, az nem is létezik. (Ennek a motívumnak továbbgondolásaként emlékezzünk vissza arra, hogy a roma kultúrában milyen jelentős orális hagyomány létezik. Ennek megfelelően a fő szembenállás itt nem a némaság – beszéd ellentéte, hanem két eltérő regiszteré, amelyek közül az egyik nem tekinti legitimnek a másikat.)

Éppen ezért kell, hogy néha mások helyett szólaljunk meg. Bódis regényének elsődleges célja alighanem az, amit a legjobban teljesít: hogy (a szó szoros értelmében) hangot adjon egy némaságba kényszerített közösségnek, amelyért senki nem hajlandó felelősséget vállalni. A Carlo Párizsban nem politikai kiáltvány és nem könnyfakasztó dráma: egyszerű helyzetjelentés, hétköznapi alakokkal, akiknek éppúgy megvan a maguk mondanivalója, mint nekünk – csak oda kell figyelnünk rájuk.

Bódis Kriszta: Carlo Párizsban, Tilos az Á Könyvek, Budapest, 2014.

CCCXXIII.

Nekik lehetett éhezésben részük a háború alatt,
onnan származtattuk Mama egyik betegségét
(ha igaz, hosszabb ideig csak zöldbabot evett),
s én Papa mindvégig változatlan reggelijét,
a teába mártogatott, gyakran száraz kenyeret.

CCCXXIV.

Ma is őrizzük azt az egyszerű,
fehér alapon szerény virágmintás,
széles és alacsony, henger alakú
füles csészét, amit erre használt,
meg néha aludttejet evett belőle.

CCCXXV.

Őrölt kávé kanalazása, kenyérvágás előtt
selyempapírt terítettek a munkalapra,
a zaccból kaptak a virágok,
egy morzsa kenyér, egy cseppnyi tej
kárba nem veszett náluk.

CCCXXVI.

Amikor megjött nagyapám a friss kenyérrel!
A papír nyelető zizegése! Az a csodálatos illat!
A hajából leváló ropogós darabok! Az a mennyei
morzsa! S ami jobban ízlett bármi édességnél:
az a finoman foszló, szájban omló sós szelet!

CCCXXVII.

Magával vitt, ha volt hozzá kedvem,
a Nagycsarnokba, Margit-szigetre,
bevásárolni a kisközértbe,
de hosszú sorba soha nem állt be,
átmentünk inkább akkor a nagyba.

CCCXXVIII.

A zakóiban jártam annyi éven át.
Némelyiket nekem adta,
a többit a halála után hordtam el.
Alföldi papuccsal, torna-
és félmagasszárú fekete cipővel.

CCCXXIX.

Egyszer a sötétszürkében ellenőrnek néztek,
ezen akkor megütköztem.
Persze a legelegánsabb ment a leghamarabb tönkre.
S egy világos bordó halványzöld kockákkal?
Végig abban a második olaszországi úton.

A Felnőtt gyerekirodalom című kötet metaforikáját követve merül fel a címként felvetett kérdés, amely megválaszolása döntő lehet a gyerekirodalomhoz való viszonyulásban.

Évtizedek óta nehéz úgy megnyilvánulni a témában, hogy ne utalnánk ismételten a gyerekirodalom tárgyának körülhatárolhatósági problémáira, elismertségének hiányára vagy recepciójának visszásságaira. Mindez pedig hiába fejeződik ki retorikailag úgy, hogy az irodalom ezen területéhez való attitűd érhető benne tetten, elsősorban arról árulkodik, hogyan is látja saját magát a gyerekirodalom.

Lovász Andrea neve nagy valószínűséggel mindenkinek ismerős, aki csak egy kicsit is jártas a gyerekirodalomban, hiszen csaknem ő fémjelzi a mai magyar gyerekirodalom-kritikát. Sokan írnak gyerekkönyvekről, ám ezek jelentős része nem irodalmi, esztétikai szempontokat érvényesít, gyakran nem literátus keze alól kerülnek ki a szövegek. Ebből (is) adódik, hogy a gyerekkönyvekről megjelent írások sokszor nem tekinthetők kritikának, inkább ismertetők, ajánlók, illetve markáns pozícióból történő állásfoglalások (pl. rajongói megszólalás, pedagógiai szempontok alapján történő elmarasztalás, szülői tapasztalat megfogalmazása). A valóban szakmai megnyilatkozások egyik kiemelkedő alakja tehát Lovász Andrea, aki nemcsak kritikáival igyekszik felhívni a figyelmet a gyerekirodalommal való professzionális foglalkozás jelentőségére, hanem a Felnőtt gyerekirodalmat megelőző (Jelen idejű holnemvolt; Navigátor. Gyerekirodalmi lexikon, böngésző és olvasókönyv) köteteivel is.

A Felnőtt gyerekirodalom címet viselő, friss „majdnem lexikon” kifejezetten a kortárs gyerekkönyvekre koncentrál, így a 2000 és 2015 között megjelent gyerekkönyvekből válogatva 46 kötetről olvashatunk kritikát. Ezzel némileg a korábbi köteteket szintetizálja, hiszen azok is a kortárs magyar gyerekirodalommal foglalkoznak, így rendszerint a 2000-es év jelenti a szelekció kezdő időpontját. És noha a szemlézett szerzők és művek között van átfedés az egymást követő könyvekben, mégsem válik önismétlővé a szerző, mert eltérő struktúrában, más szempontok érvényesítésével mutatja be a kiadványokat. Míg első, 2007-es kötetében az alcímnek (Szemináriumok a meséről) megfelelően inkább tanulmányok sorjáznak, elsősorban az elméleti megközelítést érvényesítve, addig a Navigátor lexikonszerűen tekinti át a kortárs magyar szerzőket és illusztrátorokat. A Felnőtt gyerekirodalom átfogóan igyekszik bemutatni az irodalom ezen területét, ötvözve a korábbi kötetek elméleti apparátusát a vállalt lexikon jelleggel, mindenki számára használható kézikönyvet hozva létre ezzel.

A kritikákat két bevezető és egy záró tanulmány fogja közre, amelyek a mai magyar gyerekirodalom tendenciáit vázolják fel, az előzmények körvonalazásával együtt. A Kortárs klasszikusok címet viselő szöveg ismerteti azt a két fő álláspontot, amelyek jellemzően érvényesülnek a gyerekirodalommal kapcsolatban: az ideológiai és az esztétikai megközelítést. Ezzel szorosan összefügg a klasszicizálódás folyamata, vagyis egy gyerek- vagy ifjúsági könyv számára az jelent(het)i az igazi elismerést, ha bekerül az iskolai kánonba. Ekkor viszont az esetek jelentős részében az ideológia elnyomja az esztétikai értéket, így pedig nem biztos, hogy az adott mű sikeres lesz például az olvasásra nevelés szempontjából. Ehhez képest a már emlegetett 2000-es évek jelentettek változást, amikor – legalábbis a bevezető ezt sugallja – felszabadultabbá váltak a szerzők, így a szövegek is, hirtelen mintha ráeszméltek volna a gyerekirodalom jelentőségére, a benne rejlő lehetőségekre. Ebből adódóan nőtt meg a gyerekkönyv-kritika iránti igény, ezzel párhuzamosan a kritikusok, kiadók felelőssége is. Különböző szervezetek, intézmények és fórumok létrejötte mellett ennek a folyamatnak az eredményeként látja a szerző azt is, hogy immáron évek óta Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok néven fut az év egyik komoly irodalmi rendezvénye. A magam részéről nem vagyok biztos benne, hogy ez az igazán szerencsés változások közé tartozik, hiszen a gyerekkönyvek magától értetődően részét képezik a kortárs irodalomnak, ennek kiemelése, mintha inkább az elkülönülést erősítené.

A Bevezető a gyerekkor mint létmód ismertetésével kezdődik, jelezve, hogy az ezzel kapcsolatos nézetek igen sokat változtak, és az éppen aktuális álláspont nagyban összefügg a pillanatnyi tudásunkkal és annak rendszerezésével. Számtalan kontextust mozgat a tanulmány (fejlődéslélektani, filozófiai, etikai, nyelvi, poétikai stb.), és ezek szem előtt tartása is hozzájárul, hogy bekövetkezzen a „gyerekirodalomnál a »felnőtté válás«” (28.). Mindez pedig nem jelent mást, mint hogy az ún. felnőtt irodalomhoz hasonlóan a kritikák irodalmi szempontokat érvényesítenek, gazdag szakirodalom lelhető fel a témában, kellő nyilvánosságot kap ez a terület is. Nem merülhetne fel persze ilyen igény, ha maguk a szövegek nem tennék lehetővé ezt a fajta „felnőtt” megközelítést. Ezt viszont a létrejött alkotások felkínálják azzal, hogy az ún. felnőtt irodalomban már elismert szerzők kezdtek gyerekkönyveket írni, a szövegek témája a korábbiakhoz képest változatosabb lett (kifejezetten kedveltek a tabutémák), a megformáltság pedig összetettebb, önreflexívebb. Olyan – magától értetődő, ám gyakran mégis elfelejtett – alapvetések fogalmazódnak meg, mint hogy a szövegekben megszólaló gyerek minden esetben szimulákrum, voltaképp tehát egy felnőtt lehetséges megszólalásmódja. A gyermeki pozíció felvétele pedig nem jelenti azt, hogy az adott mű kizárólag gyerekeknek szól, éppen ezért lényeges, hogy a gyerekségre mint világlátásra tekintsünk – az irodalmi szövegek esetében mindenképp. Így tehát a gyerekkönyvek is (mint az irodalom általában) létértelmezési stratégiákat kínálnak, még ha ezt némileg másként teszik is.

Nemcsak szemléletében nyitott (általában nem társít értékítéletet a kijelentéseihez) és naprakész a tanulmány, hanem a gyerekirodalom szakmai nyelvét, szóhasználatát is igyekszik alakítani, hiszen enélkül a színvonalas reflexió sem lehetséges. Olyan fogalmakat vezet be a szerző, mint a gyerekkorú szereplő vagy a többfedelű könyv, amelyekkel a magyar szakirodalomban eddig nemigen találkoztam. Árnyalatnyi különbségnek is tűnhet a gyerekszereplő helyett a gyerekkorú használata, ám éppen a már említett szimulákrum jelenséget teszi tudatossá, és ebből fakadóan érzékelteti azt a helyzetet, amikor a felnőtt szerző gyerekkorú szereplője nem viselkedik igazán gyerekként, ez pedig már a hitelesség kérdését veti fel. A többfedelű könyv pedig a médiatudományból már ismert fogalom, a kettős kódolású film megfelelője, vagyis több korosztálynak is élvezetes olvasmányt jelenthet, a szöveg bizonyos rétegei a felnőttek tudásával dekódolhatók, nekik jelent humorforrást, vagy ők tudnak plusz jelentést társítani hozzá. Arra is fény derül, hogy azok a változások, amelyeknek köszönhetően a gyerekirodalom kezd kikerülni marginalizált helyzetéből és felnőtté válni, szükségszerűen el is távolítják a gyerekektől, vagyis „annál jobbnak minősül egy gyerekirodalmi mű, minél inkább nem gyerekeknek szól” (43.). Ezen gondolatmenet alapján a gyerekirodalom tehát akkor tarthat igényt a felnőtt irodalom felőli legitimitásra, ha hasonul hozzá. Érdemes talán hozzátenni, hogy ez a legtöbb marginálisnak ítélt műfajra igaz (ld. a populáris irodalom kritikájának hiánya).

A tanulmányt követő kritikák tehát kizárólag kortárs magyar gyerekkönyvekkel foglalkoznak, ezen kívül leginkább abban fedezhető fel szelekciós elv, hogy azok a kiadványok kerültek be, amelyek valamilyen szempontból újítóak, váratlanok, komoly visszhangot keltettek, így felhívták magukra a figyelmet. Három nagy egységbe rendeződnek ezek az írások: a Mesék kora, az Újrahangolás és a Vitézkedő címek rejtik őket. Ez a rendszer egyszerre érvényesíti a műnemi, a tematikus és az életkor szerinti felosztást, hiszen az első két egységbe a prózai és lírai szövegek kerültek, míg a vitézkedő könyvek blokkja a kalandos történet tematika szerint szerveződik. Az egyes részeken belül érzékelhető egyfajta kronologikusság is, ám az utolsó cím alá tartozó szövegek nagyobb részt kifejezetten az önálló olvasáshoz megfelelő, közvetlenül az ifjúsági regényeket megelőző alkotások. Feltűnő továbbá, hogy a kötetbe került szerzők egy része már befutott író, akik ismertté válásuk után kezdtek gyerekkönyveket írni, és a gondolatmenet ezen pontján különösen érdekes visszagondolni a bevezető tanulmány vonatkozó részeire. Hiszen ott éppen az elismert szerzők gyerekirodalomban való megjelenését és a szekunder szövegek feltűnését említi Lovász Andrea. Az említett szerzők beemelésének gesztusával, valamint azzal, hogy a Felnőtt gyerekirodalom maga is hiánypótló szakirodalom – kevéssé önreflexív módon – a gyerekirodalom felnőtté válását erősíti a kötet. A kritikák a minősítő, értékelő észrevételekkel együtt is néhol inkább ismertetőként, rövid reflexióként hatnak.

A zárszó nem véletlenül kapta meg az előretekintő jelzőt, arra a hiányra hívja fel a figyelmet, hogy az ifjúsági irodalom rendre kimarad a gyerek- és ifjúsági irodalom vizsgálatakor. A Felnőtt gyerekirodalom sem címében, sem bevezetőjében nem vállalta ezen hiány pótlását, ám mégiscsak érezhette, hogy maga is ezt a tendenciát erősíti, mert a teljes zárszót a kortárs magyar ifjúsági irodalomnak szentelte, körvonalazva ennek főbb irányait, eltérő működését és jelezve talán egy hasonló szakirodalom elkészítését a témában – bár lehetséges, hogy ezt a jelzést csak reményeim láttatják velem.

Kissé jobban eltávolodva a kötet gondolatmenetétől, visszásnak tűnhet, hogy a mindig problémásnak tartott gyerek- és felnőtt irodalom megkülönböztetést és megnevezést a kötet megtartja, szemléletében is fel-felbukkan – ebből (is) adódik, hogy jelen recenzió sem kivétel a fogalompár használata alól. A címben is megjelenik (a kötetében és jelen íráséban egyaránt), és lehet, hogy a Felnőtt gyerekirodalom összetétel épp az ezen a dichotómián való továbblépést hivatott érzékeltetni, ám mintha a tipográfia szintjén is inkább a különállóságukat tenné látványossá. Noha a nyelvi apparátus tekintetében a kötet igazán invenciózus, lényeges újításokat vezetett be, mégis maradt fogalmi tisztázatlanság, amely olykor zavaróan hat.

Lovász Andrea: Felnőtt gyerekirodalom – Tanulmányok, kritikák és majdnem lexikon, Cerkabella Könyvkiadó, Budapest, 2015.

A kortárs német nyelvű irodalom bővelkedik olyan, migránsok által írt szövegekben, melyek szerzői sok esetben többedik generációs idegenként próbálják a saját identitásuk alapjait felkutatni.

Lassan pótlódó hiányosság, hogy sokuk írásai, melyek a sokszor megkérdőjelezett közép-európai irodalom izgalmas darabjai lennének, még nem érhetők el magyar nyelven. (Csak két példa: a boszniai-szerb származású, 1992-ben Németországba költöző fiatal író Saša Stanišić, vagy a nyolcvanas években emigrált horvát származású Marica Bodrožic is ilyen.) Ugyanakkor a Magvető Kiadó által már megjelentetett Terézia Mora és Melinda Nadj Abonji mellé 2015-ben megérkezett Katya Petrovszkaja is. Ezek a szerzők a pikareszk- és a családregény sajátos műfaji elegyét létrehozva értelmezik újra többek között az olyan jelenségeket, mint amilyen a többnyelvű, valamint a migráns irodalom, a kulturális emlékezet, vagy tárgyalják izgalmasan például a dokumentum és a fikció kapcsolatát, s járják körül az egyre inkább megragadhatatlannak tűnő fogalmat: otthon. Ahogy Katya Petrovszkaja írja Talán Eszter című regényében: „nem tudtam, hol is van az az otthon, amelybe visszatérhetek talán: a nyelvben, a térben vagy a rokonságban?” (131.)

Petrovszkaja (önéletrajzi hőse) Berlinből indul Európa keleti részére: Ukrajnába, Oroszországba és Lengyelországba, hogy egykori családtagjai nyomára bukkanjon. A Talán Eszter, bár személyes nyomozásnak indul, az egyén, illetve egy család és a szélesebb társadalom történetének szétszálazhatatlanságát mutatja. A történelem a két fogalom jelentését is folyamatosan formálja. A család felvállalt szerkezetének átalakulásáról a következő olvasható:  „Más időkben […] átoknak számított a nagy család, mivel akadhattak esetleg a rokonok között fehérgárdisták, szabotőrök, nemesek, kulákok, disszidensek, túlképzettek, népnyúzók, illetve mindezek gyermekei, továbbá különféle egyéb gyanús személyek, márpedig gyanús személynek számított voltaképpen mindenki. […] [Í]gy aztán egyre csak zsugorodtak a családok, egész ágak enyésztek el, egyre csak olvadt a rokonság” (23.). Az orosz felmenőkkel rendelkező Petrovszkaja kulturális örökségként utal Tolsztoj sokat idézett, az Anna Kareninát indító mondatára, miszerint a boldog családok hasonlítanak egymásra, s a boldogtalan családok egyediek. „Ez a mondat piszkálta föl bennünk a boldogtalanságra való hajlamot, mintha csakis a boldogtalanságra lenne érdemes szót vesztegetni, az eleve üres boldogságra nem.” (18.) Ugyanakkor a Talán Eszter nem a boldogtalanságról szól, még akkor sem, ha a huszadik század minden borzalmas fordulata nyomot hagyott a bemutatott család történetén. A kesergést és a giccses felhangot sikerült elkerülnie a szerzőnek.

A Talán Eszter egy összetett és részleteiben is alaposan kidolgozott szöveg. Petrovszkaja a kommunikációt helyezi a középpontba, mely kifejezésre jut a család többnyelvűségében, a generációk, sőt az emlékek közti párbeszédben, és a legmodernebb technológiai lehetőségek kiaknázásában is. Ahogy a főhőstől is elhangzik: „nem az általunk lakott helyek képezték önmeghatározásunk alapját, hanem a nyelvünk, a nyelveink” (80.) A kötetben, a bemutatott család révén, az orosz, az ukrán, a zsidó, a lengyel és a német nyelv, illetve identitás kerül előtérbe. „Oroszul gondolkodtam, a zsidó felmenőimet kerestem, németül írtam.” (117.) A szerző mindegyikhez szorosan hozzákapcsolja azt a XX. századi történelem során kialakult sztereotípiát, mely az e nemzetek és nyelvek közti kapcsolatot tükrözi. A „tessék-lássék megtanult, vérükké soha nem vált” orosszal szemben a gyerekkori ház öregebb lakói idővel „hagyták, hogy újra átölelje őket az ukrán nyelv a maga testmelegével.” (41.) A lengyel a nagyszülők által is csak törve beszélt második nyelvnek számított, hol az orosz, hol a jiddis mellett, mely utóbbi a további generációkban már szintén „elnémult, eltemetődött.” (79.) A német a megszállók nyelveként említődik a kötetben, azzal együtt, hogy a nyelvváltás minden esetben szerep- és nézőpontváltást is jelöl. „Szerencsésnek mondhattam magam, hogy a nyelvek határmezsgyéjén járhatok, valahol az adok-kapokban, és szabadon váltogathatom a szerepeket meg a nézőpontokat. Ki a hódító és ki a meghódított, kik az enyéim és kik amazok, melyik parton is állok voltaképpen?” (117.)

Az elbeszélő a saját identitása utáni nyomozás során a családját generációkon át összetartó, rögzített alapokat keres, ám folyamatosan a változás jelenségével találja szemben magát. Az olyan alapvetőnek hitt tényezők megragadhatósága bizonyul erősen kétségesnek, mint amilyen a (születési) hely, vagy a nyelv, s ezek révén magának az identitás jelentésének az üressége felé mutat a szöveg. A Talán Eszter oldalain nyelvek és fogalmak egyaránt elnémulnak, amely tehát nem a felejtéssel azonosítható folyamat. Sokkal inkább az érintett jelenségek örökérvényűnek tételezett jelentéseinek fokozatos felszámolását jelenti. A személyes identitás rugalmas voltára mutat mindez, arra a kvázi szabadságra, mely ennek a kiüresített fogalomnak a jelentésekkel való tetszőleges feltölthetőségét jelenti. Petrovszkaja kötetének ez az egyik központi művelete. Leginkább talán ott érhető tetten mindez, mikor is az elbeszélő saját interpretáció révén kapcsolja magát felmenőihez, akik generációkon át süketnéma gyerekeket tanítottak beszélni. A nyelvek jellemzésében jelenik meg ez a szempont, a német és az orosz kifejezéseket boncolva: „A némaság elleni küzdelmet, a felmenőimét folytattam azzal, hogy belebocsátkoztam a németbe, hiszen a német, nyemeckij, a némák nyelve az oroszban, számunkra a németek némák, nyemoj nyemec, egyáltalán nem is tudnak beszélni. […] [M]intha éppen a néma németet kellene megtanulnom, hogy megszólalhassak” (81.). A személyes jellemzők családi vonássá transzformálására irányuló szándék az elbeszélő számára az emlékek öröklését is lehetségesnek mutatja. Az egyéni és a családi emlékezet szétszálazhatatlan, s az így létrejövő töredezett egységet a történelem nagy eseményei tagolják. „Idővel az én háborúm lett anyám háborúja, ugyanúgy különítettem el a háború előtti meg a háború utáni időket, mint ő, végül pedig képtelen voltam már megkülönböztetni anyám háborúját a saját álmaimtól, és elhelyezni a történeteit emlékezetem polcain.” (83.) Az emlékek begyűjtése és újrarendezése a történelmi eseményekkel szoros összefüggésben van, az elbeszélő előzetes elgondolásai alapján a bemutatott család élete az általuk átfogott történelmi időt tükrözné vissza. „Úgy gondoltam, elegendő lesz, ha mesélek arról a néhány emberről, akik véletlenül a rokonaim voltak, és máris zsebemben az egész XX. század.” (15.)

A Talán Eszter nyomozása az állandóban és az egészben való kételkedésig vezet el. Noha az elbeszélőtől elhangzik, hogy „a magam részéről szeretek átfogó körképpé rendezni mindent, mintha mi magunk állnánk a történések szélrózsájának kellős közepében” (183.), ez az átfogó kép létrehozhatatlannak bizonyul, részben épp a történelmi események okozta változásoknak köszönhetően. Nemcsak a nyelvi határok tűnnek rögzíthetetlennek, de a földrajziak is: Európa térképének sokszori átalakulása szintén hozzájárul a Talán Eszter világának töredékességéhez. Ez ismét az identitás, ezúttal a nemzeti(ségi) hovatartozás meghatározását nehezíti. Csak egy példa: az elbeszélő a nyomozása során eljut „Varsóba is, abba a városba, ahol 1905-ben Rózsa nagyanyám született. Lengyelország akkoriban még Oroszországhoz tartozott.” (75.) A töredékesség és a rövidítés rögtön az első fejezetben hangsúlyozódik. A Berlinből induló vonat, a Warszawa-express nevének rövidítése kap új, a XX. századi német háborús történelemhez kapcsolt értelmet: „függönyök és szalvéták – rajtuk a nyomtatott WARS rövidítés: ugyanolyan régimódi, ugyanolyan reménytelenül ósdi, mint a Star Wars és a jövő összes háborúja.” (12.) A határok a technika segítségével válnak átjárhatóvá: az elbeszélő E-Bayen vásárol archív fotókat a felkutatandó helyszínekről, Google Mapsen nézi meg az egykori halálmenet útvonalát, Facebookon veszi fel a kapcsolatot egy távoli ismerőssel.

A kötet egészének koncepcióját jellemző elgondolás: „a töredékszó, a rövidítés nyitva hagy […] még egy értelmezési lehetőséget” (30.). A Talán Eszter egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetekből és alfejezetekből áll, melyek önállóan is megállják a helyüket. A novella szintű kidolgozottságot mutatja az is, hogy a szerző a címadó részért, a fülszöveg tanúsága szerint, megkapta az Ingeborg Bachmann-díjat. A kötet indítófejezetének címe: A Google-nek hála. Katya Petrovszkaja könyve a megjelenített élethelyzetet általánosan megtapasztalhatónak mutatja: a saját identitás folyamatos újradefiniálása, a személyes történet megkonstruálása és az egyén különféle közösségekhez tartozásának megteremtése mind olyan értelmezői tevékenység, amelyet valójában – tudatosan, vagy sem – mindenki művel egész élete során, sőt, már magával a létével. Egy születéssel kódolt programról van tehát szó. „Isten googlizza ki az útjainkat, nehogy kiszaladjunk a rendes kerékvágásból. Folyton olyan emberekbe botlom, akik ugyanazt keresik, amit én” (11.). A szerző az internetes keresőprogramok működéséhez hasonlítja a saját, függetlennek és egyéninek hitt élet felépülését, felépítését, az önkeresés kezdetének megállapíthatatlanságára mutatva. „Csakis azt kapod, amit egyszer már kerestél” (10.).

A Talán Eszter több mint egy családregény, vagy egy családfa izgalmas felkutatása. Nagyon sok szinten értelmezhető, precízen kidolgozott fejezetekben beszél Katya Petrovszkaja arról az általánosról, amit pedig jobb szeret az ember egyedinek és egyéninek elgondolni: az emberi élet és az adott hely és idő által meghatározott körülmények viszonyáról.

Katya Petrovszkaja: Talán Eszter, Magvető Kiadó, Budapest, 2015.

Díszletek, kellékek, maszkok, mikrofonok, kamerák, trükkök, szerepjáték, szoros határidő, hatékony együttműködés – ezek egy kémcsoport tevékenységének legfőbb összetevői, ahogyan egy filmet készítő stábnak is ezek az eszközei. 

Míg az előbbi az életveszélyt is vállalva az ellenséges ügynököket, politikusokat, bűnözőket akarja félrevezetni, addig az utóbbi a nézők elkápráztatására alkalmazza az illúziókeltő hatásokat. Az alkotói és a befogadói oldalon is indokolt tehát a kémtörténetek iránti töretlen érdeklődés.

A legtöbbször egyedül dolgozó James Bonddal ellentétben a szintén a 60-as években indult Mission: Impossible című tévésorozat a csapatmunkára helyezte a hangsúlyt. Jim Phelps (Peter Graves) vezetésével a kormány megbízásából az ötfős kémbrigád minden epizódban egész álvilágokat felépítve hajtott végre valamilyen különlegesen nehéz feladatot. Tom Cruise fiatalon a sorozat nagy rajongója volt, és miután 1993-ban megalapította saját produkciós cégét, társproduceri és főszereplői minőségben legelőször a Mission: Impossible moziváltozatát készítette el. A kémthriller annyira a szívéhez nőtt, hogy máig Ethan Hunt az egyetlen karakter, akit Cruise egynél többször is eljátszott, bár ez hamarosan változni fog a Top Gun és a Jack Reacher tervezett folytatásaival.

Bármennyire is kedvelte a tévészériát, a sztár a kezdetektől a saját képére igyekezett formálni az adaptációt, a forgatókönyvtől a rendező és a színészek kiválasztásáig mindenbe beleszólhatott. Az eddigi öt részen öt rendező és kilenc forgatókönyvíró dolgozott, nem csoda, hogy az epizódok nem alkotnak egységet. A hidegháborús, kémfilmes gyökerekhez a Brian De Palma rendezte első rész áll a legközelebb, bár Jim Phelps karakterének pálfordulása megtagadja a tévésorozat szellemiségét. A John Woo által dirigált folytatás a hongkongi rendezőre jellemző lassításokkal és átfedő vágásokkal operáló akciófilm. A harmadik rész – J.J. Abrams munkája –  a legkevésbé markáns kézjegyű alkotás, viszont ebben szerepel a széria legfélelmetesebb gonosztevője, akit Philip Seymour Hoffman alakít. Az ezt követő Fantom protokollban Brad Bird már a csapatmunkára helyezi a hangsúlyt (beszédes, hogy legelőször csak a negyedik rész plakátján láthatjuk Hunt mögött a csapat többi tagját is, korábban Tom Cruise volt az egyeduralkodó a posztereken). Ekkor már a humor is fontos hatástényezővé válik, a még az előző részben bevezetett Benji nevű karakternek köszönhetően, akit Simon Pegg játszik kiválóan.

A friss epizód rendezője, Christopher McQuarrie elődei nyomdokain haladva a lélegzetelállító akciókra hegyezi ki a történetet, de íróként megpróbált némi súlyt is adni az eseményeknek. Az Ethan Hunt vezetésével dolgozó IMF (Impossible Missions Force) akciócsoportot az előző részben elkövetett hibái miatt (pl. a Kreml lerombolása) feloszlatják. Huntnak rejtőzködve és egyedül kell szembeszállnia a Szindikátus nevű titkos szervezettel, amely terrorakciókkal akar új irányt szabni a világ folyásának. A csoport egykori ügynökökből áll és munkájához igyekszik az angol miniszterelnök jóváhagyását is megszerezni  – sok szempontból tehát a Szindikátus az IMF rossz irányba tévedt változatának tűnik.

A rendező érezhetően visszább akarta téríteni a sorozatot a kémfilmes hagyományokhoz, és ebben leginkább a Skyfall című James Bond-kaland volt ihlető forrása. Nemcsak az egykori kollégák szembenállása vagy a bíróság elé citált kémfőnök lehet ismerős Sam Mendes művéből, hanem a főhős filmeleji megsebesülése és hónapokra szóló eltűnése is. Sőt, ahogyan az egyik mellékszereplő lesz a történet végére a 007-es új felettese (M), úgy lép elő a Titkos nemzet zárlatában is az egyik karakter az IMF-et ellenőrző miniszterré. A Skyfallban önmaga sebezhetőségével szembesül az egykor erős brit titkosszolgálat, s vele a 007-es is. A Titkos nemzetben az IMF és Hunt önhittsége a kritika tárgya, hiszen a csapat szinte zsonglőrködik a veszélyekkel, és ez lesz az egyik oka megszüntetésének is. A későbbiekben viszont Huntnak rá kell jönnie, hogy egyedül nem boldogulhat: többször is Ilsa Faust ügynöknő (Rebecca Ferguson) segítségére szorul, sőt az egyik casablancai jelentben szinte a halálból kell visszahozni a teljesítőképessége határán átlépő férfit.

A korábbi részek forgatókönyvei keveset törődtek azzal, hogy a rengeteg akciójelenetet összekössék valami épkézláb történettel. Egy olyan szerző, aki a filmtörténet egyik legbravúrosabb szkriptjéért (Közönséges bűnözők) kapta Oscar-díját, nem engedheti meg magának az efféle sekélyességet. McQuarrie itt is megpróbálkozik a csavaros történetvezetéssel, de inkább csak túlterheli filmjét az IMF, a Szindikátus, a CIA és a brit titkosszolgálat közötti hatalmi harcokkal. Az ennyire szövevényes spionjátszmáktól már elszoktatta a nézőket a sorozat (a harmadik rész például annyira komolytalan, hogy hiába forog az egész cselekmény a titokzatos „Nyúlláb” nevű eszköz birtoklása körül, sosem derül ki, miről is van szó pontosan). Az ötödik részben McQuarrie ráadásul azt a bosszantó sablont is felhasználja, hogy az ellenfelek tíz lépéssel előre gondolkodva is ki tudják következtetni a másik terveit. Épp ezért a film utolsó negyede már csak szálelvarrásnak és magyarázkodásnak tűnik.

A sorozat legfőbb vonzerejét jelentő akciókra azonban most sem lehet panasz. Talán a legragyogóbb mind közül a bécsi operaházban zajló jelenet, ahol minden páholy és díszletelem merénylőket és ügynököket rejt. A rendező itt A férfi, aki túl sokat tudott című Hitchcock-mű koncerttermi tetőpontját a suspense és a groteszk humor keverékével emeli eggyel magasabb szintre. De a Marokkóban végrehajtott víztározóbeli búvárkodás, illetve a négytényezős autós-motoros üldözés is az akciófilm műfaji antológiájába való szcéna. A sok látványos és dinamikus képsor ellenére az M:I-filmek részletei hamar elvesznek az emlékezetben, s valószínűleg nem lesz ez másképp a friss epizóddal sem. Ráadásul, az előző részhez hasonlóan az igazán hatásos jelenetek a film elejére, közepére esnek, és a finálé már nem tudja túlszárnyalni azokat. A karakterek közül Ilsa viszont maradandó figurának látszik, főleg mert a svéd színésznő alakításában a figura vonzereje, karizmája és intelligenciája is megmutatkozik. Most először sikerült a sorozatban valakinek a legveszélyesebb mutatványok közben is önmaga kaszkadőreként szereplő Tom Cruise egyenrangú partnerévé válnia.

Közel húsz év és öt rész után kijelenthető, hogy a kis képernyőről a nagy vászonra adaptált sorozatok közül a Mission: Impossible büszkélkedhet a legsikeresebb franchise címével (Spock halkan köhint). Az öt rendező mindegyike más terepről, eltérő műfajok és kifejezési formák felől (thriller, akciófilm, tévésorozat, animációs film, forgatókönyvírás) érkezett a szériához, és valószínűleg ez az egyik kulcsa annak, hogy az M:I eddig mindannyiszor alkalmazkodni tudott a változó álomgyári környezethez és a nézői elvárásokhoz. De hát jó adaptációs képesség nélkül egy kém sem menne sokra.

Mission: Impossible – Titkos nemzet (Mission: Impossible – Rogue Nation), 2015. Rendezte és írta: Christopher McQuarrie. Szereplők: Tom Cruise, Rebecca Ferguson, Jeremy Renner, Simon Pegg,  Ving Rhames, Sean Harris. Alec Baldwin. Forgalmazza: UIP-Duna Film.

Mióta a Déri Múzeum birtokba vette a MODEM épületét, az Újratervezés az első igazán nagyszabású kiállítás, amit már az új struktúrában működő intézmény szervezett. Bár a cím elsősorban az Antal-Lusztig gyűjtemény új nézőpontból való bemutatására utal, elég sokatmondó. 

A MODEM nehéz időszakon ment át az elmúlt hónapokban: vezetőségváltás, átszervezés, újratervezés. Így egyfajta önreflexióként is értelmezhetjük a kiállítás címét. Az Antal-Lusztig gyűjtemény méltán Debrecen büszkesége. Jelen kiállításon több mint 400 műalkotás szerepel több mint 150 alkotótól. Aki azonban korábban rendszeres látogatója volt a MODEM-nek, annak az Újratervezés nem fog sok újdonsággal szolgálni. A tárlat az egész épületet elfoglalja, a három kiállítótér tematikusan, de alapvetően narratívára való tekintet nélkül lett berendezve. Az első kiállítótér portréitól göröngyös út vezet a harmadik szint monokróm alkotásaiig, és talán ez a művészettörténeti és műgyűjtői korszakokat átívelő utazás a kiállítás fő erőssége.

A földszinti terem témája az Arc. Ebben az első kiállítótérben barangolva a látogató a klasszikus 19. századi portréktól és önarcképektől a 21. századi absztraktabb ábrázolásokig jut el. Az eklektikusság erre a szekcióra a legjellemzőbb. Az arcok terme nem korlátozódik a szűken értelmezett portrékra. Az 19. századi klasszikus arcábrázolások mellett olyan kortárs művek kaptak helyet, mint a bejáratnál elhelyezett neonarc SI-LA-GI-től, vagy Gaál József groteszk, fojtogató Bello Brutto (2007) szoborsorozata. Utóbbi horrorisztikus robosztusságát külön kiemeli, hogy Tóth Menyhért finom, könnyed portréival van szembeállítva. De érdekes színfoltjai a kiállítótérnek Anna Margit gyermeki bábukat idéző emberábrázolásai vagy Uitz Béla levegős portrékkal kísért levelezései is.

Igazi művészettörténeti utazás ez a terem, hiszen szépen végigkövethető, ahogy a klasszikus ábrázolásoktól lassan távolodva eljutunk a figuralitást egyre inkább háttérbe szorító, absztrakt alkotásokig. Így például feLugossy László Hegymartaléka (1986) vagy Wahorn András Nő teliholddal (1986) című műve már nem a hagyományos értelemben vett portrék, a hangsúly ugyanis nem az arcábrázolásokon van, hanem az azt körülvevő teren. A korszakok közti átjárások a kiállítótér kis tematikus szakaszaiban is felfedezhetőek. Érdekes párbeszédbe lép egymással például Mészöly Géza Édesanyám (1870) és Ámos Imre Anyám betegeskedik (1930) című festménye. A két kép egymás mellé helyezésével roppant élesen kirajzolódik, ahogy a két festő azonos érzékenységgel, azonban teljesen eltérő festői eszköztárral és látásmóddal nyúlt ugyanahhoz a témához. Az ilyen és ehhez hasonló párhuzamok teszik érdekessé az Arcok termét.

Az emeleti kiállítótér három témát ölel fel, melyek közül az első a Tradíciók. Elsősorban a zsidó és keresztény kultúra hagyományos népi és modern, újraértelmezett megjelenése áll párhuzamban. A szakralitás az, amely összeköti ezt a két pólust. A Tradíciók azt a kérdést feszegeti, hogy van-e határ képzőművészeti és kegyeleti célból készített alkotások közt, és ha igen, hol húzódik az. Ha van is határ, itt elmosódik. Többek közt Bálint Endre, Melocco Miklós, Kondor Béla, Ország Lili zsidó és keresztény attribútumokat hordozó festményei keverednek 19. századi egyházművészeti alkotásokkal. A terem érdekességét az olyan apró különlegességek adják meg, mint a hagyományos barokk feszületek és Gulácsy Lajos műveinek egymás mellé helyezése. A bizarr kegyelethelyet idéző légkört a videoinstallációk tovább fokozzák. Csontó Lajos A zene szép (2004) című egész szobát betöltő installációjában az öt vászon elhelyezése és a rájuk vetített testrészek a keresztre feszített Jézust idézik, míg a sarokban sejtosztódást bemutató videót játszik le egy régi típusú televízió. A két összetevő diskurzusa egyszerre taglózza le és gondolkodtatja el a betérőt. Hasonló színfoltjai a szakasznak Lovas Ilona S.O.S. (2006) és Szilágyi Borbála PAX (2014) című videó installációi. Mindkettő a vizet, mint vallási szimbólumot állítja a középpontba. A Tradíciók egy mini Alföld kiállításba torkollik. Népművészeti alkotások, pusztai életből ellesett pillanatok és Tornyai János alföldi tájat ábrázoló festménysorozata zárja ezt a szakaszt.

A Térben elnevezésű szekcióba jutva valóságos és fiktív terek elevenednek meg. Egyre szembetűnőbb, ahogy közeledünk az absztraktabb képi világ felé, ezt reprezentálva jelennek meg többek közt Ilona Keserü Ilona, Mattis Teutsch János és Ujházi Péter festményei. Ebben a tematikus szakaszban külső és belső terek oppozíciói és találkozásai állnak a középpontban.

Az első emeleti kiállítótér utolsó tematikus terme az Időben nevet viseli. Jelen esetben ez az élet és az elmúlás, valamint a konkrét és relatív idő-felfogás kettősében is értelmezhető. Az első szakasz a család és a temető ábrázolását állítja szembe, amit különös perspektívába helyez, mintegy egybefoglal Román Györgynek a kiállítótér végében elhelyezett, Tiszazug (1948) című festménye, amely a hírhedt tiszazugi arzénes családirtásokat örökíti meg. A további szakaszok már konkrétabban nyúlnak az idő fogalmához. Így Kicsiny Balázs Suszterinas (2005) című videója is, mely az idő örök körforgását, az ember és a mulandóság viszonyát ábrázolja egy bizarr, emberi órával. Bár az Időben szakaszban főleg az évszakok, napszakok, órák múlása jelenik meg, ez nyilvánvalóan nem különválasztható az élet múlásától, így nagyon erőteljesen köszön vissza a temető Ország Lili, Swierkiewicz Róbert vagy Ilona Keserü Ilona alkotásaiban. A terem egyik legizgalmasabb eleme Baglyas Erika Ami marad (1973) című installációja, mely nagy méretű szappantömbökből kifaragott idézetet jelenít meg a szöveggel és az anyag lassú elszíneződésével reflektálva az idő múlására.

Egy emelettel feljebb zárul a tárlat a Fiktív modellek címet viselő teremmel, melyben a figuralitást már teljességgel mellőző, főképp monokróm alkotások kaptak helyet, de az anyag az 1950-es évektől leköveti a gesztusfestészet legnevesebb magyar alkotóit is. Olyan művészek jelennek meg itt, mint Reigl Judit vagy Korniss Dezső, de olyan friss munkák szintén helyet kaptak itt, mint Jerry Zeniuk egyik híres pöttyös festménye, a Cím nélkül Nr. 333 (2014). A terem közepén elhelyezett paravánokon szín szerint csoportosítva lettek kiállítva az Antal-Lusztig gyűjtemény monokróm darabjai, így kerültek egymás mellé Frank Piastra Világosnarancs (2002) vagy Szabó Dezső Retina (2007) című munkái.

Az Újratervezés tehát nagyon gazdag műtárgylistával dolgozik, ugyanakkor ott bujkál bennem a már említett kétely, hogy vajon a MODEM rendszeres látogatói számára elég újdonsággal fog-e szolgálni a tárlat. Az Antal-Lusztig gyűjtemény már nagyon sokszor és sokféleképpen be lett mutatva, és bár nyilvánvaló, hogy idő, míg az új struktúrában működő MODEM talpra áll a változások után, rizikós vállalkozás lehet fél évre elfoglalni az egész épületet egy olyan kiállítással, amit a visszatérő látogatók töredékeiben már ismernek. Nem vitatom, hogy az Újratervezésben vannak izgalmas részletek, amik miatt megéri ellátogatni a MODEM-be, de érezhető, hogy ez most részben kényszermegoldás volt. Reméljük, hogy szép számmal lesznek még olyan igazán izgalmas tárlatok a MODEM-ben, amikre méltán lehet büszke Debrecen.

Az Újratervezés – Válogatás az Antal-Lusztig gyűjteményből című kiállítás hétfő kivételével mindennap 10-től 18 óráig tekinthető meg a debreceni MODEM-ben, 2015. július 11-től 2016. január 31-ig.

A fotókat Áfra János készítette.

pislogás

ilyennek képzelem
a halált. elhúzom
a függönyt, zárom
az ajtót, zsanérok
csikorgása simít. fehéren
vacogok reszkető
falaimban, ereim
repedésekként
fonnak körbe. és kinyílnak
szemeim.

aluljáró,
reklámfények, a metró
elhallgatja előlem
a csendet.

infúzió

hártyás falak,
mintha cérnából
fonnák őket,
az ágyat vasból. lassan
bomlik,
dohánybarnán.
recseg alattam
a padló. csepeg
az infúzió. monoton,
belenyugvásban
lüktető ereimbe.

ketten vagyunk egy
ráncoktól szűk
testben.

Nem csak buliztunk ám a fesztiválszezonban, hanem dolgoztunk is! Na jó, ez ebben a formában nem igaz, hiszen a rövid idő alatt óriási sikereket elérő Middlemist Red zenekarral való beszélgetésünk is inkább a szórakozásról szólt, mint a munkáról. A laza interjú során olyan témákat érintettünk többek közt, mint a Cannes-i élmények, a készülő új album és fiúk zenei ízlése. 

KULTer.hu: Nyár elején megjártátok a Cannes-i MIDEM Fesztivált. Mesélnétek kicsit arról, hogy hogyan zajlott és miért volt fontos ez a fellépés a csapat számára?

Ürögdi Ábel: Kaptunk több vászonszütyőt, amit mindannyian hordunk. Voltunk a tengerparton, ötcsillagos szállodában laktunk, s rájöttünk, jakuzzi is van a tetején. Nagyon nagy volt a fényűzés, amihez nem igazán tudtunk hozzászokni, de ha már ott voltunk, kihasználtuk.

Deli Soma: Viszonyításképpen például volt egy olyan pezsgős reggeli, amit a Pepsi rendezett, a menedzserünk pedig odament a pulthoz, hogy kérjen egy pohárral, és megkérdezték tőle, hogy Pepsivel kéri-e a világ legdrágább pezsgőjét…

Ürögdi Ábel: Ez a gazdag felszínesség nem volt annyira szimpatikus nekünk, de maga a tény, hogy a zenélés miatt kint lehetünk Cannes-ban pár napot, azért elég jól esett. Voltak nagy elvárásaink a mentorokkal kapcsolatban, amik annyira nem igazolódtak be, hiszen csak a negyedükkel tudtunk beszélni, és körülbelül csak a hatoduk jött el a koncertünkre.

KULTer.hu: Hogy értitek pontosan azt, hogy nem igazolódtak be az elvárásaitok a mentorokkal kapcsolatban?

Deli Soma: Nem egyesével foglalkoztak a zenekarokkal, hanem mindenkit betereltek egy terembe, ahova kiült egy adott mentor, akitől lehetett kérdezni, de főleg ő mesélte el a saját történeteit. Az egyik például azt, hogy hogyan fedezte fel Madonnát. Természetesen kaptak CD-t tőlünk, szóval a jövőben ki tudja, mi lesz ebből…

Ürögdi Ábel: Nem feltétlen arról szólt ez a találkozás, hogy megtudjuk, egy-egy mentor mivel tudná segíteni a zenekarunkat. Igazából nekünk ez sokkal jobban fel volt vezetve.

Papp Dávid: Írásban kicsit ,,okosabban” lett megfogalmazva az egész, de a gyakorlatban nem volt olyan nagy vízválasztó, mint ahogyan az kommunikálva lett a sajtóban. Persze még így is teljesen pozitívan jöttünk ki a dologból.

Deli Soma: Júniusban nem jönnek el azok az arcok, akik nagyobb szervezők vagy promósok, mert ők már a nagy fesztiválokon vannak, amik jelenleg is zajlanak. Azért szereztünk pár nagyon-nagyon jó kapcsolatot, amiket jól fogunk tudni kamatoztatni a közeljövőben is. Egy nagyon jó barátságot kötöttünk például Szép Fruzsi mentorral, aki rengeteg mindenkit ismer szerte Európában.

KULTer.hu: A születésnapi koncerteteken Tóth Szabolcs szitárossal működtetek együtt, de Nóvé Soma a Kerekes Banddel is készített egy közös számot, emellett pedig hallhattunk már Beatles-feldolgozást is tőletek, sőt, egy Black Angels-estet is tartottatok. E tematikus bulik egy-egy hirtelen jött ötletből alakulnak ki, vagy komolyabb tervezés áll mögöttük?

Deli Soma: Ilyenkor az a helyzet, hogy unjuk magunkat és szeretnénk feldobni a koncerteket. Ezért csináltuk meg például ma estére (a Bánkitó Fesztiválon – a szerk.) a Multicoloured Drive című számunkat nyolcpercesre. Rengeteget játszottuk már, és szeretnénk magunk számára is érdekesebbé tenni a zenélést. A szitár pedig szinte viccből jött, még régen kitaláltuk, hogy csinálunk egyszer egy ilyen bulit, aztán a szülinapi koncertünkön ez meg is valósult.

KULTer.hu: Kérlek, most az egyszer vállaljátok fel a kedvünkért a legcikibb tinédzserkori zenei kalandozásotokat! Miket hallgattatok ebben az időben, amiket ma legszívesebben letagadnátok?

Papp Dávid: Én a mai napig emós vagyok.

Ürögdi Ábel: Drum and bass-t hallgattam sokáig, de volt egy nagyon erős Sklipnotos korszakom is. Kipróbáltam magam maszkban meg maszk nélkül, megnövesztettem a hajam, élő koncerteket néztem, volt tőlük pulcsim is, és azt hittem, hogy menő, de nyilván az is.

Deli Soma: Szerintem egészen köztudott, hogy én nagyon rajta voltam a harcdocre, punk dolgokon, de volt egy húzós hip-hop korszakom is. Az Alvin és a mókusoknak pedig minden egyes dalszövegét tudom a mai napig fejből.

KULTer.hu: Ha már így szóba jöttek a különböző műfajok, vannak olyan előadók, akiknek a zenéjét manapság is sokat hallgatjátok, de a közönség nem nézné ki belőletek?

Papp Dávid: Én nagyon szeretem (számomra is ismeretlen okból kifolyólag) a nyolcvanas évek zenéjét, amit a többiek utálnak. Ha pedig megérem az ötven-hatvanéves kort, akkor tuti jazzt fogok hallgatni/játszani.

Ürögdi Ábel: A nyolcvanas évek zenéjét csak azért utáljuk, mert sok volt a dobgép akkoriban, meg minden egy ilyen „poszt”-valami alá állt be, vagy glames őrületként lett ismert.

Deli Soma: Kedvelem a funkyt, hip-hop téren pedig Madlibet. A csávót beeresztették a Blue Note Records-ba, a legnagyobb múltú blues és jazz kiadóba Amerikában, ahol mindenhez volt hozzáférése, és kiadott belőle egy egyórás anyagot. Iszonyat jó az egész, szóval azt hallgassátok meg.

KULTer.hu: Tervben van már a második nagylemez, vagy egyelőre még a koncerteken van a hangsúly?

Deli Soma: Persze, dolgozunk rajta. Sajnos a sok fesztivál elveszi az időnk nagy részét, és amikor a próbaterembe lejutunk, inkább csak átgyakoroljuk a számokat, de nem feltétlen jön olyan téma, amiből szám lesz, és így elég nehéz most a dolgunk.

Ürögdi Ábel: Igen, olyasmikre marad időnk csak, mint például a mostani feldolgozásunk előkészülete. A Bánkitónak ugye az volt a szlogene, hogy „mindenkinek több oldala van, de legalább kettő”, és nekünk ma este ez az önfeledt funky lett a második oldalunk. Egyelőre még inkább a koncertélményen dolgozunk, szeretnénk izgalmas show-kat csinálni.

KULTer.hu: Elképzelhetőnek tartjátok, hogy hosszabb távon is megmaradjon ez a keleties hangzás?

Ürögdi Ábel: A keleti hangszert egy-egy vendégzenésztől tudjuk elképzelni, viszont most beszereztünk egy szintit. Nagyon gyermekded még az egész, de tök jó, hogy rákattintunk valami gombra, aztán olyan brutális hangot ad ki a hangszer, hogy csak na. Szóval Dávidnak most pár hét alatt meg kell tanulnia zongorázni. Hozzáteszem, igazán inspiráló volt, amikor a Radioheadnek kijött az OK Computer című albuma, majd a Kid A, ami komoly változásokat hozott. Thom Yorke ekkor kezdett el például rendesen zongorázni tanulni, és az, hogy kezdetben amatőrként állt hozzá minden egyes ütéshez, nagyon érdekessé tette az egészet. Rengeteget kell még rajta nekünk is dolgoznunk, de így még inspirálóbb és színesebb lesz a zenénk.

KULTer.hu: Ha a világon bárkivel együttműködhetnétek, legyen az élő vagy halott, ki lenne?

Ürögdi Ábel: Nagyon szeretném, hogyha Dave Friddman producerkedne az albumunkon. Ő segített a The Flaming Lips-nek, az MGMT-nek és a Tame Impalának is.

KULTer.hu: Ha csak egy számról lenne szó, kivel dolgoznátok legszívesebben?

Deli Soma: Hát szerintem Alex Maas, a The Black Angels énekese megenne minket reggelire.

Papp Dávid: De nem ijednénk meg!

Deli Soma: Szerintem mindannyiunknak van egy csomó olyan ember, akivel szeretne együttdolgozni. Ma mondjuk pont azon gondolkodtam, bár ez teljesen személyes, hogy még Bootsy Collins-szal, a Parliament Funkadelic basszusgitárosával is kooperálnék. Nagy kattanásom még az Unknown Mortal Orchestra, szerintem velük is érdekes lenne egy közös dal.

KULTer: Milyen meglepetéseket várhatunk tőletek a jövőben?

Deli Soma: Csak meglepetésekből fog állni például az új albumunk. Nem is tudom… De egyébként tényleg bármi előfordulhat.

Papp Dávid: Annyira inspirált minket a ma este, hogy lehet, funkyt fogunk játszani.

Deli Soma: Lehetséges, hogy megkérjük George Clintont, aki a Freaky Styley-t producerálta a Red Hot Chili Peppers-nek, hogy dolgozzon velünk.

A fotókat Kránicz Richárd készítette.

Az Open Showroomban találkozok Jankával. Nem csak az interjú élménye vár rám, egy másik alkotónak köszönhetően egy menyasszonyi csipkeruhán végzett utolsó simításokba is beleláthatok. A beszélgetés során Jankában életvidám, lelkes lányt ismerek meg, márkája pedig hűen tükrözi lendületes személyiségét.

KULTer.hu: Milyen út vezetett idáig, hogy egy saját márka fusson a neved alatt?

A Modart Művészeti- és Divatiskolában végeztem 2013-ban tervező szakon, ruhákat kezdtem el készíteni. Kijött néhány kapszula kollekcióm, de végül a kiegészítők felé fordultam. Volt egy külföldi verseny, amire jelentkeztem, ez Milánóban volt, a döntőbe is bekerültem. Ezenkívül indultam a Femina.hu által szervezett White kaviar 000. versenyen, amire egy hosszú fehér bőrkabátot terveztem. Ezt meg is nyertem, igazából ezek a sikerélmények indítottak el az utamon.

KULTer.hu: Kezdetben tehát ruhákat terveztél és készítettél, mára azonban nem ez a fő profilod. Mesélnél a márka indulásáról és arról, hogyan formálódott az arculat?

Az első kapszula kollekció már fellelhető volt az Open Showroomban, és érdekességként mondom, hogy készült egy férfiinges mini kollekcióm is. Az általam készített ruhák tükrözik a kisugárzásomat, de ezeket nem hordom. A személyiségem másik oldala visszafogottabb, a mindennapjaimban és az öltözködésemben inkább ezt élem meg. Szeretem a szép, különlegesebb ruhákat, amiket egy nívósabb eseményen viselhetünk, de ritkán adódik ilyen alkalom, így az egyszerűbb stílust képviseli a ruhásszekrényem legtöbb darabja. Jelenleg leginkább naplókat, párnákat, táskadíszeket készítek, de továbbra is foglalkoztat a ruhatervezés gondolata.

KULTer.hu: Mit tartasz a legnagyobb sikerednek, amit a ruháiddal értél el?

A két fő sikeremnek az említett versenyeket érzem, segítségükkel kijutottam Milánóba is. Nem is tudom, hogy a győzelmemet megelőzően mikor jutott el hazai tervező ilyen messzire a pályázatával. Mindezek egy év alatt történtek, és nagy löketet adtak a továbbiakhoz. Nagyon büszke vagyok arra is, hogy egy népszerű magyar blogger lány, Festy in style a Milánói Fashion Weeken egy Gucci bemutatón viselte az egyik ruhámat, klassz, hogy ott lehet a Janka Arnoczy márka az ő képviseletében. Ezek nagyon pozitív visszajelzések.

KULTer.hu: Az abszolút kedvenceim a termékeid kínálatából a naplók. Nagyon szimpatikus, hogy nem csak nőknek tervezel, hiszen van „for her” és „for him” felirattal ellátott is, ennek megfelelő színvilággal és mintázattal.

A naplókészítés ötlete úgy jött, hogy én magam is nagyon szeretem ezeket a füzetkéket. Kezdetben lányoknak kezdtem el naplókat készíteni, mert csajos dolognak találtam őket. Meglepődtem, hogy voltak idősebb hölgyek is, akiknek a tetszését úgyszintén elnyerték. Igazából úgy voltam vele, hogy miért ne készíthetnék fiúknak is? Azon is meglepődtem, hogy lányok is vittek saját részre „for him” noteszeket. Ezen a területen nagyon szeretnék tovább fejlődni, pont mára készült el egy kütyü, ami segíteni fog nekem abban, hogy még egységesebb legyen a noteszek arculata. Tervezek más stílusú naplókat más méretben bevezetni, ez azonban függ attól is, hogy van-e rá igény. Az elkészítés folyamata úgy zajlik, hogy megtervezem a borítót, majd azt, hogy belül hogy nézzen ki. Végül egy nyomdával együttműködve köttetem be őket. Még a művészeti suliba jártam, amikor elkezdtem az efféle munkáimmal felkeresni őket, elégedett voltam a végeredménnyel, és emiatt találtam ki azt, hogy a továbbiakban is velük szeretnék dolgozni.

KULTer.hu: Gyakran lepsz meg bennünket újdonságokkal, így muszáj rákérdeznem, hogy készül egy új minta?

Teljesen szabadon formálódnak az új minták. Az inspirációforrás lehet például egy utazás is. Teljesen random, hogy hogyan alakulnak ki. Vannak egyszínűek és mintásak egyaránt. Photoshoppal és InDesign-nal dolgozok, de gyakori az is, hogy kézzel festem meg a mintát, majd digitalizálom. A megújulás nagyon fontos, ez az, ami fenntartja a figyelmet.

KULTer.hu: Milyen művészeti jelenségek inspirálnak?

Az építészet, főleg a barokk és a modern stílus. Ezt a kettőt szeretem vegyíteni is. A lakberendezési kellékek, fotók, festmények is gyakran hatnak inspirálóan rám.

KULTer.hu: Leginkább vidám és színes dolgokat láthatunk tőled, öröm ránézni a termékeidre. Te is ilyen vidám és sokszínű egyéniség vagy?

Szerintem igen. Vannak nehezebb pillanataim, tehát nem sikerül mindig, de szeretném ezt a pozitív szemléletet sugallni. A naplóimra egyébként nagyon sokan mondják, mennyire vidámak és színesek, ha az ember a kezébe veszi, akkor felvidítja őket.

KULTer.hu: Ki az a szakmán vagy a magánéleteden belül, akinek leginkább hallgatsz a véleményére?

Apukám az egyik, a másik egy festőművész hölgy. Apukámnak leginkább a ruháimat mutattam meg, amik általában tetszést arattak. Természetesen ő elfogult a munkáimmal kapcsolatban, de szeretem, hogy építő kritikákkal is el tud látni. Ez ösztönző számomra. Van egy festőművész hölgy, aki még a művészeti iskola felvételijére segített felkészülni, vele a mai napig tartom a kapcsolatot, gyakran kikérem a véleményét a legújabb munkáimról. De ismeretlenektől, barátoktól is érkezhetnek építő kritikák.

KULTer.hu: Hányadik Janka Arnoczy naplóba írod a gondolataidat? Tulajdonképpen naplónak szánod őket?

Az elsőbe. A mintáját tekintve akvarellszerű pasztell rózsaszínest képzelj el. Kezdetben naplónak használtam, manapság feljegyzéseket, a teendőimet írom bele. Részben naplónak szánom őket, de volt, aki vonalasat keresett és jegyzetfüzetnek szerette volna használni. A későbbiekben talán megoldható lesz ez is, jelenleg csak simák vannak.

KULTer.hu: Milyen kapcsolatban állsz a festéssel, a grafikával, a design-nal?

Középiskolában kezdtem el festeni, ezt követően tanultam egy festőművész hölgy szárnyai alatt évekig. Iskolai előkészítőkre jártam, így sajátítottam el a legfontosabb technikákat. Végül nem a festészet lett a fő irányom, mert úgy éreztem, hogy nem tudom elképzelni, hogy minden napomat ez töltse ki. Közel áll hozzám mindhárom, amiket felsoroltál, a tanulmányaim során kipróbálhattam magam mindegyikben.

KULTer.hu: Szerinted mi a kreativitás? Kreatív embernek tartod magad?

Szerintem a kreativitás egyfajta beállítottság. Bárkinek lehet kreativitása, de ha nem ez a leghangsúlyosabb vonal az életében, akkor például nem a tervezést választja hivatásának. Az is gyakori, hogy valakinek az élete során egy választott szakmát követően pattan egy szikra, hogy teljesen mással foglalkozna. Alakulhat így a tervezéssel kapcsolatban is, sok ilyen interjút olvastam. Nincsenek előre látható történetek.

KULTer.hu: Az Openben több tervezővel dolgoztok együtt. Te mit szoktál csinálni, míg itt vagy? A többség innen dolgozik, vagy inkább showroomként funkcionál az Open?

Showroom jelleggel használom az Opent, és otthonról dolgozok. Nehéz lenne a laptopot mindig magammal cipelnem a minták elkészítése miatt. A nagyobb eseményeken azonban, amiket az Openben szervezünk, mindig itt vagyok. Az is fontos, hogy a vásárolóimat tudom itt fogadni. A tervezők körülbelül fele dolgozik innen, a másik fele showroom jelleggel használja csupán.

KULTer.hu: Díszpárnák is készülnek a műhelyedben. Tervezel további lakberendezési kellékeket bevezetni?

Tervezek, mert nagyon izgalmas vonalnak tartom. Egy kerámia vonalon is gondolkodok. Jártam kerámia tanfolyamra, és pont nemrégiben jutott eszembe, hogy akár kollaborációként összefogva egy másik alkotóval ez izgalmas lehetőség lehetne.

A fotókat Fi Judit készítette.

Hosszan lehetne sorolni azokat a műveket, melyeket Toroczkay András első prózakötete, a Búcsú Éhestől valamilyen módon megidéz. Krúdy Szindbád-történeteit, David Lynch filmjeit éppúgy említhetnénk, mint az Esti Kornélt, az Iszonyt, a Sátántangót vagy éppen a Sinistra körzetet.

Mégis, mintha ez utóbbiaknak – Kosztolányi szövegeinek és a világtól elzárt kisközösségek történeteinek – kitüntetett helye lenne Toroczkay kötetében: nemcsak egy-egy novellában, hanem a könyv egészén érezni hatásukat. De vajon összeegyeztethető-e ez a két látszólag igencsak eltérő hagyomány? Képes-e a Búcsú Éhestől úgy játékba hozni ezeket, hogy együtt és külön-külön is szerves részét képezzék a kötetnek?

A könyv felütése rögtön eszünkbe juttathatja a magyar irodalom azon alkotásait, melyek egy tanya, egy telep, egy falu vagy éppen egy kisváros problémáiról, egyhangú és néha brutális mindennapjairól szólnak. A novellák sorát Az Alföld közepe című nyitja meg, melyben az elbeszélő – Bandi, akinek a neve csak kétszer szerepel a kötetben – rögtön be is mutatja a Búcsú Éhestől fő színterét, Kotordpatát. Ahol „a vasútállomás épületének falán a város nevéről lekopott [a] „d” betű” (7.), ahol csak „szántóföldek”, „kénes termálszag” és „végtelen por” van. Ahol „minden udvaron ugat egy korcs kutya láncon, minden udvaron játszik egy kinyúlt, szürke, bátyjától örökölt pulóverben egy koszos arcú gyerek az örökké bevakolatlan házuk előtt, aki, ha észreveszi, hogy nézik, kezét a rozsdás, félig ledőlt bejárati kapura teszi, rálép a félig lapos focilabdájára, úgy bámul vissza a járókelőkre.” (10.) Az itt lakó emberek életét még nem ismerjük, de már sejthetjük, hogy nem túl derűs sorsok várnak itt ránk. A helyszín bemutatása azonban nem ér itt véget, a következő néhány novellában még érezhetően kitüntetett szerepe van a helyeknek (az Angéla és a Weltraum, illetve a Sztár a címükkel is jelzik ezt). Az elbeszélő nemcsak azt írja le, hogy hogyan néz ki a mozi, a könyvesbolt és az egyik kocsma, hanem ezek történelmével is megismertet. Például „a Sztár áruház az egykori zsidótemplom helyén épült. Ahogyan a háború során a zsidótemplom eltűnt, úgy tűnt el az egész áruház a kilencvenes évek elején, a megmaradt szocreál épületbe egy könyvkiadó és könyváruház fészkelte be magát”, (45.) hogy aztán később „kínai ruhaüzlet nyíljon a helyén” (62.). Mintha ezekben a novellákban valójában az épületek lennének az igazi szereplők. Aztán szép lassan átadják a helyüket a kisváros lakóinak.

Kotorpatán a boldogtalan családok mind hasonlóak egymáshoz: minden tizedik oldalra jut egy öngyilkosság, minden tizenötödikre egy csonka család. Nem mintha a szereplőknek ne lennének saját tragédiáik, de a kötet rögeszmésen ragaszkodik a dolgoknak ehhez a kétfajta kimeneteléhez: a családok előbb vagy utóbb szétesnek, a szereplők egy jó része végez magával. És itt nemcsak azokról a karakterekről van szó, akik egy-egy novellában főszereplővé lépnek elő (mint például az autószerelő Dudek vagy a Kastélyszálló portása, Rafaello), hanem a marginális szereplőkről is: az elbeszélő szinte soha nem felejti el megemlíteni, hogy ki lett később öngyilkos, kit hagyott el a férje, felesége. Ami egyfelől nyilvánvalóan érzékelteti, hogy milyen sors is vár Kotordpata lakóira, másfelől viszont egy idő után unalmassá válik. Még akkor is, ha a szöveg Kristály Tomi alakján keresztül paródiába is fordítja ezt: hiába próbálkozik gyógyszerekkel és vízbefúlással, hiába veti magát a mélybe és száguldó kamion elé, csak nem tud végezni magával.

Ezzel párhuzamosan ezek az ismétlődő fordulatok súlytalanná válnak – maga az elbeszélő sem különösebben törekszik a körülmények tragikus ábrázolására. Hiába hát a sok rájátszás, a sok intertextus, idővel észre kell vennünk, hogy a Búcsú Éhestől világa közel sem olyan szörnyű és kegyetlen, mint a megidézett műveké. A Sistergő Főnix tündöklése és bukása című novella egyik szereplőjét Takaró Sanyinak hívják, Kotordpata mégis messze esik Németh László Iszonyának falujától; ugyanitt az Igénytelen Nővérek, egy albínó ikerpár megidézi a Sinistra körzet Hamza testvéreit, de a Búcsú Éhestől nem kér a tragédiájukból; A tábornok című történetben hiába hívják az egyik bandát Sátántangónak, krasznahorkais nyomorúságot nem érezni igazán a szövegen.

Ami elsőre meglepőnek tűnhet, főleg, ha észleljük, hogy Éhes Miklós – akin keresztül az elbeszélő bemutatja a világot – képtelen nosztalgia nélkül gondolni szülőhelyére, Kotordpatakra, legyen az bármilyen sivár is. A Búcsú Éhestől kisvárosa tehát hasonlóan ijesztő és visszahúzó, mint a Nincstelenek, a Nova vagy az Aludnod kellene, de ennek szemléltetésében nem megy el addig, mint ezek a művek, megáll félúton, ahonnan még valamiképp a szépség is látszik. Hiszen ne feledjük, az első novellában az elbeszélő a poros utcák mellett azt is leírja, hogy honnan a legjobb megérkezni ide („a Kastélyszálló felől az igazi, az a tökéletes hazatérés. Elhagyni a Halász csárdát, rásiklani a felüljáróra hátunk mögött a nap utolsó sugaraival; már égnek a narancssárga fények a városban…” [8–9.]); az utolsóban pedig Éhes azt tervezi – még ha ez képtelenségnek tűnik is –, hogy megveszi a régi mozit, a Weltraumot. Ráadásul ez a fajta szemléletmód a felsorolt művek értelmezésére is termékenyen hathat, érdemes lenne megnézni, mennyire ragaszkodnak az említett alkotások szereplői ahhoz a lepusztult világhoz, mely körülveszi őket – s vajon hogy viszonyul mindehhez az olvasó?

Ennek a nosztalgiázásnak a megteremtésében kétségtelenül fontos szerepe van a Búcsú Éhestől humorának, könnyed hangnemének. S talán ezért is olyan fontos a kötet számára Kosztolányi Esti Kornélja, mely az elejétől a végéig, a kisebb elemektől a nagyobbakig áthatja Toroczkay könyvét. Az utolsó, Éhes és a világ című novella sok szempontból hasonlít Kosztolányi kötetének első fejezetére, A verekedésben pedig ugyanaz a humor forrása, mint az Esti Kornél hatodik fejezetében: mind a kettőben egy látszólag igen könnyű tevékenység – az örökség elköltése, illetve a verekedésbe keveredés – okoz nehézséget a hősöknek. És akadnak itt egészen apró utalások is, például, hogy Miki ugyanúgy egy Damjanich nevű utcában lakik, mint ahogy az Esti Kornél elbeszélője, vagy hogy az elbeszélő és Éhes ugyanúgy tíz évig nem találkoznak, mint Kosztolányi elbeszélője és Esti Kornél.

Kétségtelen, hogy a humor, a nyelvjátékok, az anekdoták nem mindenhol működnek jól. Vannak túlírt novellák (például a Matrjoska és A verekedés), van, hogy egy novella két mikrotörténete között nagy a színvonalbeli különbség (például Sajti, Mint a delfinek), sőt, néha ugyanez igaz egy-egy bekezdésre vagy akár egy-egy mondatra is. Amikor a humor forrását valami magasztos vagy szent és valami profán egymás mellé helyezése adja, azok talán a legsikerültebb poénok (például a már említett Sztár áruház, mely a zsidó templom helyén épült, később könyvesbolt lett, majd kínai ruhaüzlet; vagy Berta néni, akinek, a tűzoltózenekar tagjai „mindig meghallgatták a véleményét, sőt kikérték, ha a szív dolgaira terelődött a szó. Vagy arra, hogy melyik műsort érdemes nézni a tévében.” [127.]), illetve, amikor a szereplők kicsinyessége, emberi gyengesége lepleződik le (mikor Vigyor szüleinek egy temetést kell intézni, a fiúknak adják a színházjegyeiket – „nem akarták veszni hagyni a pénzt” [18.]; Sajtinak azért nem sikerül elmenekülnie Kotordról, mert kifogy a benzinje stb.). Ugyanígy a szójátékok között is akadnak eltaláltak (a Szürke Ló nevű kocsmát a helyiek például csak szurkálónak mondják – kitalálhatjuk, miért). Ezekkel szemben viszont nem túl szellemes – és egy idő után kicsit erőltetett is –, amikor egy-egy szereplő szakmáját/múltját és az ezzel nehezen összeegyeztethető foglalkozását/jövőjét rántja össze a szöveg (például Zánki-Deák Sándor, a technika és fizika szakos költő; vagy a sátánista Kocsonya Mihály, aki később Pesten egy gasztronómiai kiadót alapít, és szakácskönyveket ír). Az is kétségtelen, hogy ezek a megoldások tartalmas részei a kötetnek, jól körülhatárolható funkciójuk van.

Ugyanez viszont nem igaz a kötet összes olyan elemére, melyek az Esti Kornélhoz kötik Toroczkay könyvét. Mindezek közül a legproblémásabb a kötet narratív pozíciója: Toroczkay elbeszélője, éppúgy mint Kosztolányié, háttérbe húzódik, nem magáról, hanem inkább egyik barátjáról, Éhes Miklósról mesél, de a leggyakrabban hagyja, hogy ő maga beszéljen. A Búcsú Éhestől ugyanúgy össze is mossa az elbeszélő és a főszereplő identitását, mint Kosztolányi műve. Ez az utolsó novellában a legnyilvánvalóbb – ahol Éhes részben úgy jelenik meg, mint Bandi gonosz énje, olyan dolgokra veszi rá, melyeket magától nem lenne mersze megtenni –, de a novellákban több utalást is találhatunk az alteregó témára, illetve arra, hogy Miki és Bandi személye azonos. Ezek némelyike kissé direktnek tűnik (például, amikor azt olvassuk, hogy „[Miki] furcsa srác volt […]. Az első dolog, ami eszembe jut róla, hogy igazgatja a haját: alig tudott megszabadulni a tükörképétől.” [240.]), de akadnak jól eltaláltak is. A Matrjoska című novellában – azon kevés történetek egyikében, melyekben nem szakítja meg semmiféle közbevetés az első személyű elbeszélést, tehát nem teljesen tisztázott, hogy Bandi vagy Miki beszél-e – például többször is azt olvashatjuk, hogy „éhes voltam”, de mindez annyira belesimul a környező szövegbe, hogy elsőre talán fel se tűnik az ismétlések kétértelműsége.

Ennek a narratív megoldásnak viszont Toroczkay kötetében nincs olyan jól átlátható funkciója, mint Kosztolányi művében, ahol Esti Kornél személye például összefűzi a történeteket. Mikire és Bandira nem nehezedik ilyen feladat, a Búcsú Éhestől helyszíne és a kisváros lakói elvégzik ezt. A kötet ráadásul ezen felül is több módszert használ a novellák összekapcsolására: van, hogy egy novella egyik mellékszereplőjét helyezi a középpontba egy másikban (Dudek és Kristály, Mint a delfinek), vagy egy futólag említett eseményt bont ki egy teljes elbeszélésben (Mészáros Desiré, a gladiátor), de az is megesik, hogy az egyik novellában szereplő filmcím kerül a következő szöveg fölé (A verekedés).

Arra tehát, hogy az alteregó megoldás hogyan illeszkedik a szövegbe, nem kapunk (megnyugtató) választ. Azaz kaphatunk, ha utánajárunk a kérdés referenciális vonatkozásainak (lásd például az íróval készült interjút, ám ez csak még jobban megerősíti a gyanúnkat, hogy maga a szöveg nem tud kielégítő válasszal szolgálni erre a kérdésre (a témáról lásd bővebben Ficsor Benedek kritikáját.

A Búcsú Éhestől tehát több szempontból is megállt félúton. Van, ahol ezt tudatosan tette (a poros kisváros bemutatásában), és nem is baj, hogy nem ment tovább. Máshol (a történetek megszerkesztésében, a humorban stb.) érdemes lett volna folytatni az utat. S van, amikor azt kívánjuk (az Esti Kornél áthallásoknál), bárcsak visszafordult volna félúton.

Toroczkay András: Búcsú Éhestől, Magvető, Budapest, 2015.

A Sziget Fesztiválra kilátogatni mindig nagy öröm: jobbnál jobb előadók, közvetlen külföldiek és emlékezetes kalandok tömkelege vár minket egy héten keresztül. De a legjobb talán az, amikor a fesztiválról hazatérve találsz valakit, akivel zsémbes öregember módjára kivesézheted a kint történteket. Mi is így tettünk most Mátéval. Vigyázat, erősen szubjektív tartalom következik!

Szaghmeiszter Máté: Mit gondolsz, miért volt idén szinte trend, hogy nem tudják a fesztiválozók a számok szövegeit? Észrevetted? Még az első sorban is azt láttam, ha őket mutatta a kivetítő, hogy csak halandzsáztak.

Burai István emblematikus alakja a Hajdúság képzőművészeti életének. Annál is inkább, mert Debrecenben született, a nagy generáció tagjaként. Ott él és dolgozik azóta is. Szülővárosában ismerkedett a szépművészetek alapjaival a Medgyessy-körben, s következetes odaadással, mezítláb tolva a művészet szekerét jutott elismerésekhez.

A kezdeti stúdiumoktól messze jutott: művésztelepet szervez, alapító tagja sok egyesületnek, betöltött funkcióit felsorolni is több sort venne igénybe. Hajdú-Bihar jelentősebb településein rendszeresen láthatóak művei, ám a megyén kívül és az ország határain túl is sokfelé kiállították már őket. Évek óta a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep vezetője, a böszörményiek pedig idén láthatták tárlatát a közelmúltban felújított Maghy-házban. E sorok írója több évtizede ismeri a művészt – Erdélyben barangolt vele, kiállítását nyitotta meg. Derűs, szerény ember, sokszor öniróniába hajló. Így aztán gyűjtők, kollégák, tárlatlátogatók körében elfogadott ember, ami remek helyzeti energiát jelent egy eleve hendikeppel induló vidéki művésznek is.

A közelémúltban egy újabb, munkásságát elemző kiadvány látott napvilágot, immár a harmadik. A Cs. Tóth János művészeti író jegyezte album, A történés pillanatában címen jelent meg még tavaly decemberben. A borítóról a művész néz ránk, a homlokába húzott elidegeníthetetlen fekete kalappal a fején. A 120 oldalas monográfia, album vagy némi megengedéssel breviárium – mindegyik igaz lehet – előtt legutóbb 2009-ben jelent meg egy spiralizált könyvecske munkásságáról, Keresztmetszet címen, Ujváry Zoltán professzor előszavával. Portfóliónak az nagyon is megfelelt, ám a mostani kiadvány már tudományos igénnyel vizsgálja Burai tevékenységét. Az életmű egyik fontos legitimálója ez a munka. A festő recepciótörténete eléggé szétszórt, összegyűjtése eddig nem volt teljes, Cs. Tóth munkája viszont sok olyan momentumra is kitér, ami árnyalja, közelebb hozza hozzánk Burai művészetét.

A sokoldalú képzőművésznek 45 éve hivatása a „szakma”, még akkor is állíthatjuk ezt, ha közben kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie. Ebben a nem kimondottan harmonikus állapotban születtek művei 1993-ig. Azóta munkahelyi kötöttségeitől felszabadulva az „ördög sarkantyúzta” életmód határozza meg napjait. A családi legendáriumból előhívott (részben dokumentált) emlékek ismeretében genetikailag kódolt tehetsége (édesapja írt) eleinte öntudatlanul sodorta a kreativitás ezen formája felé, amely hamarosan sorsának meghatározójává vált.

Cs. Tóth alaposan elemzi Burai különböző korszakait, megemlítve kézbe fogható eredményeit: a munkásságát bemutató kiadványokat, illusztrált köteteit, s alkalmazott grafikusi munkásságára is kitér. Emblémáiról, logóiról írja: „Ez a több mint félszáz betűt és sajátos jelet magában hordozó grafikai együttes a nyomdai tapasztalatának, műszaki érzékének, tömörítő képességének lenyomata. Mindezek nagyon fontos dokumentumok a magyar vizuális kultúra igényességének szempontjából” (7.). Burai tervezte többek közt az Airport Debrecen és a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár arculatát is.

A szerző kiemeli a művész állatainak (madár, hal, bárány, ló) emberi érzésekre emlékeztető gesztusait. Munkáinak egyik forrásvidékén, a kiemelten keresztény mítoszok adta kompozíciós lehetőségeken elidőzve a közös emlékezet alakjait, történeteit ajánlja figyelmünkbe. Jól látja, hogy Burai technikában és tematikában sokszínű munkásságát nem lehet kizárólagos stíluskategóriába sorolni. Kitér a mester klasszikus perspektíva törvényeit figyelmen kívül hagyó képeinek komplementer színkontrasztjaira, amelyek nem tudatos színvariációk.

A formateremtő vonal mint kifejező eszköz meghatározza festményeit is, amelyek vagy elhatárolnak, vagy az expresszivitást erősítve gesztusként jelennek meg. Burai művein az arcok fiziognómiailag nehezen értelmezhetők, hiszen általában fedett fejei „hagyományos értelemben nem portrék, hanem lelkiállapotok, érzelmek-érzések, jellemvonások” (10.) megjelenítői. Az egész munkásságon végigvonuló ambivalenciáról is olvashatunk, amely a rút és torz vonásokat mulatságos elemekkel oldja fel. Picasso szürrealizmusát és Matisse dekorativitását festményeibe lényegítő alkotómódszere is szóba kerül, amivel nem is vitatkozhatunk. A mester az utóbbi években szobrokat is készít. Cs. Tóth szerint formafegyelem és anyagszerűség jellemzi ezeket, és archaikus nyugalmuk energiával párosul.

A történés pillanatában remek reprodukciókat tartalmaz. Tusrajzokat, monotípiákat, papírmetszeteket, rézkarcokat, vegyes technikával készült műveket, olaj- és akrilfestményeket, szobrokat. A reprók között vendégszövegek, releváns méltatások olvashatók Burai István munkásságáról. A most megjelent kiadvány rávilágít arra, hogy Burai gyakran elhagyja kiérlelt vizuális világát, hogy ismeretlen területen építse ki teremtő „hadállását”. Eddigi munkássága egymásba kapcsolódó periódusokból áll össze, s ez az összetettség teszi hitelessé művészetét.

Cs.Tóth János: A történés pillanatában – Burai István művészete, Pegazus, Debrecen, 2014.

Égetik

Három ablakot hagysz nyitva, legyen
valamivel közelebb a rosszidő.
Amióta ismerlek, mindenből csak elrakni
próbálsz. Az első kérdésed annyi,
hogy én is érzem, ugye. Ilyen szaga van
annak, amikor égetik a bitument.
– Azért hívtál ma át, hogy rám cáfolj. –
És persze, most már nálam is itt van,
a fogaim közül akarom kipiszkálni
a nyelvemmel, ha többé nem kell
tartanom attól, hogy kiugrasz,
hetekig kerülöm majd az erkélyt.
Csak azért jöttem át, hogy rám cáfolj.
Hiszen nekem is van egy szekrényem,
tele távoliakkal, az egyik polcra
biztos raktam valamit belőled is,
és ami a sajátom lehetne, azt
esténként kiviszi a kereszthuzat.

Nem kíván sokkolni, inkább csak rávilágítani arra, időnként mennyire képmutatóak az emberek. Gretchen Heinel fotográfiái és videói egyértelműen alkalmasak lehetnek a nyugalom megzavarására, ennek ellenére művészi értékük is megkérdőjelezhetetlen. 

Az Egyesült Államokban élő és dolgozó Gretchen Heinel jelenleg még inkább underground közegekben ismert fotó- és videóművész, bár témaválasztásai miatt meglehet, sosem lesz mainstream alkotó (s ez valószínűleg nem is zavarja, persze). Extrém alakok, zavarba ejtő pillanatok, nyugtalanító, melankolikus hangulat jellemzi munkáit, amelyet a legtöbben talán betegesnek és visszataszítónak tarthatnak. Mégis valami rejtett (olykor szomorkás) szépség rejlik azokban megkínzott, deformált, roncsolt és esetenként ijesztő momentumokban, amelyeket kamerájával rögzít.

Soha ne mondj le teljesen egy e-mailben készítendő interjúról – ez az egyik legnagyobb tanulsága az alább olvasható szövegnek. Gretchen Heinel munkásságával még 2014-ben ismerkedtem meg, mikor láttam a Lord Mantis zenekar Possession Prayer című dalához készült klipet, amelyet a nevezett hölgy készített. Csodálattal vegyes borzongás fogott el a képsorok láttán, s emiatt utánajártam, ki is ez a művész. Miután egyéb alkotásai is lenyűgöztek, írtam neki, s hosszú várakozás után ugyan, de elkészült ez az interjú.

KULTer.hu: Honnan ered a fotózás, azon belül az analóg fotózás iránti szenvedélyed? Kik voltak rád a legnagyobb hatással?

Vizuálisan mindig is nyitott személyiség voltam, így mielőtt elkezdtem volna fotózással foglalkozni, kedvem leltem a festményekben és a rajzokban. A fotózásba és a videókészítésbe úgy csöppentem bele, hogy az egyik exem ezzel foglalkozott. Tőle tanultam meg a digitális fényképezés alapjait, majd onnantól magam jöttem rá a filmes fotózás fortélyaira, a sötétszobás eljárásokra, a videóvágásra.

Nincsenek valódi hatások, amelyek konkrétan megjelennének a munkáimban. Próbálok összedolgozni azokkal az emberekkel, akik az objektívem előtt állnak, így a végeredmény sokkal inkább ennek a kollaborációnak a kivetülése, nem pedig konkrét utalás mások műveire. De azért van néhány alkotó, akit csodálok: Joel-Peter Witkin a kedvencem, de szintén kedvelem Ralph Eugene Meatyardot, Francesca Woodmant, Hans Bellmert és Ellen Rogerst.

KULTer.hu: Miért vonzó számodra az analóg fotózás? Milyen fényképezőgépeket részesítesz előnyben? Digitális gépet egyáltalán nem is használsz?

Az analóg fényképezés szerintem karakteresebb a digitálisnál. Többet törődöm azzal, hogy nézzen ki egy fotó, ha filmre készül; a digitális képeknél mindig szükség van némi photoshopolásra, hogy élőbbnek hasson a végeredmény. Emellett nagyon szeretek a sötétszobában dolgozni, sokkal inkább, mint egy monitor előtt. Persze szoktam digitális géppel is „lövöldözni”, de sosem a személyes munkáim során. A videók esetében digitális technikával dolgozom, mivel megfizethetetlenül drága filmre forgatni.

Amikor fotózom, szinte kizárólag 35 milliméteres filmre dolgozom, de időnként a középformátumot (6×9, 6×8, 6×7, 6×4,5 centiméteres képkockák) is használom. A 35 milliméteres kamerám egy Canon N1, a középformátumú pedig egy Mamiya RZ76 – utóbbin a megszokott 120-as helyett polaroid hátlap van, így instant filmre készülnek a képek, azonnal látható a végeredmény.

KULTer.hu: Mik inspirálnak egy-egy fotó, fotósorozat megalkotásakor?

Lenyűgöz az emberi természet. Azt hiszem, nagyon sok érdekes dolog születik abból, ha az emberek felhagynak a társadalmi normákkal, az ítélkezéssel és nem tudatosan viselkednek. Ha csak pár órán át van lehetőségük erre, akkor is igyekszem teret adni annak, hogy bárki szabadon megtehesse mindezt.

Újabban több időt szentelek a fotóim megkomponálásának, illetve együtt alakítunk ki terveket azokkal, akiket fényképezek. Ezekkel az ötletekkel személyes impulzusok helyett univerzálisabb témákat próbálok megfogni. A Lilith: Mítosztól húsig című projektem jó példa erre, hónapokat töltöttem modellemmel, Luna Durannal, hogy kitaláljuk a koncepciót és a fotózás menetét. Sok szöveget elolvastunk, hogy Lilith történetét tanulmányozzuk, lássuk a mitológiai összefüggéseket, és a szimbolikát, amely körülöleli. Szóval sok kutatás előzte meg a projekt életre hívását, mivel úgy éreztük, így szolgáltatunk igazságot a sztorinak.

KULTer.hu: Fontosnak érzed, hogy sokkold az embereket a fotóiddal vagy számodra természetesnek hatnak azok a pillanatok, amelyeket megörökítesz? Mi volt a leginspirálóbb és a legostobább kritika, amit eddig kaptál?

Nem célom sokkolni az embereket, de nem riadok meg azoktól az anyagoktól/témáktól, amelyek egyébként sokkolóak lehetnek. Szerintem fontos, hogy az emberek átgondolják, valamit miért is tartanak elborzasztónak. Kulturális beidegződésből fakadna ez? Netán vallási neveltetésből? Azt hiszem, jó példa erre – legalábbis az Egyesült Államokban –, hogy a gyerekeknek sugárzott tévéműsorok tele vannak erőszakkal, miközben a szexualitást gyakran cenzúrázzák és obszcénnek ítélik. Az erőszak miért lenne kevésbé sokkoló a szexnél, főleg azt figyelembe véve, hogy mindannyian a szexnek köszönhetően létezünk ezen a bolygón, s a szex lehet gyógyító és kreatív folyamat is, míg az erőszak eredendően pusztító. Kritikákat egyébként nem sűrűn kapok, vagy legalábbis kevés jut el hozzám közvetlenül. Amennyire én tudom, a munkáim nem annyira ismertek.

KULTer.hu: A videoklipek forgatásakor mennyire kapsz szabad kezet a zenekaroktól? Teljesen rád bízzák magukat e téren, netán van egy-egy alapötletük, amelyből aztán kibontod a saját vízióidat?

Projektfüggő. A kidolgozás terén a legtöbb esetben szabad kezet kapok. Néha van egy ötlet, amelyet ki szeretnének bontani, de általában hagyják, hogy eljátsszak vele, formálhassam egy kicsit. Szerencsés vagyok, mert olyan előadókkal dolgozhattam, akik engedték, hogy tegyem a dolgom.

KULTer.hu: Fontos számodra, hogy szeresd is azon zenekarok zenéjét, akikkel együtt dolgozol?

Haha, megkönnyíti a folyamatot, tekintve, hogy a vágás során nagyjából egymillió alkalommal kell meghallgatnom az adott dalt. De nem is fogok olyan zenekarokkal dolgozni, akik esztétikailag nem „felelnek meg” nekem. Rugalmas vagyok zenei műfajok terén, amíg a hangzás némileg sötétebb és melankolikusabb.

KULTer.hu: Milyen zenéket szeretsz még?

Ha zenéről van szó, mindenfelől akadnak kedvenceim. Szeretem az extrém zenéket, a metált, a noise-ot, de szintén kedvelem a folkot és a bluegrasst. Kedvenceim többek között a Blut Aus Nord, a Wolves in the Throne Room, az Agalloch, a the body, a Muscle and Marrow (egyik új favoritom), a Theologian és Chelsea Wolfe.

KULTer.hu: Melyik projekted volt az eddigi legnagyobb kihívás? Melyik áll legközelebb a szívedhez?

Egyértelműen ez a Mítosztól húsig projekt a legnagyobb kihívás, és ez is áll legközelebb a szívemhez. Szükség volt hozzá arra, hogy új sötétkamrás technikákat tanuljak meg, és sokkal több tervezést is igényelt a többi munkámnál. De a téma nagyon közel áll hozzám, és lehetőséget adott arra, hogy együtt dolgozhassak és fejlődhessek néhány valóban fantasztikus emberrel.

KULTer.hu: Mit kell tudnunk a Lilith: Mítosztól húsigról?

Pontosabban: ez egy kollaboráció a Lilith szerepét játszó Luna Duran és köztem. Föltárjuk Lilith utazását onnantól, hogy ő Ádám első felesége, azon át, hogy ő a démonok anyja, egészen addig, míg saját jogán istennő nem lesz. Lilith eredetileg ugyanakkor és ugyanazon a Földön készült, mint Ádám. Isten Ádámnak adta az uralkodás jogát mindenen, így Lilith felett is, ám a nő megtagadta a megalázkodást. Megszökött, és bár ez nagy szenvedéssel járt, de inkább ezt választotta, mintsem hogy degradálja magát.

Története egy klasszikus feltámadási mítosz, és ő az egyszemélyes megtestesülése a feminitás szakaszainak, vagyis a szűznek, az anyának és a vénasszonynak. Szexuálisan nyílt, nem hajlandó elfogadni az elnyomást, és inkább szenved, hogy megőrizze önállóságát. Mindezen témák számos mítoszban megjelennek, s úgy érezzük, még mindig nagyon fontosak.

Lunával egyetértettünk abban, hogy Lilith szenvedései ábrázolásának legjobb módja az, ha a húst vetjük megpróbáltatások alá, kampós akasztásokkal és tárgyak ideiglenes bőr alá ültetésével. Ez biztosítja, hogy Luna ne csak eljátssza a szenvedést, hanem meg is tapasztalja azt. Emiatt a közönségnek is esélye van arra, hogy nyíltabban és egyértelműbben megértse a szenvedést, mintha a performer külső ingerek nélkül csak imitálná azt.

KULTer.hu: Mit jelent számodra a BDSM-kultúra? Netán azok az elemek (kikötözés, dominancia stb.), amelyek ebből megjelennek a műveidben, egyéb dolgokat is szimbolizálnak?

Nem hinném, hogy létezik BDSM-kultúra, elég töredezettnek tűnik az egész, még azok számára is, akik nyakig benne vannak az ilyesféle pajzánságokban. Nem igazán tartozom egyik szcénához sem, de a BDSM egy csomó olyan emberi impulzust vált ki, amely lenyűgöz engem. Például mindenki ismeri azt az érzést, amikor korlátozott a mozgástér, amikor helyhez vagy kötve. Az ilyesmit a kötél könnyen szimbolizálhat, még akkor is, ha a dolognak nincs szexuális felhangja.

Egyik munkámat sem tartom tisztán szexuálisnak, de olyan értelemben a szexualitás mindig is a munkáim része, ahogy általában az élet része is. A műveim mikrokozmoszok, ugyanazokat a mintákat mutatják be, amelyeket megfigyelek a nagyobb világból; lényeges, milyen módot választok azon minták lefordítására, amelyek vizuálisan eltérhetnek attól, mint ahogyan a való világban megjelennek.

Mindenki másféle poggyászt visz magával élete folyamán, szóval biztos vagyok benne, hogy amit csinálok, az számomra gyökeresen eltérő dolgot jelent, mint másoknak.

KULTer.hu: Mit szimbolizál számodra az emberi test? Mit akarsz kifejezni, amikor emberi testeket fotózol?

Számomra az emberi test éppen azt jelenti, amit jelent: testet. Nem látok beléjük semmi egyebet. A test ahhoz tartozik, aki benne lakozik, és engem sokkal inkább az érdekel, aki benne él, és nem maga a test.

KULTer.hu: Kik azok a művészek (zenészek, táncosok, performerek, színészek), akikkel szívesen dolgoznál együtt?

Hmm… Szeretek olyanokkal dolgozni, akik tudnak repülni, akár kötélre, akár kampóra vannak felfüggesztve vagy légművészek (akik légselyemmel, zsinórokkal, spanyolhálóval dolgoznak), és szeretnék butoh táncosokkal is együttműködni – erre van is esély a közeljövőben. Azt viszont kevésbé kedvelem, ha zenészeket kell fotóznom, de rövidfilmeket készíteni szeretek velük (akkor is, ha esetleg ők írják a zenét a filmhez).

KULTer.hu: Mik a távlati terveid? Netán a filmkészítés terén vannak még komolyabb elképzeléseid is?

Hosszabb távú terveim között leginkább a fotózás áll a középpontban, habár továbbra is fogok klipeket és rövidfilmeket forgatni. A hosszabb lélegzetvételű, forgatókönyvekkel és egyebekkel terhelt filmek nem igazán foglalkoztatnak. Sokkal inkább a vizuális megjelenítés érdekel, és nem az olyan dolgok, mint például a dialógus.

KULTer.hu: Mi a véleményed arról, hogy az USÁ-ban elfogadták az azonos neműek házasságát?

Abszolút üdvözlöm az azonos neműek házasságát. A házasság intézménye elég sokat változott az idők során, nem értem, mitől lenne ez most borzalmasabb. A fenébe is, ezek az emberek szerelemből kötik össze az életüket, amely szerintem egy forradalmian új ötlet, tekintve, hogy a rendszer a házasságra már inkább úgy tekint, mint egy ingatlantranzakcióra.

Ha valaki nem tudná, akkor eláruljuk: Mogács Dániel a Dumaszínház egyik felfedezettje, aki leginkább sokszínűségéről ismert. Már három éve nem tagja a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak, inkább foglalkozik a rendezéssel és a színészettel. Többek között jelenlegi munkáiról, sajátos stílusáról és műsorszámairól, valamint kedvenc olvasmányairól faggattuk a humoristát.

KULTer.hu: Mogács Dániel… vagy szólíthatlak inkább Dr. Mogácsnak? Hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik?

Határ mindenképpen van a kettő között, hiszen az egyik egy szerep, a másik pedig én vagyok. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy mennyire különül el tőlem Pinokkió, miközben őt játszom.

KULTer.hu: Az Egyenes beszéd című műsorban való szereplésed a mai napig népszerű a közösségi oldalakon. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

Talán meglepő volt és váratlan. Azt tudtam, hogy valamilyen botrányt akarok csinálni, és szeretném a vaskalapos műsorvezetőt összezavarni. Számos pozitív visszajelzést kaptam, hogy sikerült „megszívatnom” Kálmán Olgát – aki egyébként ezért a beszélgetésért megkapta abban az évben a legjobb interjú díját. Én persze nem kaptam semmit, de hát ez a világ ilyen. Később visszahívott, de azt már nem szerettem volna. Úgy éreztem, hogy az a pillanat egyszeri és megismételhetetlen volt. Ugyanígy vagyok a Kutya Párttal is, aminek már három éve nem vagyok a tagja. A választások után már nem éreztem jól magam benne, így befejeztem.

KULTer.hu: A politikától is eltávolodtál?

Dr. Mogács ettől függetlenül megmaradt. Sokan félreértik, pedig nem a magyar politikát akarom kifigurázni, hanem a fogyasztói társadalmat és a minket körülvevő világot állítom pellengérre.  Globális problémák és jelenségek paródiája az egész.

KULTer.hu: Életrajzodat olvasva feltűnő, hogy rendkívül inspiráló szellemi légkör vett körül a családodban: képző- és iparművészet, írás, festészet, építészet, kémia, filozófia, bábozás… Hogyan hatottak ezek rád és a művészetedre?

Tudat alatt hatottak rám ezek az ingerek. Nem olvastam annyit, mint az elődeim, de rengeteg minden rám ragadt, és kaptam egy egészséges látásmódot a világról. Ennek a szellemi háttérnek egy részét magamba szívtam, és ezeket az értékeket igyekszem tovább is vinni.

KULTer.hu: Eredetileg színész és rendező vagy. E hivatások mennyire részesei még az életednek?

Egyre inkább azok. Nem végeztem el a főiskolát, mert úgy gondoltam, hogy nem kell. Ezért nem kerülhettem be a szakma krémjébe, s nem is válogathattam az előadások között. Az a bizonyos színészi alázat is hiányzik belőlem, hogy aládolgozzak másoknak és nekem nem tetsző darabokban szerepeljek – ezeket nem tudtam elviselni lelkileg. Ezért jóval hosszabb úton jutottam és jutok el oda, ahol most vagyok.

KULTer.hu: Állandó szereplője vagy a Munkaügyek – IrReality Show című sorozatnak. Hogyan viszonyulsz az általad megjelenített karakterhez, a sorozat világához?

Rendkívül szerencsés találkozás ez, mert szeretek benne dolgozni, és az ott lévő kollégákkal is remekül kijövünk. Nagyon jó a Munkaügyeket csinálni, és ezt nem azért mondom, mert ezt kell mondanom, hanem mert tényleg így érzem.

KULTer.hu: Ha saját, „mogácsdánieles” stílusodat kellene meghatároznod, hogyan tennéd meg?

Groteszk, abszurd, néha megbotránkoztató, de legalább hiteles és nem öncélú. Fontosnak tartom, hogy a nézők ne csak szórakozzanak, hanem számomra értékes tartalmat is igyekszem közvetíteni feléjük.

KULTer.hu: A Dumaszínház egyik felfedezettje vagy, munkásságod és humorod kiemelkedő és emlékezetes. Kikkel tudsz a leginkább együttműködni?

A stand-up egy elég magányos műfaj, hiszen egyedül vagy a színpadon. Senkit sem emelnék ki, de van arra példa, hogy segítjük egymást. Néha van közös gegparty, ahol együtt gyártjuk a poénokat. Sok emberrel dolgozom együtt, többek között Fráger Balázzsal, Bíró Dániellel, Vékes Csabával és persze Litkai Gergővel, akik az önálló estjeim munkálataiban is sokat segítettek és segítenek.

KULTer.hu: Hogyan készülsz fel egy stand-up előadásra?

Megírom, elmondom a színpadon, improvizálok, majd leszűröm a tanulságokat.

KULTer.hu: Stand-up comedy és politika: hogyan fér össze a kettő?

A mai Magyarországon nem érdemes erről beszélni, mert nem a politikáról beszélünk, hanem folyamatosan a saját sérelmeinket szajkózzuk. Persze beszűrődhet egy-egy fontosabb dolog a szövegekbe, de nem érdemes ezzel foglalkozni… Az emberek ahelyett, hogy a politikával foglalkoznának, segítsenek inkább a szomszédjaiknak, és akkor már sokkal előrébb vagyunk.

KULTer.hu: Országos Népbutító Kampány, Politikus Akadémia… Mesélnél ezekről az akciókról?

Az Országos Népbutító Kampány keretében Dr. Mogács különböző problémákat, a média és a fogyasztói társadalom kritikáját tárja elénk, mutat róluk torz tükröt. Globális népbutítás folyik a Földön, és Dr. Mogács egy tanóra keretében oktatja ezt. A Politikus Akadémia pedig a politikusnak tanítja, hogy hogyan kell viselkedni. Ez sem a jobb vagy a bal oldalról szól, hanem általában a politikus karaktert parodizálja.

KULTer.hu: Van kedvenc nyári olvasmányod?

Nincs konkrétan, a jelenlegi munkatempóban sajnos időm se jut rá, és egyébként is össze-vissza olvasok. De amikor tehetem, szívesen veszem a kezembe Márait, Pilinszkyt, más verseket, meséket, régi gyűjtéseket, magyar mondákat és germán népmeséket. Legutóbb Wass Albert: Tizenhárom almafa című könyvét olvastam.

KULTer.hu: Legutóbbi filmélmény?

A Liza, a rókatündért láttam. Az majdnem nagyon tetszett. De a kedvenc filmem az Ádám almái!

KULTer.hu: Hogyan telik egy átlagos napod a nyáron?

Felkelek reggel hatkor, elmegyek a Munkaügyeket forgatni, délután ötre hazaérek, átnézem a másnapi szöveget, és megint reggel hat van. Ez megy június óta. De ha nem lenne forgatás, több időm lenne, hiszen nyáron azért jóval kevesebb fellépés van, mint év közben.

KULTer.hu: Hogyan kapcsolódsz ki?

A családommal vagyok. Olvasok, biciklizek, filmet nézek, fotózok és videózok. Próbálom kitanulni ezeket, több-kevesebb sikerrel.

Kezdetét vette a 27. JAK-tábor, végre újra Szigligeten, a szálláshelyek elfoglalva, az első napon a workshopokat vezető tapasztalt szépírókkal való egyeztetés mellett a fiatal költőgeneráció bemutatkozásáé volt a főszerep.

Mikor megláttam a megújult szigligeti Esterházy-kastély kapuja felett a színes feliratot, mely a 27. JAK-tábor résztvevőit köszöntötte, nem csak azért éreztem szerencsésnek magam, mert gyaloglás helyett Czinki Feri autójában érkeztem az állomásról. Az alig ötperces út egyben idegenvezetés is volt: Feri szakavatott kommentárokkal jellemezte a környéken található kocsmákat. Közelsége miatt elsősorban az alkotóházzal szemben álló, „cukrászda” fedőnevű intézmény ragadta meg a figyelmemet.

Korábban soha nem jártam a kastélyban, ezért kíváncsian néztem körül. A falakon még friss volt a festék, a felületek olajosan csillogtak, a lépcsőfordulóban szinte dorombolt a festett fekete macska. A kilincseket és korlátokat díszítő papírpomponok színe összhangban volt a karszalagjaink élénk rózsaszínjével. Később megtudtam, hogy a dekorációt Kele Dórinak, az InstaVers kiötlőjének köszönhetjük. Az információs táblák különösen hasznosnak bizonyultak, ezeknek köszönhetően talán magamtól is megtaláltam volna a regisztrációs szobát. Miután bejelentkeztem, felmarkoltam egy felismerhetetlenné fénymásolt térképet és elindultam megkeresni a közelben lévő szállásomat. Pár perc múlva már el is tévedtem, de némi kérdezősködés után végül mégis kikötöttem a Patak utcában, ahol kedves házinéni, barátságosnak látszó kis testű kutya és majdnem működő wifi fogadott.

Még azt sem tudtam megkérdezni a szállásadómtól, hogy szabad-e megkóstolnom a kertben álló almafa termését, már be is futott a szobatársam, Varga Melinda. Ő elcsigázott volt, mivel egy nappal korábban indult Kolozsvárról, én pedig éhes, ezért hamarosan visszatértünk a kastélyhoz, hogy felfedezzük a cukrászda kínálatát. Nem sokáig maradtunk kettesben, először Braun Barna és kedvese, később pedig Darvasi László ült le mellénk. Hamarosan már szigligeti novellatémákról mesélt, aztán együtt sétálunk vissza az alkotóházba, a szemináriumok megbeszélésére. Tompa Andrea, a színházi műhely vezetője Mán-Várhegyi Rékával beszélgetett, a Re:Verse műfordítói workshop résztvevői az erkélyen merültek bele a munkába, a G. István László által tartott líraszeminárium résztvevői pedig az egyik emeleti teremben gyülekeztek. Én a prózaműhelyre küldtem szövegeket, ide lassan szállingóztak a résztvevők: mikor elhatároztuk, hogy a megbeszélést házon kívül tartjuk, még csak hárman voltunk, de útközben többen csatlakoztak hozzánk. Végül kilencen telepedtünk le a cukrászda teraszán. Ismerkedtünk egymással, Darvasi László beavatott minket a szöveggondozási stratégiáiba, és megígérte, hogy kíméletlenül gyomlálja majd a beküldött szövegeinket. Kicsivel később azt is megtudtunk tőle, hogy az irodalmi élet nem más, mint mikor írók nagyon őszintén beszélgetnek olyan írók műveiről, akik nincsenek jelen.

Két órával később tértünk vissza az alkotóházba. Az ebédlőbe lépve egy pillanatra megkísértett a tavalyi JAK-tábor menzájának emléke, de a fehér terítős asztalokon teljesen ártalmatlan, szalámival és sajttal megrakott tányérok vártak ránk. Nem tartott sokáig, amíg eltüntettem az adagom, de annyit azért megtudtam közben, hogy Elemér, Tompa Andrea kisfia jobban szeret biciklizni, mint uborkát enni.

A tábor hivatalos megnyitója a vacsora után kezdődött el. Gaborják Ádám, a JAK elnöke köszöntött minket, majd Herczegfalvi Zsanett és Bégányi Dániel zenéltek. A debreceni formációban Zsanett énekel és szintetizátoron játszik, Dani pedig gitáron kíséri. Ugyan nevet még nem találtak maguknak, műfajt igen: kortárs költők verseit zenésítik meg. Szigligetre stílusosan JAK-tagok verseivel érkeztek.

Végül az este számomra legizgalmasabb programpontja következett, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent R25 antológia, a ’89 óta születt költőgeneráció kötetének bemutatója. Szigligeten Borda Réka, Fehér Renátó, Kerber Balázs és Kovács Kristóf képviselték az R25-öt. Bár az Áfra János szerkesztésével összeállt kötet nem vállalkozik arra, hogy leképezze a huszonöt szerzőnek a születésük előtti politikai változásokkal való viszonyát, a felolvasások között Pion István arról kérdezte őket, mit jelenthet a rendszerváltás a határnyitás után született generáció számára. Válaszaikból kiderült, hogy ’89 extázisa és az azt követő várakozás nem feltétlenül adódott át a családi beszélgetéseken keresztül, és amíg Fehér Renátónak a rendszerváltás valamennyire lírai problémává vált, a többiek jóval kevésbé érzik sajátjuknak a témát. Bár a sorsfordító történelmi pillanatok nem minden esetben foglalkoztatják a kisgyerekeket, Borda Réka nyolc évesen, miközben egy különlegesen csúnya kabátban ült a játszótéren, azért megélte a szabadság elemi boldogságát. A beszélgetés végére rá kellett döbbennünk, hogy a határnyitás után született generáció számára kulcsélménnyé vált az Uborka című bábkabaré, melyből még az is kiderült, hogy az ideális politikus Torgyán József hangján szólal meg, és lehetetlen elhallgattatni.

Mire a kötetbemutató véget ért, bezárt a cukrászda, az eső is eleredt, úgyhogy a késő esti beszélgetés a folyosókon és a régi könyvtárteremben folytatódott tovább. A táncos kedvűeknek azonban tegnap csalódniuk kellett: hiába oldódott meg az erősítés kérdése hajnali egy óra körül, a reggelig tartó buli érdeklődés hiányában elmaradt.

JAK-tábor, 1. nap, Szigliget, Esterházy-kastély, 2015. augusztus 26.

A fotókat Bach Máté készítette.

Mozgalmasra sikerült a második nap a szigligeti JAK-táborban. Beindultak a szemináriumok, az igen érdekes délutáni programoknak a nyár végi napsütés és a húszfokos Balaton állított konkurenciát, az esti koncert pedig még annál is ütősebb volt, mint reméltük.

Bevallom, sajnáltam magam, mikor fél hétkor megszólalt az ébresztőm. Félálomban kapcsoltam be a gépem, de hamarosan elkaptam a ritmust, és kilencre már el is készültem a keddi tudósítással. A reggelinél megint kómába estem, de szerencsére nem az enyém volt az egyetlen gyűrött arc az asztal körül, kabai lóri azzal biztatott, hogy nagyon jó lesz az esti Médeia fiai koncert, úgyhogy úgy döntöttem, elhalasztom a bebábozódást.

Alig pár percet késtem a prózaműhelyről. A napfényes emeleti terem kényelmes, színes foteljeibe süppedve négyünk írásait elemeztük. Darvasi László mondatról mondatra haladva boncolta a szövegeket, ütköztek a vélemények, a kéziratpéldányokon alig maradt fehér papírfelület. Nekem talán Soltész Béla karneváli hangulatú írása tetszett a legjobban, melynek kapcsán azt is megvitattuk, hogy egy hatalmas műfasszal tarkón csaphat, vagy inkább tarkón verhet valakit az ember. Bach Máté éppen az én novellám elemzése közben jelent meg a kamerájával, és csak remélni tudtam, hogy nem készít felvételt arról a pillanatról, amikor Darvasi Laci a kedvenc mondatom kihúzására tesz javaslatot. Mindenkit alaposan lefárasztott a három órás szeánsz, de kárpótoltak minket az ebédhez kapott hatalmas nektarinok.

Nem sok időnk maradt pihenésre, hamarosan elkezdődött a Tíz igaz történet című novelláskötet bemutatója. Jeney Orsolya, az Amnesty International Magyarország (AI) igazgatója beszélt a szervezetről, a Levélíró Maratonról és arról, hogyan vált könyvvé az eredetileg online megjelentetett anyag. Czinki Ferenc arról kérdezte Karafiáth Orsolyát és Kiss Tibor Noét, hogyan választották ki az általuk megírt történetet. Karafiáth Orsolya Hallgatók című novellája a dél-afrikai törzsi világban élő nők súlyos hallgatását és tehetetlenségét mutatja be, felolvasása közben tapinthatóvá vált a női állapot, az anyaság és a nemiség miatt érzett szégyenérzet. Kiss Tibor Noé John Jeanette-ről, a transznemű norvég tengeralattjáró-kapitányról írt F, mint férfi című novellájában. Az ő esetében sikerrel járt az AI nemzetközi kampánya: John Jeanette hamarosan a Norvégiában ehhez korábban feltétlenül szükséges sterilizáló műtét nélkül is bevezetheti majd a női nevét az okmányaira. Az AI tevékenységével kapcsolatban lehetetlen közömbösnek maradni, de a kötet iránti érdeklődésem nem csak az emberi sorsok keltették fel, hanem az izgalmasan feszes novellák is, melyekben a szerzők az eleve nagyon erős alaptörténeteket dolgozták fel.

A következő program négy órára volt meghirdetve, de a szép idő sokakat elcsábított a partra vagy a környező kocsmák valamelyikébe. Alig maradt valaki a kastély területén, ezért a Nyolcadik nap: a bolygó kifosztása című audiovizuális performansz kezdése egy órával későbbre tolódott. A nap melegen tűzött a teraszra, a Balaton egészen közel csillogott, de sikerült ellenállnom a vágynak, hogy elinduljak a part felé. Nem bántam meg mert így meghallgathattam Magolcsay Nagy Gábor felolvasását, melyet Lányi Zoltán videoinstallációja kísért. A nyolcadik nap ciklus verseinek nem csak a nyelvezete, a logikája is nehéz, időnként el is vesztettem a fonalat. Ilyenkor csak utaztam a sodró erejű, csillagporos szavakkal, mintha kilőttek volna a versekben említett szakrális térbe, a vándorló galaxisok közé.

Vacsora után Potozky Lacival és Áfra Jánossal édességvadászatra indultunk. Mivel a bolt már bezárt, megint a cukrászdában kötöttünk ki, ahol nemsokára Magolcsay Nagy Gáborral is összefutottunk. Láthatóan megörült, mikor elmondtam neki, milyen transzcendentális élményben volt részem a performansz alatt, és még azt sem bánta, hogy valószínűleg elég keveset értettem meg a szingularitás elméletéből.

Még időben visszaérünk a Fenyvesi Ottó tiszteletére összeállított Masírozó Angyalok című antológia és Domonkos István új kötete, az Allegro Bajbajó közös bemutatójára. Fenyvesi Ottó „Ramones” feliratú pólóban a Minimum Rock and Roll című ciklusából olvasott fel, miközben a kivetítőn a saját kollázsait láthattuk, majd Valcz Péter adta elő Domonkos István Kormányeltörésben című versét. Utána Fenyvesi Ottó, Brenner János, kabai lóránt, Lanczkor Gábor és Orcsik Roland beszélgettek a vajdasági irodalom anyaországi recepciójáról és arról, hogy miért maradt méltatlanul feldogozatlan a magyar neoavantgárd.

Az estét egy bitang jó Médeia fiai koncert zárta, legalábbis számomra. Tudtam, másnap is korán kell kelnem, ezért mire a régi könyvtárszobában felhangzott a Who the Fuck is Allice?, én fájó szívvel és csengő fülekkel a szobám felé vettem az irányt.

JAK-tábor, 2. nap, Szigliget, Esterházy-kastély, 2015. augusztus 27.

A fotókat Bach Máté készítette.