A szürke ballonos álom újra kísértett

A szürke ballonos álom újra kísértett.
Egy vendéglő sarokasztalánál veled
ültem, aztán másokhoz telepedtem,
de a táskámat nálad hagytam. Időközben
késő este lett, és mire visszajöttem,
már nem voltál sehol. Egyedül maradtam
a hodályszerű étteremben, gépzene szólt,
táskám ott hevert a fehér abroszon,
mint magányos test egy damasztlepedőn.
A ruhatárban a pincérek aludtak. Egyetlen
kabát lógott a fogason, a tied. A mogorva
ruhatáros azt adta oda, túl bő és hosszú volt,
elveszetten botladoztam benne.

Egy könyvtár felszámolása

Ki hitte volna, hogy ennyire véres munkát vállal?
Hogy zsákba fojtja, akiket szeretett.
Mintha élnének valóban, hogy ellenállnak!
Tíz körömmel kapaszkodnak a napvilágra
vissza a könyvek, akik fölött már eljárt az idő,
lapjaik kihulltak, szavaik kihaltak, por és hamu
marad utánuk az aggkor szégyen- és váladéknyoma
a tölgyfa polcokon, mikor leveszi és fekete polietilén
zsákba egymás mellé fekteti őket, hogy vigyék
innen az öregek otthonába: a szelektív hulladék-
telepre, hiszen nincsen semmi hasznuk, s ha olvasni
akarná, hogy egy híves, borongós őszi nap beült
Aranyhoz az unalom, költőnk (és Osszián) szelleme
a keresőben egy kattintásra megidézhető.
Állj s felelj, ki vagy? Én Hamlet apjának szelleme vagyok.
Miért rezzen össze mégis, amikor megáll az autó
a ház előtt? Amikor becsönget a két tetovált alak,
és vállára dobja a zsákokat, miért sápad el?
Miért hallja az elfojtott zokogást, a lapok ropogását
a konténer felől (kezüket tördelik)?
Miért fut az autó után, s ha már fut, miért
szégyelli, hogy a visszapillantó tükörben látszik?

Szólni csak

De hiszen ismerem a folytatást,
lépésről lépésre figyelemmel miért
kellene a fejleményeket követnem?
Szólni csak önmagam ellen.

(Megjelentek az Alföld 2016/12. számában.)

Borítókép: Wikimedia

A hatalmi játszmákkal foglalkozó filmek, sorozatok mindig izgalmasak a nézők számára, különösen, ha az a hatalom a politikát jelenti. Ezek a történetek leginkább az amerikai rendszerrel foglalkoznak, hiszen Amerika a világ csendőre, az az ország, amelynek lépései, döntései markánsan befolyásolják a világ alakulását.

A politikai témájú sorozatok lehetnek idealisztikusak (Az elnök emberei), kőkemények (House of Cards) vagy, ha Európára tekintünk, akár elképesztően viccesek is (The Thick of It). Ezeknek a szériáknak a lényege az, hogy egy erős, alapvetően uralkodáshoz, vezető szerephez szokott ország politikája mögé nézhetünk be. Ettől tér el jelentősen az Occupied.

Innen, a világ keleti szegletéből nézve Norvégia az álmok földje, valami olyasmi, amit Amerika jelentett 100-200 éve. Minden működik, az oktatás, az egészségügy tökéletes, a fizetések magasak, a multikulti megvalósult. Aztán persze, ha az ember nagyító alá veszi a dolgokat, rájön, hogy ez is ugyanolyan kirakatkép, kidíszített országimázs, mint amivel minden állam próbálkozik. Norvégia alapvetően gyenge, és csak addig tartható ez az idilli állapot, amíg semmi veszély nem fenyegeti. Azonban ha a világ egyik legerősebb hatalma úgy dönt, hogy elég volt, neki tervei vannak az országgal, különösen annak ásványkincseivel, akkor nincs menekvés.

Az Occupied története a közeljövőben játszódik. Norvégiát egy zöld párt irányítja, aminek az egyik legfontosabb programja, hogy az ország energiaellátását „zöld mezőkre” terelje, csökkentve, majd elhagyva a kőolaj- és földgázfogyasztást. A norvégok boldogok, végül is ezért szavaztak a pártra, a kormányfő és pártja is elégedett. De aztán beüt a krach. A miniszterelnököt – egyelőre csak figyelmeztető jelleggel – elrabolják, hogy a fejébe verjék, miért is nem lenne sem neki, sem Norvégiának jó az, ha áttérnének az alternatív energiaforrások használatára. Az ajánlatot nyomatékosítandó az olajfúrótornyokat fegyveres erők szállják meg. A miniszterelnököt egy erdőben elengedik, hogy visszatérve tegye a dolgát a „megbeszéltek” szerint. Nem tart sokáig kideríteni, hogy az akciók mögött Oroszország áll.

Ez az alapszituáció és az első rész cselekménye dióhéjban. Az utolsó kettő kivételével mindegyik rész egy hónapot ölel fel, így a 10 rész 9 hónapnyi megszállást, hatalmi átrendeződést mutat meg nekünk. Az első rész nyugtalan feszültsége valami olyan, amivel nagyon ritkán találkozni tv-sorozatok esetében. Gyakorlatilag beleborzongsz, ahogy az események hatására a fejedben lejátszod a lehetséges forgatókönyveket. Az események az 5. rész után kezdenek el igazán kulminálódni, addig csak a kötelező köröket látjuk, ahogy a két ország képviselői – diplomáciai alapon –körbetangózzák a témát, hogy aztán egy eseménysor után a dolgok menete visszafordíthatatlanul száguldjon a végkifejlet felé.

A sorozat összességében sok szereplőt mozgat, és mindannyian egyenrangúan veszik ki a részüket a sztori alakításában. Az egyéni és összefonódó történetszálak remekül vannak megírva, a cselekmény nem lesz zsúfolt, a karakterek sem elnagyoltak. Mindenki mögött világos, érthető, sőt, átérezhető motiváció rejlik. Ahogy a dolgok egyre kétségbeejtőbbek, a helyzet egyre feszültebb, így vagy úgy, de mindegyikük csak túlélni akar. Ne feledjük, nem mindegyiküknek van meg a lehetősége, helyzete, hatalma, hogy az országa sorsát döntően befolyásolja, ők leginkább csak magukra gondolnak. És ami a legszebb, ez teljesen érthető, az írók nem törnek pálcát senki felett.

Aztán természetesen ott vannak azok a szereplők, akik igazán közel kerültek a tűzhöz, kezdve a miniszterelnökkel és a hozzá kapcsolódókkal. A kormányfő, Jesper Berg az események előtt még igazi idealista, aki azt hiszi, hogy reformjait minden gond nélkül be tudják teljesíteni. És igaza is van, mert a támadás derült égből villámcsapásként éri őt és az egész országot. Ilyen intenzív és drasztikus beavatkozásra Norvégia belpolitikáját illetően nem számítottak. Később az országát mindenáron védeni akaró, a hazaárulás bélyegét is vállaló vezetővé válik, akit a magánélete és a helyzet személyes megítélése miatti belső konfrontációk folyamatosan tépelődő személyiséggé változtatnak. Berg folyamatosan a „legkisebb rossz” megoldást keresi. Ez kívülről döntésképtelenségnek, megalkuvásnak is tűnhet, ezért a végén a legdrasztikusabb módon próbálják kikényszeríteni belőle az oldalválasztást.

Másik fontos karakterünk Djupvik, aki a miniszterelnök testőre. Ő a kezdetekkor nem tűnik intellektuális karakternek, inkább az a végrehajtó fajta, aki a véletlenek folytán kerül bele az események sodrába, ám kiderül, hogy igenis megvan a magához való esze. De kapunk szereplőket az orosz oldalról is, ami még egy dimenziót ad a történetnek, lévén ők sem papírmasé figurák, akik csak azért vannak ott, hogy a néző valakit nyugodt szívvel, 100%-osan gyűlölhessen.

Rétegek, mélységek, remek cselekmény és párbeszédek jellemzik az Occupiedot, ami az itthon is ismert bestsellerszerző, Jo Nesbø ötlete alapján készült. A sorozat ráadásul valódi politikai megnyilvánulásokat is kiváltott, mivel Oroszország a bemutató után felháborodottan cáfolta, hogy bármilyen – a sorozatban bemutatotthoz hasonló – akciót tervezne.

Occupied (Okkupert), 2015. Ötlet: Karianne Lund, Jo Nesbø, Erik Skjoldbjærg. Szereplők: Henrik Mestad, Eldar Skar, Ane Dahl Torp, Ragnhild Gudbrandsen, Ingeborga Dapkunaite.

Múzeum épül a Temze partján Londonban, hogy árapály idején a folyó vizét, annak életét, erejét egy „fordított akvárium”-ból figyelhessék meg az érdeklődők.

Evgeny Didorenko várostervező szerint hamarosan pontot tesznek a végére annak a kérdésnek, hogy a Temze Múzeum (Thames River Museum) hol is lenne a legideálisabb helyen. Az intézmény létrehozása egy okos megoldás lehet, hiszen amellett, hogy a nyilvánosság többet tudhat meg a folyóról, a part egy kihasználatlan szakaszát is újra élettel töltenék meg. Ez egy olyan projekt, amely újabb értéket teremthet Londonban.

Didorenko szándékosan választotta a Queen’s rakpartot, ami ideális helye lehet a létesítménynek. Ez a terület az áruszállítás tekintetében történelmi helyszín, ám mára elhagyatottá vált, így a fejlesztéseknek itt megfelelő teret lehetne adni.

Az árapályok között 8 méter különbség is lehet a rakparton, így a múzeumba belépő nézelődők száma korlátozva lesz. Didorenko dizájnja megragadja a magas és alacsony áradások látványának izgalmát, mindezt egy belső perspektívából. A méretes fordított akvárium ablaka megteremti annak lehetőségét, hogy hatalmába kerítse a látogatókat a Temze ereje. A várostervező úgy írja le ezt, mint egy igazán különleges, egyedi élményt, hiszen a folyó belsejében zajló erők reflektálnak az élettel teli London városának pulzálására.

A projekt másik funkciója egy folyamatos, járókelőbarát töltés biztosítása, amely a folyópart jelenleg megközelíthetetlen részét könnyebben elérhetővé teszi anélkül, hogy a lakosoknak nagy kerülőt kellene tenniük. Továbbá a múzeum tetején egy nyilvános strandot is elhelyeznek, így elősegítve, hogy a terület újra vonzerővel bírjon.

Összhangban azzal, hogy a múzeum nagy szerepet tulajdonít a londoni folyó történelmének, régészeti kincseinek, egy földrétegeket érzékeltető kijelzőn bemutatják, elmesélik azt is, milyen szerepe volt a folyónak a múltban, feltárva titkait, amelyek jelenleg a föld alatt rejteznek.

Forrás: My Modern Met

A motivált, távlatokban gondolkodó, egymással és a szakijaikkal kölcsönösen együttműködni akaró és tudó hazai zenekarok tucatjai raktak össze végre olyan lemezeket 2016-ra, melyek világos koncepciók mentén, a kortárs irányokra és mércékre figyelve működnek. Ezekről egy-két éve még alig hittük volna el, hogy itthon készültek, pláne így, javarészt saját erőből, rendes imidzzsel és néha olyan show-kkal is megtámogatva, amelyeket rég nem látott vendégként fogadott a magyar színpad.

Az idei felvételek sok idő után az elsők, amelyek meg tudtak lepni a hazai felhozatalból. Nem elvétve, hanem volt, hogy napi szinten. És ugyanennyire meglepett, hogy ehhez képest mégis alig jutottak a szcénáikon, a kritikusi és koncertőrült körökön túl. A magyar élőzene talán a rendszerváltás óta nem volt ilyen gazdag, fantasztikusan „élő”, annak ellenére, hogy most dolgoznak csak igazán ellene a nagy, országos állapotok. Dübörög a kulturális gerillaháború a figyelemért és az értékes zenéért, ami felpezsdíti az alkotószellemet. Mozgalmas éveknek nézünk elébe, és rajtunk múlik a legjobban, mennyire lesznek hangosak ezek – mert a bandákra többé nem lehet ráfogni a elmaradottságot. Ez a válogatás felsorolja a legnagyobb fegyvertényeinket 2016-ból.

10. The Beans – Glitch

Miféle? Garage punk, beat és grunge elemekkel / éretlen, bugizható és torkaszakadtából üvöltős

Miért hat? Az egész TOP 10-es lista legjobb élőzenekara a The Beans. Vida Áron frontember még az előző felállással vetette fel a lemez ötletét, de már az újjal játssza, és ez érződik is a felvétel arányproblémáin: lehetne épületesebb a számsorrend, tömörebb egy-egy dal és igazibb a dob, de ez még Winampban és kettes hangkártyán összehegesztve is olyan mocskosan jól szól, ahogy egy néha saját szenvelgésén röhögő, máskor meg habzó szájjal reszelő garázsrock lemeznek kell. A nóták tingli-tanglija épp annyira szénné torzított, hogy ne legyen komikus, nincs az az érzet, hogy „ide írni kellene egy balladát” – a Glitch legnagyobb erénye épp az erőlködésmentesség, a heveny „leszarom, jó lesz, csapjad”, mégis felismerhető benne (zsáneréhez képest) némi műgond és koherencia. Ha a második albumra sikerül kinőni Ty Segall, a Fidlar és a Nirvana árnyékából és vissza tudják adni az élő show-k teljes agybaját, iramát, veszélyességét, akkor leborulunk a sörbe, verítékbe.

9. Kaktus – Long Play

Miféle? Trip rock, jazz pop, kőkeményen kísérleti zene

Miért hat? Na, a „kísérleti” az a jelző a „pszichedelikus” mellett, amit az első tört ütem hallatára minden pedálhalmozóhoz úgy hozzávág a (hazai?) amatőr kritika, mint sánta adólábhoz baktert a NAV. A pécsi Kaktus esetében a kísérletiség, a kiszámíthatatlanság és a folyamatos műfaji-ritmikai keresztkavarás dominál. A Long Play kísérletisége globális távlatban is figyelemre méltó: a bepopot kóstolgató ősjazz keveredik az elszálltabb minimállal, bristol sounddal, kemény, kopogós keleti beattel és a menő elektro producerek klubslágerekből ismerős prüntyögéseivel és füttyeivel. Az eredmény egyszerre nagyon más, mint bármi a mainstreamben, mégis – az abból ismerős elemeknek hála – nagyon mai. A ritmusszekció és az elnyújtott háttértextúrák mentik meg a lemezt a koncepcionális szétmállástól, a legjobb számok mindig az egyszerűbbek és a repetitívebbek – a Kaktusnak nem a „pluszt” beletenni a kihívás, hanem „elég kevés plusszal” zsonglőrködni ahhoz, hogy érthetőek maradjanak a dalok. Ez csak épphogy, de összejön. Multikulti tripélményt kapunk, nehezemre is esik elhinni, hogy a Long Play nem Izlandon vagy minimum Isztambulban született. Jár is a „hűha”.

8. HEGY – 80 Miles Out & 6 Feet Under

Miféle? Posztrock, posztmetal, instrumentális / expedíció a hideg űrből a sötét jég alá

Miért hat? A HEGY bemutatkozó albuma annyira kimagasodik a tucatnyi „textúrázós”, hegy-völgy-hegy / völgy-hegy-völgy ősstruktúrát kimerülésig pedzegető posztrock és posztmetal album közül, hogy világviszonylatban, zsánermániákus fórumokon is kezdenek már felfigyelni rá. A Star Funk Samples és Octahed tagokból összeállt, mindössze háromfős (!) formáció jammelésekből szerkesztett össze egy névlegesen 5, valójában úgy 15-20 állomásból álló utazást a hallgatónak. A „mozizene” grandiózussága ötvöződik benne a metál súlyával és hideg, egyre kietlenebb, elhagyatottságuk, embertelenségük túlvilági szépségét lassan feltáró tájak ábrázolásával. A tundra és a sarki fény, egy tengerfenékre merülés, sodródás az űr hidegében – mind felvonultatva és láncra fűzve a hallgatónak. Befelé, lefelé, illetve az emberiség világából kifelé visz a felfedezőút a semmibe, pontról pontra világosan, akár egy hegyen fel, bójától bójáig, állomástól állomásig, a magány és a természet ősi, hűvös szépségének birodalmába, a modern technika ölében. A HEGY-é egy kigondolt, mégse túlgondolkodós lemez, hanghullámverés, amiben jó elmerülni. Mintha csak az el sosem készült PC-s horror/nyomozós játékok, sarki shooterek, sci-fik és math-/progőrültek füle alá írták volna.

7. Grand Mexican Warlock – III + Kamikaze Scottsmen – Modern Day Gardening

Miféle? Nagy ívű pszichedelikus zene / egy kavargó festmény, minden eleme egyensúlyban; heavy psych, prog, experimental, math / rideg, sarkainál befont, fenséges káosz

Miért hat? Mindkét lemez a magyar pszichedelikus és progresszív zene új klasszikusa, mégis nagyon különböznek – viszont mindkettőnek helye van a listán, és annyira jók, hogy nem tudtam választani. Ahol a GMW lágy-kemény-lágy-kemény, egy számon belül diszkóból progmetálba vagy Jeff Buckley tisztelgésből akusztikus grunge-ba jutó, érzékeny tételeket sorol, ott a Kamikaze Scottsmen az ideges feszültség és meditáció, rikácsoló analóg zaj és a finom háttértextúrák, vágtázó darálás, rideg menetelés és majdnem fullstopok között ingázik. Ha GMW-é a „melegen pszichedelikus” lemez, akkor a KKSM-é hidegen az. Ha a GMW-é a túláradás és a romantika, a KKSM-é a gépies idegenség és bezárkózás. Ha a GMW-é az álomból a rémálom, a KKSM-é a rémálomból az álom kihámozásának dialektikája. A GMW struktúrái követhetőek, majd tornyosulva csúsznak szét, a KKSM ezzel szemben eleve darálással és káosszal szeret kezdeni, amiből kirajzolódik szép lassan a rendszer. A GMW egy dalon belül röptet meg, a KKSM az egész album ívére fókuszál. Ami közös e két kimagasló lemezben, az a hosszas rákészülés: a GMW anno a legdühösebb, vérgőzös albumukat ígérte majd’ egy éve, míg a KKSM esetében négy esztendőt kellett várnunk erre az első nagylemezre. A zenészek virtuóz, egymásra figyelő játéka, az épületes, változatos, meglepetésekkel teli dalépítkezés, az énekesek (Undos és Menyhei Ádám) káprázatos, perfekt angolsággal felcsendülő hangja és tartalmas szövegei betonozzák be szilárdan egymás mellé őket, 2016 legjobb lemezei közé.

6. Szabi – Elevate

Miféle? Szobafunky, gitárpop, posztmodern R&B / üdítő játszadozás a pergős kortárs funkkal

Miért hat? Bognár Szabolcs multiinstumentalista (hivatalosan főleg billentyűs) a hazai funk egyik központi alakja – tavaly az Amoebával letették a talán az évtized magyar funky lemezének vélhető Keep The Funk Alive-ot, és az Akkezdet Phiaival, Senával, DJ Slow-val, Soundclap Budapestékkel olyanokat nyomtak, hogy az emléktől is lefut a vérem. Mit csinál egy ilyen elfoglalt és nagyokat dobó zenész itthon? Természetesen még több zenét, de már az ő szabályai szerint. És milyen jól. Az Elevate házi felvételek gyűjteménye. Albumként még épphogy ráfogható, hogy működik, de annyira frissen szól, annyira egészségesen, és mondjuk ki, na: játékosan nyúl hozzá mindenhez, ami a funkból sarjadt, akár egy riffelgető softrock dalt, akár egy wubbogó gépi klubslágert hegeszt belőle, hogy attól olvadnia kell az embernek. A fuvola, Jesse Davis brooklyni énekesnő füstös-bizsergetős éneke, a szkreccs, a ritmushangszerek, még a kölyökkorodból ismerős sample-ök is mintha egy (underground) kiállítás képeit járnánk körbe a funk múltjától a jövőjéig, és végig tapsolnánk. Ütemre.

5. Dope Calypso – Mau Mau

Miféle? Garázsrock, 80’s power pop / minden noname gitárbanda, akiket kölyökként imádtál

Miért hat? A 2014 és 2015 talán legjobb angol nyelvű magyar lemezeit összehozó Dope Calypso tartja legendás tempóját: évi egy album, nincs lacafaca. Emellé szállítják az év klipjét minden egyes esztendőben, amióta aktív a csapat. Erre tessék, a Mau Mau eltávolodás még attól a garázsrockhullámtól is, amit részben ők indítottak el: a srácok visszanyúlnak a késő 70-es és kora 80-as évek ausztrál és brit powerpopjához. Az elfeledettekhez, sose lettekhez, azokhoz, akik világdivatot csináltak, mégis párszázas nézettségük van csak a YouTube-on. Dope-ék ráadásul úgy is szólnak, mint ők: meg nem mondanám, hogy ez a lemez magyar, de még tán azt se, hogy idei. A Mau Mau rágógumi- és bugisoundtrack egyenesen az utolsó videotékák hátsó polcairól, saját romantikus értelmetlenségükön kacarászó szövegekkel. Pár igazi csörte, vadabb zajongás azért nagyon hiányzik a lemezről, ezt még a feelgood és a zsé filmes tételek sem kompenzálják. Ellenben megint sikerült befricskázniuk egy országnak – olyan mázosan, pofátlanul rádiópozitív zenét írtak, amit 1000%, hogy nem játszik majd egyik surmó sáv sem. A nyitó, most már védjegyszerű katolikus orgonabetétért külön kapnak tőlem egy „és a te lelkeddel, ámen”-t.

4. Christopher Waver – Christopher Waver LP PLT012

Miféle? Sci-fi szintipop, keleties analóg hangzással / a Miami Vice és a Solaris találkozása

Miért hat? Az Agavoidban már megmutatta Huszár Kristóf, hogy tud nagyon másképp nyúlni az elektronikához, mint ahogy azt e műfajban hallani szoktuk, de első szólóanyaga még messzebbre visz. Egy túl lassú terraformálás alatt levő idegen bolygóra, ahol űrfunkyt veretnek a lebegő városok hangfalaiból, így gyorsítva a folyamatot. És nem, ezt nem én találtam ki, ez az LP (PLT012) hivatalos sztorija! Egyrészt idejét se tudom, mikor találkoztam high-concept albummal itthon, ha valaha egyáltalán, másrészt ilyen pofátlan eleganciával házasítani a retro-scifi hangulatot meg az űrhajós effekteket valami közel-keleties beütéssel és a 80-as évek analóg elektronikájának gépiességével, na, az mindenképp megér egy-két táncot. Egyszerre ropható és mélázható album, artwork, keretsztori, hangzás, minden összedolgozik: nagyon kerek és fülbemászó. Még egy ilyen, és felvirágzik az az idegen bolygó, aztán jöhet lassan a miénk is!

3. Panel Surfers – Redroom

Miféle? Surf noise, garage rock / Dick Dale a Black Flagben, a Butthole Surfers szörföt játszik

Miért hat? Mert a Panel Surfers csak látszólag csinál surföt: az övék Új Törzsi Zene, sokkal több közük van a Crampshez, Iggy Pophoz és a Butthole Surfers-höz, mint a húszezredik Misirlou-feldolgozáshoz. A surf csak keret, biztonsági korlát, amit a ritmusszekció kalapál a disszonáns rock új magyar kisszentje, az önkívületben reszelő és fenderládába ordibáló Holló Máté köré. Az eredmény egy eszelős dinamika, ami nagyon mélyre visz. És a Redroom egy az egyben visszaadja ezt a zsíros, amatőr, recsegős hangzást – annyira hitelesen, hogy élő felvétel hatása van! Minden arról szól, hogy lemenjünk ősemberbe, primitív állatba, egy szál gatyában fetrengjünk a mocsokban és egymáson, amíg a nevezetes tagok otthonkában és gyerekpólókban kiabálnak a színpadon. Valahogy a Redroom dalai sötétebben és hömpölygősebben szólnak, de a bugiütem úgy visz trackről trackre, hogy az fel sem tűnik. Két extra pacsi is jár ide: egy a Kubrick-áthallásért a címválasztáskor, egy meg a lemez terjesztéséért – a Redroom fizikai példányait rövid ideig, esténként más-más budapesti pizzéria extra ajánlatához lehetett megrendelni, a (privátban pizzériás) banda titkos kódjának bemondásával.

2. Gustave Tiger – Chaste and Mystic Tribadry

Miféle? Avantgarde rock, garage punk / renegát apácák punkzenekara klasszikus művészetről

Miért hat? Gustave Tigerék az ország legszínvonalasabb lemezeit hozó bandái közé tartoznak, a 2015-ös SXSW-s, illetve más nemzetközi showcase-eken való szereplésük sem volt hiábavaló vagy érdemtelen. Valami egészen zseniális elvontság kell ahhoz, hogy a klasszicizmus és a rokokó képi és szövegvilágát, áriák és körtáncok fogásait dolgozzák bele tömör, gátlástalan punkdalokba. A Chaste and Mystic Tribadry tizenhét (!) számában, akár fél, akár ötperces egy dal, nincs üresjárat: olyan végletekig sallangmentes, egymásnak teljesen ellentmondani látszó, aztán mégis működő megoldásokat (repesztő tempójú feszes dobra laza fuzzos lassú riff, mennyei harsona effektek, trombitabetétek, szentek kórusa) sorjázó remekmű született, ami még ha elsőre nem is szimpatikus, a harmadik számra lenyűgöz az összetettségével és energiájával. No meg ritka jól áll nekik ez a korszaktalanság, ez a zenei formázású lázálom, ahol a fűzők és klastromok kihalt szovjet emlékművek, túlvezérelt wall of soundok árnyékába költöznek. Ez az album kimeríti a koncepcióvezérelte agybaj fogalmát, és mindent kihoz a punkból meg a művtörikönyvekből, ami kihozható. Miseborral és köptetővel, kristálytiszta hangzással, lélegzetnyi szünet nélkül, tűpontosan. Bravó.

1. Pigeoncoma. – Third self-titled

Miféle? Emo, indie, posztpunk, posztrock, math / némán könnyezni 6-kor a Blahán egy kék fotón

Miért hat? Nagyon, nagyon súlyos mérlegelés és sok lemez többszöri újrahallgatása kellett, mire megbarátkoztam a gondolattal: 2016 all in legjobb (de legalábbis garantáltan legkultabb) lemeze az lett, ami a legkevesebb vizet zavarta mindezek közül a hazai sajtóban és a koncertpincékben. A hazai posztrock régi etalonját jelentő egykori marionette ID és a mai Rosa Parks zenekarok tagjaiból össze-, majd év végére (perpill) úgy fest, földbe is állt Pigeoncoma. albuma viszi a prímet 2016-ban. A dallamok a fülbe tapadnak, a rövid dalokban ismétlődés alig, az áradó belvárosi melankóliában semmi fölös zaj és önirónia, az ének kellemesen Brian Molkós, a szövegek húsba vágóan valósak, költőiek, nemzedékünk, kis magyar mindennapjaink feloldhatatlannak tűnő válságaival birkóznak. A Third self-titled csalóka címe sem véletlen: egyetlen take-ben került felvételre, a harmadik nekifutásra, és ez a zsigeriség olyan húzást és szervességet ad neki, ami felülemeli az apró pontatlanságokon, szerethető hamiskásságon. Az elsőtől az utolsó hangig igaz, őszinte, nagyon új, egyszersmind kínzóan ismerős az egész. Nyolc dalban talán százezrek tompa fájdalmait szólaltatják meg személyes hangon és zenei ötletességgel, plusz a banda most valószínűnek tűnő önfeloszlatása egy kész történetet tár elénk, amit talán mindenki a magáénak tud érezni. Így válik a Third self-titled végtelenül aktuálissá, és már most kultikussá: egy elvesző gyöngyszemmé a magyar underground emlékezetében.

A borítófotót Komróczki Diána készítette a Panel Surfers koncertjén.

Vannak könyvek, amelyek már célkitűzésüknél fogva megérdemlik a kritikus megelőlegezett bizalmát. Nényei Pál kötete mindenképpen ezek közé tartozik, hiszen nem­csak hiánypótló munka, de olyan területen vállal úttörő feladatot, amely az iro­dalomolvasás jövője szempontjából meghatározó jelentőségű. Noha az utóbbi évek­­ben számos kiadó és szakmai szervezet a korábbinál tudatosabban ügyel az iro­­dalom marketingjére, kimondottan kamaszoknak szóló irodalomnépszerűsítő mun­­káról nincs tudomásom. A tanárok által iskolásoknak írt művek többsége in­kább pragmatikus oktatási segédlet, amelyek egy része megkönnyítheti ugyan a ta­nulást, de ennek gyakran komoly ára van: az irodalommal való közvetlen találkozás kiküszöbölése, az olvasás megkerülése, az irodalom tényekre, adatokra, elő­re­gyártott értelmezésekre való redukálása (gondoljunk a kidolgozott érettségi tételeket, zanzásított regényismertetéseket tartalmazó segédletekre – és persze tartsuk nagy tiszteletben a kivételeket). Nényei könyvének egyik legnagyobb érdeme, hogy tudatosan szakít ezzel a felfogással, és elsődleges céljának azt tekinti, hogy min­tát adjon az irodalom olvasásához, illetve általában az irodalommal való foglalkozás miértjét és mikéntjét állítsa a középpontba.

Talán leginkább ebből a megváltozott szerepfelfogásból érthető meg, hogy mi­ért ágyazza Nényei fejtegetéseit különösnek tetsző narratív keretbe: a kötetet nyitó és később vissza-visszatérő párbeszédes szövegrészekben az elbeszélő a jótanuló és a rossztanuló archetípusát idézi meg, és kiderül, hogy egyik karikaturisztikusan meg­rajzolt típus sem ideális olvasója a könyvnek (no és az irodalomnak). A két meg­idézett típushoz intézett intelmekből az szűrhető le tanulságként, hogy az irodalom tanulását kötelességnek tekintő jótanuló és a minden kötelezettség ellen zsigerből lázongó rossztanuló egyaránt félreérti a hagyomány, a kánon és általában az irodalom lényegét, ezért a magyarázatot olyan alapokhoz kell visszavezetni, ame­lyekben kialakítható a személyes élvezet és a közösségi értékek kölcsönössége. Ezt a szerző általában úgy igyekszik elérni, hogy az irodalmi hagyomány azon as­pektusait hangsúlyozza, amelyek a kamasz olvasók számára egyszerre jelenthetnek izgalmat és kihívást. Vagyis nem az irodalom ünnepélyes, magasztos és hivatalos oldalából indul ki (amit a tankönyvek érthető okokból hajlamosak előtérbe ál­lítani), hanem inkább a humorosból és a szemérmetlenből. Nem nehéz belátni, hogy ha a cél az olvasási szenvedély kialakítása, akkor hatékonyabb az olvasók sa­ját szenvedélyeire alapozni, és mind a humor, mind a gyakran tematizált szexualitás ebbe az irányba mutat. Nem kétlem, hogy még ma is akadnak felnőtt olvasók, akik megbotránkozhatnak azon, hogy a tanár (és a tanárszerepben megszólaló szerző) ennyire központi szerepbe állítja az irodalomban a testiséget és a szenvedélyeket (erről lásd: 138–139.). A könyv borítóján elhelyezett karika figyelmeztet, hogy csak 14 év fölötti olvasóknak ajánlják a kötetet, az olvasóhoz gyakran ki­szóló elbeszélő pedig esetenként figyelmezteti a „széplelkű” olvasókat, hogy mely ré­­szeket érdemes átugorniuk. Persze aki valóban átugorja ezeket a magyarázatokat, az alighanem lényegi lépéseket hagy ki a magyarázatból. Mindjárt a kötet elején két népdal (Kiskertemben uborka; Hej, halászok) szövegének explikációjával ta­lálkozunk, melyet szorosan követ a Jancsi és Juliska, a Piroska és a farkas és a Hó­­fehérke gyors értelmezése. A magyarázatok leginkább a szövegek és mesék töb­bértelműségét, a látszólag ártatlan motívumok rejtett jelentéseinek hálózatát fejtik ki. A népdalok értelmezése egyértelműen az erotikus jelentés kódolását rögzíti, a me­séké megengedi, hogy több­féle (de mindenképpen a felnőtté válásra, a felnőtt vi­lágra vonatkozó) jelentést társítsunk hozzájuk. A konklúzió megalapozza mind a mí­toszok, mind az irodalom egészének szemléletét: „A mítoszok sem szemérmesek, a népdalok sem. Az emberiség mindig arról beszélt, ami érdekelte őt. Lehet, hogy nem is unalmas az irodalom?” (32.)

Nem sokkal később, immár a görög mitológiáról szólva fel is vetődik a kérdés: „mi­kor szabad beavatni fiatalokat egy felnőtteknek szóló mű értelmébe” (52.), és az elbeszélőnek itt feltűnik a magyartanár dilemmája és az Ikarosz-mítosz közötti ana­lógia (túl korán, túl magasra?). Az ezt követő áldialógus (ezúttal a jó tanulóval) pon­tosan azokat a kérdéseket feszegeti, amelyek a szülőben vagy a felnőtt olvasó­ban is fölvetődhetnek a kötet szemérmetlen tematikája és értelmezési stratégiája kap­csán. Nehéz nem egyetérteni Nényeivel, hogy ha az irodalmi szocializációt va­lóban a felnőtté válás részeként gondoljuk el, akkor az értelmezési kérdésekben va­ló szemérmesség, a diákok saját korosztályos kérdéseinek háttérbe szorítása ép­pen az irodalomolvasás lényegi összetevőiről tereli el a figyelmet, minek kö­vet­kez­­tében nem csodálkozhatunk azon, ha az irodalom tanítása az unalom és (jó ese­tben) a kényszerűen letudott kötelesség terepévé válik. Nényei ezzel szemben kockázatvállaló stratégiát szorgalmaz, amely ugyan intézményi szempontból ké­nyes kérdéseket is felvet, de cserében annak ígéretét hordozza, amit az irodalomtanítási szakirodalomban az irodalom „formatív” oktatásaként tartanak számon (lásd Christina Vischer Bruns, Why Literature?, New York, Continuum, 2011). Ez a stra­tégia azt szorgalmazza, hogy az irodalomra mintegy „átmeneti térként”, olyan me­­zőként tekintsünk, amely az olvasók saját belső, akár tudattalan kérdéseit engedi megfogalmazódni és felszínre törni. Ehhez elengedhetetlenül fontos a szaktudományban sokszor készpénznek vett, sőt olykor lenézett „átélő” olvasat, a képzelőerő játékba lendülése, melynek utólagos (de legalábbis semmiképpen sem előzetes) kontrolljaként a kritikai vagy szakszerű értelmezés az olvasó saját önmegértését is lehetővé teszi (Bruns, 119–123.). Fontos és Nényei szemléletét alátámasztó ki­egészítés, hogy ennek a stratégiának az érvényesítéséhez a diákok bármilyen ér­zelmi reakciója (az unalom vagy az utálat kifejezése is) hasznosabb, mint a tanári vagy intézményi szándéknak való békés behódolás (Louise Rosenblatt megfigyelését idézi Bruns, 138.). Ez magyarázza, hogy Nényei kötetében miért igyekszik a „jó ta­nulót” legalább akkora erővel kimozdítani kényelmes pozíciójából, mint amennyire törekszik meggyőzni az oktatásnak ellenálló „rossz tanulót”.

A kötet jelentős részét kitevő irodalom- és művelődéstörténeti áttekintés jórészt azt a célt szolgálja, hogy hozzásegítse az olvasót a művek világában való elmélyüléshez. A többkötetesre tervezett sorozat első kötete (alcíme szerint Léda tojásaitól az Aranyszamárig) a görög és a római irodalom vázlatos, de a középiskolai tantervekben foglalt minimumon így is bőven túlmutató áttekintését adja. Ennek kapcsán jogosan merülhet föl a kérdés, hogy miért ragaszkodik a szerző a magyar irodalomtanításban kizárólagos kronológiai elrendezéshez. Hiszen ha a kötet elsődleges célja az irodalomhoz való hozzáférés megkönnyítése, az irodalomértés elősegítése, ehhez nem törvényszerűen az időrend betartásán keresztül vezet az út. Per­sze a jelenleg hivatalosan elfogadott középiskolai tankönyvek mindegyike ezt a gya­korlatot követi, de nem kevés érv szól amellett, hogy az időrendi tananyag-elrendezés és a tanulók életkorából következő befogadói igények között szinte tör­vényszerűen fennálló feszültség nagymértékben megnehezíti az elsődlegesen ki­tűzött célok megvalósítását. Erről magyar nyelven valószínűleg Arató László publikálta a legtöbbet. E tekintetben tehát Nényei könyve nagyon is konzervatív, az irodalmat annak művelődéstörténeti összefüggéseiben, narratív módon mutatja be. Ezzel „ad egy kicsit a tankönyvszerűségnek” (97.). Igaz, a kötet hangneme az irodalomtörténeti bemutatás során is oldott, olykor a szlenggel is kacérkodik (pl. „tudja a ló”, 133; „rizsáznak”, 161.), de általában a „tankönyvszerű” részletek nyelvi regisztere viszonylag jól elkülönül a dialógusos részektől, továbbá az ugyancsak rendszeresen beékelt hétköznapi vagy popkulturális példákétól – amelyek között fik­tív akciófilm-leírást és elképzelt diákok közötti párbeszédeket is találunk. Noha a példák funkciója általában világos, kifejtettségük tekintetében eltérnek egymástól; helyenként fölöslegesnek is véltem egészen triviális élethelyzetek drámai megjelenítését (például a „szelfi” minidrámáját, 336–337.).

A narratív, művelődéstörténeti áttekintés elsődleges funkciója talán az, hogy ma­gának a történeti megértésnek a fontosságát, a régi korok és kultúrák tanulmányozásának értelmét mutassa be. Ez leginkább a mitikus gondolkodás vissza-visszatérő méltatásából, a tudományos racionalizmus ezzel párhuzamos viszonylagosításából derül ki (pl. 44, 88–89, 349.). Vagyis Nényei az irodalomértés lényegétől el­választhatatlan attitűdként mutatja be az időben és kulturálisan távoli közegben ke­letkezett szövegek iránti nyitottságot. Ebből magának az irodalomnak egyfajta – jó értelemben is vehető – „korszerűtlensége” is következik. Az olvasásból eredő nyi­tottság a diákot a saját kulturális közegének korlátaira is rádöbbentheti. Mi­közben Nényei stílusa az irodalmat a fogyaszthatóság felé mozdítja el – olykor az epo­szok és regények cselekményének szórakoztató stílusú újramondásától sem riad vissza –, ugyanakkor ódzkodik attól a fogyasztóközpontú prezentizmustól, amely a jelenkorban és a saját kultúránkban keletkezett szövegekben látná a diákkorú olvasók megnyerésének zálogát. Nényei sokszor hivatkozik a népszerű kultúra szövegeire (a Harry Pottertől a talán indokolatlanul is méltatott Avatarig), és a történeti elbeszélést is rendre megszakítja modern vagy akár kortárs művekre va­ló hivatkozással. Havasi Attila változatos antik versformákban írott szellentés-költeményei kétségtelenül üdítően hatnak (197–198.), mint ahogy a műfajok presztízsének történeti változékonyságára is jó példa a televíziós sorozatok mai felfutása (a görög regény kontextusában – 303.). A példákból is következik, hogy itt nem ré­gi és kortárs szembeállítása a domináns, hanem inkább egymást megvilágító erejük. Nényei egy interjúban hangsúlyozta is e szembeállítás iránti kételyét, mondván, személyesen is ismer latin nyelvű neohumanista verseket író költőt (Nényei Pál: Fecsegés az irodalomról, Litera, 2015. december 2.). Persze a kortársiság vagy a poétikai korszerűség viszonylagosítása egyszersmind a történetiség gyengítésével is együtt jár: az irodalmi mű tapasztalata eszerint inkább kiemel a történelem sod­rából, hogysem belekényszerítene. Az Odüsszeia és a hosszasan elemzett An­ti­goné kapcsán is a régi műben meglelt, de ma is aktuális kérdéseket hangsúlyozza Nényei: nemcsak az emberi gyengeség „modern” ábrázolását, a kamaszos dac és a felnőtt dac kölcsönhatását emeli ki Szophoklésznél (265–268.), de Ho­mé­rosznál szóvá is teszi a „régi irodalom” és a „modern problémák” állítólagos ellentétének látszólagosságát, és nem riad vissza attól, hogy Odüsszeusz távollétét a válás modern prob­lémájával hozza összefüggésbe, Télemakhosz központi szerepéből kiindulva (115–117.).

A narratíva gyakorlati oldalát tekintve: a felhalmozott anyag mennyiségileg is je­lentős, valóban messze túlmutat a középiskolában elvárt tudáson. A görög irodalom bemutatása jóval részletesebb, mint a rómaié, de ennek jelentős előzményei van­nak a magyar népszerűsítő irodalomban (lásd Tamás Ábel recenzióját a Gintli-Schein szerzőpáros Az irodalom rövid története című munkájának vonatkozó fejezetéről). Nemcsak Szimoni­dész és Hésziodosz költészetéről van mondanivalója, de a görög regénynek is kü­lön fejezetet szentel, és – mint az alcímből kitűnik – a könyv végén Apuleius regénye is szóba kerül. A szerző tehát láthatólag nem a tananyagcsökkentés híve, in­kább minél átfogóbb bemutatásra törekszik. Ennek következtében, továbbá a narratív száltól eltérő betétek nagy számának köszönhetően a több mint négyszáz ol­dalas kötet (igaz, lazán szedett könyvről van szó, becslésem szerint kb. tízíves kézirat lehetett) csak a kilencedik évfolyamon általában tanított anyag mintegy felét fog­ja át. Vagyis ilyen tempóban haladva legalább hét-nyolc kötetes sorozatra lehet szá­mítani, ha Nényei és kiadója azt tervezi, hogy a világ- és a magyar irodalom történetét is a közelmúltig feldolgozzák (idézett interjújában Nényei azt mondja, hogy a második kötetet Voltaire-ig, „de legalábbis Shakespeare-ig” tervezi eljuttatni). Ez­zel önmagában semmi gond nincsen, ha kitart a szerzői lendület és az olvasói ér­deklődés. Arra viszont rávilágít, hogy miért okoz problémákat a közoktatásban a kro­nológiai szemlélethez való makacs ragaszkodás: mivel egyre nagyobb az igény a célzott készségfejlesztésre, a kortárs kultúra és irodalom „beemelésére” az anyagba, ezért a tantervek és tankönyvek készítői is egyre riasztóbban bővülő anyagmennyiséggel küzdenek, ami a gyakorlatban a tantervek túlzsúfolásához, kapkodáshoz vezet. Mindez éppen a fönt megfogalmazott, Nényei által is kitűzött célok meg­valósítását: az olvasói attitűd kialakítását, az irodalom értő befogadásának elő­ké­szítését, az el­időző értelmezés és akár újraolvasás lehetőségének megteremtését ne­hezíti meg.

Nem vagyok hivatott azt megítélni, hogy Nényeinek a görög és római mű­vekről adott értelmezései mennyiben állják ki a kortárs szaktudomány próbáját. Nép­szerűsítő munka esetében talán nem is ildomos a legfrissebb szakmai eredményeket számon kérni, a föntiek értelmében pedig hiányokat emlegetni végképp fö­lösleges volna. A nem klasszika-filológus irodalmárban inkább azokon a helyeken vetődnek föl kérdések, ahol a kultúratudományi kontextus frissítése további ér­veket adhatna az irodalomközvetítő kezébe. A homéroszi kérdés kapcsán joggal jegy­zi meg a szerző, hogy a bárd anonimitásának örülhetünk, hiszen fölöslegessé te­szi az életrajzi adatok magolását (81.), de például a szóbeliség-írásbeliség kérdését nemigen érinti, a diktálás teóriájával sem foglalkozik, holott ez adhatna a ho­méroszi kérdésnek a mai médiamixhez is kötődő aktualitást. Ugyancsak meglepő az Ovidius Átváltozásokját ért erős kritika: „mitológiai kézikönyvnek túl költői, köl­­teménynek pedig túlságosan mitológiai kézikönyv” (382.). A minősítés mű­faj­ta­ni­lag normatív, Nényeire egyébként nem jellemző karakterén túl ez azért is meg­le­pő, mert – mint nemrég éppen e lap hasábjaira írt korábbi kritika révén, Bé­nyei Ta­más könyvét áttanulmányozva megtudhattam – az Átváltozások jelentős re­ne­szánszát éli a kortárs irodalomban és kultúratudományban, a „poszthumán” vi­lág­ban újra megnövekedett a relevanciája. Abban nagyon is igaza van Nényeinek, hogy a katalógusszerű összefoglalás igénye válságtünetként is felfogható, de ez in­kább csak növelheti rokonszenvünket Ovidius műve iránt, hiszen „az, hogy most is görcsösen harcolnak egyesek az alapműveltségért, ugyanennek [a válságnak] a jele” (384.). Vagyis Nényei vállalkozása – amelyre szintén jellemző a műfaji és a sti­láris eklektika is – szorosabb rokonságban áll Ovidiuséval annál, hogy a kirívóan bíráló hangnemet ne tekinthetnénk akár szimptomatikusnak is. Harmadikként az egyébként nagyon örvendetes Apuleius-fejezetre tennék két megjegyzést: egyrészt itt sem egészen értem, hogy miért állítja értékellentétbe az Aranyszamár ke­rettörténetét az Ezeregyéjszakáéval („fontosabbnak és izgalmasabbnak” nevezve az előbbit – 393.). Szegény Sáhrzád egyedül ebben az összefüggésben, a mérleg negatív oldalán kerül szóba – ezt persze a későbbi kötetek még helyrehozhatják. Mintha a lineáris elbeszélésnek a rizómaszerű szerkesztéssel (másképpen: a hi­pertextualitással) szembeni előtérbe helyezése mutatkozna meg: kétségtelen, hogy az Ezeregyéjszakát nem lehet úgy végigolvasni, ahogy Lucius történetét, de mi­vel Nényei a kulturális hatásra hivatkozik (Apuleius mint Boccaccio és Chaucer előd­je), ezen az elven a keleti gyűjtemény mellett is lehetne elég nagy neveket felsorakoztatni: Rimszkij-Korszakovtól Krúdyn és Borgesen át számos mai amerikai el­beszélőig (John Barth, Steven Millhauser). Mi bizonyítja inkább a történetmondás fon­tosságát, mint hogy életre-halálra megy (ahogy a jótanulóval perelő elbeszélő ál­lítja az irodalomról – 12.)? A másik apróság: a Psyché-betéttörténet kapcsán joggal em­legeti Nényei az állatférj meséjét, de nem köti vissza a történetet a könyv elején szó­ba hozott mesékhez, holott Psyché történetében nemcsak A szépség és a szörnyeteg, hanem a Hófehérke és a Hamupipőke szüzséjének számos elemét is fölfedezhetjük. Mindez persze a mítosz, a folklór és az irodalom kapcsolatának kérdéséhez is visszavezethetne.

Az eddigi fölvetésekből talán következik is, hogy a könyv legnagyobb erényét nem az irodalomtörténeti narratíva újramondásában látom, noha ennek is vannak na­gyon élvezetes és megvilágító részei. Ennél fontosabbnak vélem azokat a ki­térőket és megjegyzéseket, amelyek magának az irodalomolvasásnak az értelmére és mibenlétére, az irodalomról való beszéd lehetőségeire vonatkoznak. Ezek a meg­jegyzések olykor viszonylag szorosan tapadnak a narratívához, más esetekben azon­ban abból kiemelve, külön fejezetben kapnak helyet. Két önálló egységben, bár a görög és a római líra keretébe ágyazva találhatók verstani fejtegetések. Ez esetben is szembeötlőek a kronológia általános elvéből adódó problémák. Egy­részt az ütem­hangsúlyos verselés az időmértékesnél későbbre kerül, ami ellentmond an­nak a didaktikai igénynek, hogy az ismerős felől haladjunk az ismeretlen felé. Más­részt némiképp mesterkélt dolognak hat a szaturnuszi költeményekkel bevezetni az ütemhangsúlyos verselés kérdéseit, mivel ez utóbbiak csakis magyar nyel­vű anyagon demonstrálhatók. Nényei egyébként átveszi azt a tankönyvekben is sze­replő definíciót, hogy az ütemhangsúlyos verselés a „hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos váltakozásán alapul” (332.), ami megnehezíti a ma­gyaros és például az angol vagy német költészet metrikai elvei közötti megkülönböztetést. Ez pedig fontos kérdés lehet (hogy a mai kamaszokat is potenciálisan ér­deklő példára hivatkozzunk) annak kapcsán, hogy hogyan és miként lehet ma­gyarul rap­pelni, milyen ritmikai feszültségek keletkeznek a négynegyedes beat és a magyar nyelvű szöveg egymásra másolódásakor.

A verstaniaknál is izgalmasabb az a betét, amely a lírai költészet bevezetésekor az irodalomról való beszéd „szakmai minimumának” kérdését veti föl, és alapvető po­étikai fogalmakat igyekszik tisztázni (158–182.). Ebben az egységben nemcsak ar­ra tesz kísérletet Nényei, hogy megmagyarázza, miért van szükség a poétika alap­vető szókincsének elsajátítására a költészetről való értelmes beszédhez, ha­nem a bölcsészeti és a matematikai problémamegoldás hasonlóságait és különbségeit is mérlegeli, valamint alapvető nyelvelméleti fejtegetésekbe is belemegy, ideértve a nyelvi jel önkényességének, illetve a nyelvhasználat alapvető metaforikusságának problémáját. Ha abból indulunk ki, hogy a könyvet kamaszolvasóknak szán­­ta, akkor nem érdemes szigorú elméleti következetességet számonkérni, viszont annál érdemesebb felfigyelni példáinak érzékletességére és személyességére, miáltal valóban közvetíthető az a belátás, hogy a bölcsészet alapvető problémá­inak sokféle köze lehet az iskolán és a könyveken kívüli világhoz. A trópusok kö­zül elsőként a metonímiát hozza szóba, ami igen indokolt döntés; az itt elősorolt pél­dák többsége valóban hétköznapi beszédhelyzetekből származik, és alkalmas le­het a nyelvhasználat alapvető figurativitásának szemléltetésére („bejött egy né­met”, „a pofa kisodródott a motorjával”, „a 20. század még nem ismerte a légdeszkát” stb.”). A tálalás könnyedsége és a példák szemléletessége itt mindenképpen meggyőz arról, hogy Nényei érvelésmódja hatással lehet az irodalomtanulás relevanciáját illető kétségek eloszlatására.

Persze nyitott kérdés, hogy hosszú távon kik lesznek a sorozat elsődleges olvasói. Csak remélni lehet, hogy valóban sok kamaszolvasó kézbe veszi a kötetet, és meg­győződik az irodalom olvasásának, valamint a róla való szakszerű beszédnek az értelméről. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a köteteket nagyobb számban forgatják majd magyartanárok, akik érveket, poénokat, példákat tudnak gyűj­teni a szerzőtől. Ezt arra a benyomásomra alapozom, hogy az első kötet számos he­lyen inkább emlékeztet lejegyzett beszédre, mint gondosan megformált szövegre. Képet kaphatunk belőle arról, hogy (az olykor stand-up komikusként is fellépő) Né­nyei Pál milyen szórakoztató módon képes előadni az irodalomról, és remélhető, hogy más tanárok is kedvet kapnak arra, hogy az irodalomról való beszédet élet­közeli példákkal és analógiákkal tegyék élvezetesebbé, valamint hangsúlyozzák az irodalom könnyed, játékos, humoros és alkalmasint erotikus oldalát (is).

Az első kötettel kapcsolatos fönt kifejtett fenntartások többnyire nem is annyira a szerzőnek és a kiadónak szólnak, sokkal inkább annak az oktatási szisztémának, amelynek keretein belül a művet létrehozta. Nényei egyik interjújában mintaképként hivatkozik Gombrich fiataloknak szóló világtörténetére, amely viszont a ma­gyar kiadásban mindösszesen 330 szellős oldal. Ehhez képest ez a vállalkozás sok­szorosan terjedelmesebbnek ígérkezik, ami akkor is aggályokat ébreszt, ha a mai fiataloknak szóló irodalomra egyébként jellemzőek a terjedelmes sorozatok. Ta­lán érdemesebb lett volna feladni a kronológia mindenhatóságának elvét, és ré­gi hagyományokhoz visszanyúlva a poétikai, retorikai, irodalomelméleti és esztétikai fejtegetéseket a történeti haladványtól elválasztva, külön kötetben kiadni, mintegy kedvcsinálóul az irodalom olvasásához. A főcímet – Az irodalom visszavág – vi­szont nem lehet az oktatási rendszer számlájára írni: megítélésem szerint már a tíz éve megszűnt folyóirat esetében sem volt különösebben humoros, így felmelegítve pedig még kevésbé, és a kötet célkitűzésével egybevágó értelmezését sem könnyű adni. Persze itt is érvényes, hogy a kötet nem a finnyás szakmabélinek, ha­nem a kamasz olvasónak (vagy a kamaszokkal hangot kereső tanároknak) szól; ta­lán rájuk vonzóan hathatnak a recenzens által olcsónak vélt poénok is. Nényei Pál könyvének hangnemi újszerűsége, valamint az irodalomtanítás alapkérdéseire irá­nyított figyelme mindenképpen kiérdemli a méltatást, és remélhető, hogy a kö­tet számos magyartanár és kételkedő ifjú olvasó kezébe jut majd el.

Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1. – Léda tojásaitól az Aranyszamárig, Baranyai András illusztrációival, Tilos az Á, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/11. számában.)

Borítókép: Baranyai András; A szerző portréját Szöllősi Mátyás készítette

Debrecen, Nagyvárad, Berettyóújfalu és Margitta idén is együtt ünnepli a magyar kultúra napját. Az első programok már január 17-én (kedden) elkezdődnek.

Nagyvárad és Berettyóújfalu már 16. alkalommal ünnepli együtt a magyar kultúra napját január 22-én, amelyet annak emlékére tartanak meg, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Debrecen és Margitta tavaly csatlakozott a programsorozathoz.

Programok Debrecenben

A debreceni programok január 18-án kezdődnek Nagyvárad és Debrecen irodalmi kapcsolatainak bemutatásával. Január 20-án megkoszorúzzák Kölcsey Ferenc szobrát, és aznap kiállítás is nyílik a Debreceni Művelődési Központban az MTI nyugalmazott fotóriporterének, Oláh Tibornak az életművéből.

A magyar kultúra napján a Csokonai Színházban rendeznek gálaestet, amelyen átadják a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány díjait is. Január 23-án Portrék Erdélyből címmel Konyhás István fotóiból nyílik tárlat, másnap Csáth Attila karikaturista emlékkiállítására várják a közönséget. Január 26-án a Debreceni Népi Együttessel közösen ünneplik a magyar kultúra napját a Homokkerti Közösségi Házban.

Programok Berettyóújfaluban

Kolozsvári István, Berettyóújfalu kulturális menedzsere elmondta, hogy a berettyóújfalui rendezvények január 17-én kezdődnek a reformáció 500. évfordulója jegyében. Január 20-án táncházat rendeznek a Bihar Néptáncegyüttessel. A magyar kultúra napja előestéjén a nagyváradi Tibor Ernő Galéria mutatkozik be Erdély partiumi szemmel című kiállításával, a Nadányi Központ Bihar Vármegye Képgalériájában pedig Petrás Mária alkotásaiból nyílik tárlat. Január 21-én tartják a magyar kultúra napjának berettyóújfalui gálaestjét is, amelyen átadják az Erdélyi Gábor-díjat, majd a Muzsikás együttes szórakoztatja a közönséget.

Kahler Ilona, a Debreceni Törvényszék elnöke beszámolt arról, hogy január 23-án A jogszolgáltatás története címmel a Debreceni Törvényszék, a Berettyóújfalui Járásbíróság és a Bihari Múzeum szervezésében konferenciát és bíróságtörténeti kiállítást rendeznek. A tanácskozáson, amelyen felszólal Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal elnöke is, szakmai előadások hangzanak el a Bihar vármegyei törvényszékekről, a Berettyóújfalui Járásbíróság megszervezéséről és működéséről, a járásbíróság épületének történetéről.

Papp Csaba, Debrecen magyar-román határon átnyúló kapcsolataiért, a testvérvárosi együttműködésért felelős tanácsnoka felidézte, hogy Debrecen pályázik a 2023-as Európa Kulturális Fővárosa címre, és kiemelte, hogy ebbe bevonják Nagyváradot is. A közeljövőben elkészülő Latinovits Színház pedig mindkét város számára kulturális inkubátorházként szolgál majd – tette hozzá.

Programok Nagyváradon

Szabó Ödön, az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Bihar megyei ügyvezető elnöke, parlamenti képviselő a nagyváradi programokat ismertetve kiemelte: mint mindig, most is igyekeznek minél több fiatalt bevonni az ünneplésbe. Január 19-én a Szacsvay Imre Általános Iskola diákjai Skype-on élőben beszélgethetnek Szacsvay László színművésszel. Másnap a két világháború közti nagyváradi magyar irodalmi életről rendeznek vetítést és előadást. Január 21-én nyílik meg a világban élő román és magyar fotóművészek 11. Nemzetközi Szalonja, másnap pedig a berettyóújfalui Dombi Géza festőművész alkotásaiból nyílik tárlat a Tibor Ernő Galériában.

A magyar kultúra napján a Szigligeti Színházban rendeznek ünnepi gálaestet, amelyen beszédet mond Halász János országgyűlési képviselő és Cseke Attila szenátor, akik átadják a Magyar Kultúráért díjakat, és Füst Milán Máli néni című vígjátékát adja elő a társulat. Január 23-án hétfőn közösen szavalják el a Himnuszt a debreceni Szoboszlói Úti Általános Iskola és a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola diákjai.

Programok Margittán

A margittai rendezvények január 19-én könyvbemutatóval kezdődnek, majd másnap bihari népmesékből összeállított vetélkedővel folytatódnak. Lesz plakátkiállítás, kézműves műhely, ökumenikus istentisztelet, közös Himnusz-éneklés és közös szavalás is.

Forrás: MTI, borítófotó: Jerzy Kociatkiewicz

Ljudmila Ulickaja ebben a nagyszabású regényében jó néhány korábbi alkotása motívumait elegyíti: a Jákob lajtorjájában ismét egy, a Médea és gyermekei vagy a Kukockij esetei című regényekből már ismert családtörténet tárul elénk, miközben az, hogy az írónő a saját családi archívumában fellelhető levelezést is felhasználja a történetszövéshez, eszünkbe juttathatja a Daniel Stein, tolmács című regény dokumentarista vonatkozásait.

„Hogy is mondta Tengiz – fél életedben gyűjtögetsz, aztán elkezded szétosztogatni. Ez nemcsak Learre igaz. Mindenkire. Megtenni az ellentétes irányú mozdulatot, befejezni a ciklust: megszületni, sokféle tulajdonságra szert tenni, hatalomra, vagyonra, hírnévre, dicsőségre, tudásra, szokásokra. Szert tenni személyiségre, aztán ledobni magadról az egészet. Magát a személyiséget is. Eljutni a teljes, az eredeti meztelenségig, az újszülött állapotig, az őseredetiségig” (198.) – elmélkedik az egyik Shakespeare-rendezés leendő jelmezei kapcsán Ljudmila Ulickaja legújabb, sok szempontból összegző jellegű regényének, a Jákob lajtorjájának a főhőse, a színházi látványtervezőből fokozatosan rendezővé avanzsáló Nora.

Ez a számos vonatkozásban „szabálytalan”, független, önálló, kreatív, olvasott, önmagát a színház berkein belül megvalósítani óhajtó nő, aki hangsúlyozottan Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, a harmincas évei elején jár, amikor az 1970-es években találkozunk vele: ekkor már valóban „sokféle tulajdonsággal”, tudással, kiforrott személyiséggel rendelkezik. Ha vagyonnal nem is, de néhány kincset érő emberi kapcsolattal szintén büszkélkedhet: van egy kisfia, Jurik, aki Nora autizmushoz és zsenialitáshoz közeli egykori osztálytársától, a matematikus Vityától származik, akivel annak idején a nő – dacból, s mert jó „heccnek” tűnt a dolog – titokban, mindenféle érzelem nélkül házasodott össze. Ott van neki Tengiz, a grúz rendező s ilyenformán alkotótárs, akivel – s az érzelmek nélküli látszatházassága mellett ez szintén passzol Nora személyiségének furcsaságaihoz – mindennek, csak épp megszokottnak nem mondható szerelmi viszonyt ápol. Az egyébként nős férfi hol feltűnik, hol eltűnik, s szaggatott együttléteik, „kapcsolat nélküli szerelmük” (46.) több mint húsz éve az egyetlen olyan viszony, amely érzelmileg béklyóba tudja kötni a minden szempontból szabadságra vágyó, szabadságot igénylő Norát. Azt, hogy mennyire képes alárendelődni Tengiznek, a következő párbeszédük érzékelteti talán a leginkább: „Tengiz megkérdezte Norától: »Kid vagyok én neked? És te kim vagy nekem, Nora?« (…) Nora elgondolkodott, és azt mondta: Szégyellem, de én hajlandó vagyok az lenni, aminek te akarsz – tervező, szerető, barátnő, kiszolgáló személyzet, akár felmosórongy is. Te pedig összességében – az életem legjobb és legnagyobbik része.” (250.) Sőt, olyannyira függ Tengiztől, hogy a másik legértékesebb emberi kapcsolatát, Jurikot is csak annak köszönheti, hogy Tengiz egyik eltűnési fázisakor a hiánya okozta űrt gyermekáldással próbálta betölteni. A gyerek „nemzőjéül” – Tengiz hiányában – Nora Vityát választotta, úgy, hogy „nem is számolt vele, mint teljes értékű apával”. (127.) Illetve még életben vannak a szülei is: Amalija és Genrih, akik a válásukat követően mindketten új párkapcsolatban élik a hétköznapjaikat.

Ulickaja regényében tehát ebbe a „jelenbe” csöppenünk bele, amely jelen egyelőre – elsősorban Nora Tengizzel való kapcsolata, valamint Jurik „furcsaságai” miatt – kizárja mind a múlt, mind pedig a jövő perspektíváját. A jelenben való létezés íratlan, de a hosszú évek alatt egyre szentebbé váló szabályként határozza meg Nora és Tengiz viszonyát: „amikor épp kettesben élik az esedékes, közös életdarabjukat, nem létezik közöttük semmi tegnapi vagy holnapi. (…) Szabad kapcsolatukat nem tarthatták volna fenn, ha nem ügyeltek volna erre a szent határra, amelyen túl a kapcsolatuk nem létezett. És ezt a szabályt Tengiz vezette be sok évvel korábban. Nora nehezen és fájdalmasan fogadta el, de idővel kiderült, hogy szimmetrikus lett a dolog…” (302.) Ám furcsa módon nem volt, nem lehetett helye Nora életében a múltnak és a jövőnek Jurik miatt sem, mert a kisfiú a születése első pillanatától fogva a jelen pillanat sűrített megélésére késztette az édesanyját. A világra rácsodálkozó gyermek édesapjától örökölt szokatlan gondolkodásmódja, a gyakorlati élethez szükséges „fogásokban” való járatlansága, ugyanakkor az elvont fogalmak, a filozofikus tartalmak iránti vonzalma mindennapos, azonnali reakciókat követelő „fejtörést” okoznak Norának, aki így nemhogy egy évre, de egyetlen napra sem láthat előre fia sorsát illetően (sem).

Ebből az időtlen jelenből egy esemény – figyelmeztető, de akkor tudomásul sem vett jelként – megpróbálja Norát kimozdítani: apai nagyanyjának, Maruszjának a halála, aki semmivel sem volt „szabálytalanabb” jellem, mint az unokája vagy a dédunokája. Erről az úgynevezett Ezüstkornak, azaz az orosz kultúra 1890-es éveitől az 1910-es éveiig tartó periódusának gyermekeként felnövő, szintén színházi emberről – színésznőről és mozdulatművészről – a halotti toron egy Nora számára ismeretlen öregasszony a következőket mondja: „Mindenkit a talpáról a feje tetejére állított, aztán a feje tetejéről a talpára. Olyan tehetséges volt, olyan tündöklő, sőt öntörvényű, mint senki más. Elhihetik nekem. Az emberek a puszta jelenlététől csodálkozni kezdtek, saját fejükkel kezdtek gondolkozni. Azt hiszik, Jakov Oszeckij magától volt akkora géniusz? Nem, hanem attól volt zseni, hogy tizenkilenc éves koruktól olyan szerelem alakult ki közöttük, amilyenről csak a regényekben írnak…” (28.) Nora mindezzel tisztában van, hisz hosszú ideig igen jó kapcsolatot ápolt a nagymamájával: a nagyanyja könyvtára szolgált műveltsége alapjául, az ő izgalmas élménybeszámolói terelték a színház világa felé, mígnem „nyolc évvel ezelőtt halálosan összevesztek, még kimondani is szégyen, politikai okok miatt…” (16.)

Ez az összeveszés (is) lehet az oka annak, hogy Nora az öregasszony további szóáradatából már semmit sem ért: „Szima, te csak hallgass! Már előre tudom, mit fogsz mondani! Igen, én is szerettem Jakovot! Igen, mellette álltam élete utolsó évében, és ez számomra boldogság volt, neki viszont nem. Azért nem, mert Maruszja elhagyta őt, és azt maguknak nem kell tudniuk, miért tette. Én magam sem értem, hogyan tehette… De én itt a koporsójánál mindenkinek meg akarom mondani: én nem vétettem Maruszja ellen, én soha még csak egy lépést se tettem volna Oszeckij felé, mert ő isten volt, Maruszja pedig istennő. És ki voltam én? Egy felcser! Nem vétettem Maruszja ellen, de hogy Maruszja vétett-e Jakov ellen…” (28.) Az ismeretlen nő ismeretlen históriáját hallva Nora ugyan megfogadja, hogy megkérdezi apját, Genrihet, miről is van szó, főleg azután, hogy apjától Maruszja „végrendeletéről” is értesül, mely szerint bárhová temethetik, csak néhai férje, Jakov Oszeckij mellé nem. A mellé a nagyapa mellé nem, akit Nora életében mindössze egyszer, kisiskolás korában látott, és semmit se tud róla.

A temetésen hallott furcsa história és a „végrendelet” ellenére kizárólag a jelennel foglalkozó, a kisfiát épp szoptató, s teje túlcsordulásától tartó Nora mintegy „örökségképpen” – a múlt kikerülhetetlen jelenlétét az orra alá dörgölve – Maruszja holmijai között egy ládikóra is rábukkan, benne egy óriási papírkötegre, amelyen a „ceruzás feljegyzések teljesen elmosódtak” (38.). A feljegyzések elmosódottságában Nora azonban megint csak a felmenőivel kapcsolatos távolságtartó magatartása igazolását látja: „Jól is van ez így – gondolta – legalább nem kell belemerülni ebbe a posványos múltba.” (uo.), s a papírköteg azonnal a szemeteskukában végzi. A ládikó alján viszont talál egy rózsaszín gumilepedőbe tekert csomagot is, egy óriási levelezést a most elhunyt nagyanyja, Marija Kernsz és egyszer látott nagyapja, Jakov Oszeckij levelezését, 1911-es kezdettel. Nora a levelezést legalább nem dobja ki, hanem elhelyezi a színházi archívumába, s ezzel az aktussal teljes negyedszázadra kizárja a jelen körforgásában létező tudatából a múltat. Úgy bánik a levélköteggel, mint egy fikcióval, mint egy polcra pakolt könyvvel, amit nincs kedve elolvasni.

Csakhogy, ha a múltat ki is tudja zárni, a jövő egy idő után – ha akarja, ha nem – ott kopogtat a lakása ajtaján. Mégpedig a jelenét „átjáró” módszere, a valóság és a fikció összekeverésének köszönhetően, amit a színházi látványtervei miatt, ha nem is mindig tudatosan, de előszeretettel alkalmaz. Az életében épp jelenlévő Tengizzel együtt megvalósított színházi munkái mondanivalóját sokszor vonatkoztatja a mindennapjaikra, vagy díszletelemeit hétköznapi tárgyakká „formálja”: például a Swift-előadásból azt szűri le, hogy Jurik is és a vérszerinti apja, Vitya is úgy különböznek a többi embertől, mint a nyihahák a jehuktól, Jurikot pedig csecsemőkorában a Három nővér II. felvonásának ágyába fekteti. Ám a Tengiz–Nora–Jurik-hármas életét is óhatatlanul befolyásolják azok az események, azaz a közeli jövő, amely miatt Norának – a fikció és a valóság összekeverésének maga ásta vermébe esve – óhatatlanul el kell kezdenie a Lear király díszleteivel és jelmezeivel érzékeltetett ellentétes irányú utat bejárni. Az afganisztáni háború miatt Nora nem teheti meg, hogy kizárja a jövőt az életéből, azt a jövőt, amely vészjóslóan ott lebeg a katonai szolgálatra teljesen alkalmatlan Jurik feje fölött. Így, az időtlen jelen állapotát kényszerűen feladva, a fiát a jövőtől óvva, Nora, ugyanúgy, mint a rendezésükben Lear király, hozzákezd az addig „összegyűjtött értékei, kincsei szétosztogatásához”: Jurikot az apja után küldi az USÁ-ba, s a Tengizzel való kapcsolata is egyre inkább a szakítás, de most már a tényleg végleges szakítás felé konvergál. Ráadásul szoros egymásutánban az apját és az anyját is elveszíti.

A Lear király tökéletes ismerete miatt azonban Nora tisztában van vele, hogy az „ellentétes irányú mozdulat” megtétele érdekében nem elég a jövővel számolnia. A múlttal is tisztába kell jönnie. S ha a jövőt a fia iránti féltés miatt engedte magához közel, vagyis a félelem vezérelte, a múlttal kapcsolatban épp a félelmein kell úrrá lennie. A „lemeztelenedése”, a személyisége fokozatos ledobása közben Nora bevallja magának, hogy sokáig „félt megtudni valami retteneteset Jakovról, aki száműzetésben és lágerekben élt le legalább tizenhárom évet, meg Maruszjáról, aki folyton titkolózott, folyton elszólta magát, aztán némán hallgatott. Nora félt megismerni azokat a szenvedélyeket és félelmeket, amelyek a nagyszüleit gyötörték, meg azokat az aljasságokat, amelyekre a félelem késztette őket. De a levelek sok mindent megmagyaráztak…” (688.)

Ljudmila Ulickaja zseniális szerkesztési elvének köszönhetően azt, hogy mi mindent magyaráztak meg Norának a nagyszülei levelei, mi, olvasók, az első oldaltól kezdve tudjuk, hiszen bennünket az írónő abban a kegyben részesít, hogy Nora jelene, majd az életébe beszüremkedő jövője mellett folyamatosan részesei lehetünk a múltjának is. Párhuzamosan olvashatjuk az unoka élettörténetét és a nagyszülei levelezését, s mire Nora oda jut, hogy meri „befejezni a ciklust”, hogy meri kibontani a leveleket, meri a fikció szférájába „száműzött” múltját valósággá változtatni, mi már értjük és látjuk Nora útjának a végét is: az „eredeti meztelenségig, az őseredeti állapotig” való visszajutása létjogosultságát, sok ponton megismételve nagyszülei történetét.

Jakov és Maruszja levelezését, házasságát s a történelmi tényezőket – az I. világháborút, Jakov folytonos száműzetését –, ebből kifolyólag az egymástól való távollétük házasságot megbénító, ellehetetlenítő mivoltát láttatva Ulickaja az olvasóra bízza, hogy mennyi párhuzamot vél felfedezni a nagyszülők és Nora sorsában. S amíg egy korábbi alkotásában, a Kukockij esetei című művében Ulickaja a genetikus végzettségét nyíltan elénk tárta, most ezzel kapcsolatban is jóval bonyolultabb módon adja tudtunkra ez irányú szakmai felkészültségét. A levelezést, így a múltját nem ismerő Nora mindössze néhány egyértelmű, külső tulajdonságbeli hasonlóságot érzékel a fia és a fia nagyapja, Genrih között, vagy saját maga és az unokatestvérei ugyanazon „sünfajtához” tartozása kapcsán. A befogadó azonban a levelek ismeretében a genetika jóval mélyebb „bugyraiba” tekinthet bele, ha elég szemfüles, s Nora „szabálytalanságában” – irodalom- és színházszeretetében, szabadságvágyában, emancipációra való hajlamában – egyértelműen viszontláthatja az Ezüstkor gyermekének, Maruszjának a személyiségét, Jurik zeneimádatában pedig a nagypapa, pontosabban Jurik dédapja, Jakov zene iránti rajongását. Ha pedig valaki a külső tulajdonságok és a belső hajlamok/hajlandóságok mellett még további párhuzamokat akar látni, Ulickaja annak is teret enged. Maruszja és Jakov kényszerű távollétek miatti „szaggatott” kapcsolata mintha előképe lenne Nora és Tengiz sokszor akár évekre is megszakadó viszonyának, ráadásul úgy, hogy a nagyszülők kapcsolatáról is kimondatik: csak a jelenben létezik. Egy helyütt Jakov ezt írja Maruszjának: „Igen, te a feleségem vagy, az első nő az életemben, az én csodálatos szeretőm – és semmi dolgom vele, mi lesz 20 év múlva. A mi házasságunknak csak a mostban való bizonyosságra van szüksége.” (326.) Az pedig, hogy Nora a nagyanyjával politikai okok miatt veszett össze, szintén erőteljesen kódolva volt a Maruszja és Jakov között húzódó, sokáig észrevétlen, de felszínre kerülésekor válóokká fajuló ideológiai nézetkülönbségben.

Nora azonban, mire az ilyesfajta párhuzamokra fényt derít, személyiségétől különös felfedezés útján „szabadul meg” s jut el az őseredeti állapotig. A nagyszülei és az ő élete közötti hasonlóságokat s a genetikailag kódolt szabálytalanságait felfedezve nem egyszerűen levetkőzi addig stabilnak vélt, önállóan felépített énjét, hanem megkérdőjeleződik benne az addig „hordozott” személyiségének autonómiája is. Rájön, hogy ő „mindössze” egy örök körforgás része, a lajtorja egy foka, egyetlen, közös „én” létezésének nyoma: „Több ezer éven át folyik ez az előadás, lényegében jelentéktelen eltérést mutató variációkban: születés-élet-halál, születés-élet-halál… És miért érdekes és szórakoztató mégis úszni ebben a folyóban, figyelve a táj változását? Nem amiatt-e, mert ki van találva egy ravasz burok, egy nagyon vékony héj, amely határok közé zár minden egyes élőlényt, minden egyes »én«-t, amelyik a folyóban úszik, amíg tompa nyögéssel ki nem pukkan a burok, és vissza nem ömlik minden a végtelen vízbe? Ez a sok régi, csodával határos módon fennmaradt levél nem más, mint ennek az »én«-nek a halhatatlan tartalma, létezésének nyoma…” (688.)

S ha létezik ez a burok, az azt jelenti, hogy mindenki, akit Nora „levetett” magáról, akit útjára engedett – a fia, Jurik, az ő fia, Jakov, de még talán Tengiz is – egyelőre jól megvan nélküle. Így ő, a rákbeteg Nora, nyugodtan, utódait biztonságban tudva távozhat az élők sorából, hisz személyisége halhatatlan tartalmát – nagyszüleihez hasonlóan – már szintén továbbadományozta, annak érdekében, hogy a szeretteivel a végtelen vízben egyszer csak újra eggyé, egyetlen „én”-né válhasson.

Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája, fordította Goretity József, Magvető, Budapest, 2016.

Borítófotó: Kolibri Színház

sima

a tükör előtt bámullak
nézem kócos könnyen zsírosodó hajad
amit épp ezért naponta mosol
az arcod is figyelem
hogy koponyádra feszül a bőrhibák mintázata
felmérem tested többi ismerős pontját
de legtöbbet a szemed kutatom
csak ott látom foszlányát annak
akit keresek akire emlékeztetsz
aki visszanéz a kifejezéstelen csöndből
akinek kétségbeesve kaparom tudatát
hogy végül megtaláljam

mióta

mióta megtudtad hogy én azzal a másikkal is
mintha kitágult volna a világ
elnyúlok az ágyon de sehogy se érek a végéig
összehúzott végtagokkal várakozom
aztán arra riadok hogy a helyeden
tapogatózom és csatakosan markolom a lepedőt
olyan ez mint mikor zenehallgatás közben
véletlenül kinyomom a lejátszót
aztán csak ülök és próbálok kiszűrni egy hangot
a falak hallgatásából
míg végül elnyel a csend

ahogy itt

ahogy itt fekszem egyre többször
érzem a bizsergésed a fűszálak töveiben
nem tudok jobbat
tétova szavakat csomózok a fákra
remélve hogy valamikor beléjük akadsz
és ott látlak remegni a lombok közül
leselkedő magányban is befalaztad magad
a bűntudatom támpilléreibe
a háttérben távolsági buszok zötykölődnek
de én mégis az eget hallgatom
nem tehetek mást
várakozom

Borítófotó: PDP

Igaz, Zalon Thompson neve az Amy Winehouse-szal közös munkássága során vált ismertté, zenei karriere jóval korábban kezdődött, mint a kultikus énekesnővel végigturnézott hat év. Zalon olyan hírességekkel dolgozott együtt, mint Mark Ronson, és idén első szólóalbuma is debütál.

KULTer.hu: A zenei karriered Amy Winehouse segítségével kezdődött. Mesélj kicsit a kezdetekről, hogyan ismerkedtél meg Amy-vel?

Igazából már Amy előtt elkezdődött az énekesi pályafutásom, de a világ általa ismert meg. Egy celebrity clubban léptem fel annak idején Londonban, és minden héten más híresség látogatott meg bennünket Pharrel Williams-től kezdve a Black Eyed Peas-ig. Én mindig énekeltem velük, és Amy rendszeresen látogatta a show-inkat, nagyon szeretett engem. Amikor a Back to Black kijött, elhívott a turnéjukra. Hat hónaposnak indult, de végül hat évre húzódott. Így kezdődött a barátságunk.

KULTer.hu: A turné folyamán már nem csak háttérénekes voltál, de saját blockjaid is voltak a koncerteken…

Amy-vel való találkozásom előtt szólóelőadóként léptem fel, csak amikor elkezdtük a közös turnénkat, háttérénekes lettem. Azonban Amy tisztelte a munkásságom, és sosem felejtette el, hogy én is egy különálló művész vagyok, nem csak a show-ja része. Minden koncerten a közönség figyelmébe ajánlotta a weboldalamat, illetve 15 perces blokkokat adott a turné folyamán is, amikor önállóan megmutathattam a saját hangomat.

KULTer.hu: Mennyiben változott a zenei karriered, a stílusod az ő hatására?

Amy előtt R’n’B-t énekeltem. Az R’n’B a soul gyermeke, egy nagyon fiatal műfaj. Ekkor még csak annyira vágytam, hogy híres legyek, és kész. Amy mellett megtapasztaltam a nemzetközi siker ízét is, és újradefiniálódott a célom, a küldetésem. Amy hatására már nem sikert akartam, hanem kapcsolatot az emberekkel. Zenét játszani, ami boldoggá tesz engem és a közönségemet is.

KULTer.hu: Hogyan emlékszel vissza Amy-re? Meg tudnál osztani egy-két emléket róla?

A megismerkedésünk pillanata roppant vicces volt. Énekeltem egy koncerten, és egyszer csak ez az apró lány felugrott a színpadra. Fogalmam sem volt, ki ő, de a show közben elkezdett beszélni hozzám, azt mondta: „Csodálatos vagy!” Jólestek a szavai, megköszöntem, de mondtam neki, hogy hagyja, hogy folytassam a show-t, hiszen éppen a buli közepénél jártunk. Ott álltam a közönséggel szemben, össze voltam zavarodva, nem értettem, miért beszél hozzám ez a csaj, miközben én épp koncertezek. Ekkor lépett oda az est házigazdája, és bemondta a mikrofonba: „Hölgyeim és uraim, Ms. Amy Winehouse van itt.” Amikor pedig énekelni kezdett, teljesen lehidaltam. „Úristen, te vagy csodálatos” – mondtam neki.

A másik kedvenc történetem: amikor megnyerte a Grammy-díjat, megöleltem, és azt mondtam neki: „Ez az bébi, megcsináltad.” Erre ő annyit felelt: „Nem, Zalon, mi csináltuk meg.” Sosem feledkezett meg az őt körülvevő emberekről, nagyon hálás volt minden segítségért, amit kapott.

KULTer.hu: Milyen volt Amy személyisége?

Édes volt és iszonyú őszinte. Az őszinte emberekben az a legjobb, hogy tényleg azt gondolják, amit mondanak, és ezzel elnyerik a bizalmad. Nem beszélnek össze-vissza, nem kertelnek. Azt hallod, ami a szívükben van, még ha az nem is feltétlenül esik jól. Amy ilyen volt. Egy ember, akinek minden szavát elhihetted.

KULTer.hu: Nem Amy halála volt az egyetlen tragédia az életedben, három éve a testvéredet is elvesztetted. Honnan merítettél erőt ezekben a nehéz élethelyzetekben?

Életem két legnagyobb vesztesége volt Amy és a testvérem halála. Amy-vel végigturnéztuk a világot, a szenvedélyemnek élhettem, pénzt kerestem, a legnagyobb hírességekkel találkoztam, a zeneipar legfontosabb fejeseivel ismerkedhettem össze. Amy segített a készülőfélben lévő albumomban is, és a koncertjein támogatta az önálló karrieremet. Az ember, akitől ennyi segítséget kaptam, elment. Véget ért a turné. Megszakadtak a kapcsolatok. Minden megállt. És akkor meghalt a testvérem, csupán 34 évesen, három gyermeket hátra hagyva. A legfiatalabb csak két éves volt. A nővérem az utolsókig harcolt az életéért, hogy a kicsik mellett maradhasson, de sajnos legyőzte a rák. Akkor hirtelen apává, védelmezővé is váltam a gyermekei felett, és fel kellett nőnöm. A karrieremben való visszaesés miatt kevesebbet is kerestem, ami külön nehezített a helyzeten.

Mindent elölről kellett kezdenem, és lépésről lépésre kiépítenem újra az egész életemet. Mindent elvesztettem, amim volt, de optimistán kellett a jövőbe tekintenem. Megalapítottam az új, saját bandámat. Eleinte csak kisebb klubokban játszottunk, ma már az egész világon turnézunk. Amit megtanultam, hogy ha nehéz helyzetben vagy, akkor sem szabad megállni. Lassú léptekben, de haladni kell előre. Minden egyes nap előrébb visz, és közelebb érsz a célodhoz. Minél közelebb vagy, annál több önbizalmad lesz, és ha van önbizalmad, sikered is lesz.

KULTer.hu: Most úgy tűnik, egy kiegyensúlyozott, vidám emberrel beszélgetek, tele ötletekkel. Mi a helyzet a most futó projektjeiddel?

Életem legjobb évét zártam 2016-ban; egy hatalmas turnén vagyok túl, háromszor jártam Brazíliában, ötször Spanyolországban. Voltam Olaszországban és Magyarországon is, és rengeteget koncerteztünk Angliában. Találkozhattam a rajongótáborunk legkülönbözőbb tagjaival, és megjelent idén az első EP-m You Let Me Breathe címmel, amit Amy tiszteletére készítettem a halálakor. Hat dalt írtam, és a turnék során láthattam embereket, akik szeretik ezeket. Odajöttek hozzám, fotót csináltak velem, autogramot kértek, és a helyi újságok cikkeiben is szerepeltem.

Ez számomra szinte felfoghatatlan. Zűrös helyen nőttem fel, fegyverek, drogok, bűncselekmények között. Az ottani emberek számára szinte elképzelhetetlen az, amit én elértem, hogy valóra váltottam az álmom. Mikor viszontlátom magam egy másik ország híreiben, szinte hihetetlennek érzem ezt az egészet. Fantasztikus, hogy a zeném, az üzenetem hatással van más emberek életére is. Nagyon szerencsésnek érzem magam.

KULTer.hu: Melyik állomás tetszett legjobban a turnéd során?

Minden helyet másért szeretek. Magyarország olyan, mintha a második otthonom lenne, nagyjából nyolcszor jártam itt az elmúlt két évben. Delov Jávorral dolgoztunk együtt a Random Trip kapcsán, fantasztikus ember és eszméletlen tehetséges zenész. Brazília pedig talán az az ország, ami valóra váltotta az álmom. Ez volt a saját nemzetközi turném első állomása, nagyon jó fogadtatásban részesültünk, és utána bármikor visszamentem, fantasztikus show-kat játszottunk ott. Spanyolország ugyanez, a közönség imád bulizni, táncolni. London pedig a centrum, innen live streamingelünk, ami elérhető az egész világon.

KULTer.hu: Jávor mesélt már nekünk a közös projektetekről. Te hogy élted meg ezt a kooperációt, milyen volt egy magyar dobossal dolgozni?

Rengeteget tanultam tőle, ő az egyik legjobb és legnagylelkűbb ember, akit ismerek. És a közönségünk, a magyar emberek egytől egyig csodálatosak. Rengeteg tehetség él itt. Jávor projektje, a Random Trip igazán tiszteletreméltó: sikerült összeszerveznie a legjobb zenészeket, hogy kooperáljanak, dolgozzanak együtt. Megtisztelő, hogy én is részt vehettem ebben. Egyébként Jávorral két dalt is készítettünk közösen, a Fight for Love-ot és a Radiót. És ami pedig a nőket illeti, igaz a mondás: a magyar nők gyönyörűek!

KULTer.hu: Mi a benyomásod a magyar zenei életről? Milyen a többi országéval összehasonlítva, ahol jártál?

Rengeteg ígéretes zenész él itt. A Random Trip miatt nagyon sok elképesztő szakemberrel találkoztam, illetve az Open Mic-ot is megnéztem többször, ahol ugyanez volt a benyomásom. Simán London szintjére sorolnám a magyar tehetséges emberek arányát.

KULTer.hu: Hatalmas nevekkel dolgoztál együtt, Jay-Z-től kezdve Mark Ronsonig. Kivel volt a legemlékezetesebb a közös munka?

Nehéz kérdés, de azt hiszem, három embert emelnék ki. Mark Ronsonnal készítettünk pár számot, az egyik a Click, a másik a What’s a man to do. Mark lassan, megfontoltan dolgozik, és arra is rájöttem, hogy miért. Mindig maradandó zenét szeretne készíteni, olyat, ami túléli őt is. Ez volt talán a legfőbb dolog, amit tanultam tőle.

A második Beyoncé. Amikor Amy-vel turnéztunk, mindig arról beszélgettünk, hogyan viselkednénk, ha találkoznánk az idoljainkkal. Mindig azt mondtam, én csak lazán odamennék Beyoncé-hez és annyit mondanék: „Szia bébi, hogy vagy?” Aztán egyszer úgy alakult, hogy Jay-Z fellépett a Glastonbury-n, és Beyoncét is magával hozta. Amy rögtön karon ragadt, és megpróbált odarángatni hozzá, de éppen készülődtem, nem volt rajtam nadrág. Gyorsan felkaptam valami ruhát, de mire odaértem, Amy megoldotta már helyettem a helyzetet, és annyit mondott: „Ő itt Zalon, és szeret téged.” Iszonyú ciki volt. Annyit tudtam csak hirtelen kinyögni, hogy „megtisztelő találkozni veled”, de nagyon zavarban voltam. Később egy fesztiválon újra összefutottunk, és Beyoncé megismert, ami nagyon jól esett.

A harmadik személy Nelson Mandela, akivel igazából nem beszélgettem. Ő egy nagyon fontos karakter volt a feketék jogaiért folytatott harcokban. Egy időben terroristának címkézték, mert felszólalt a fekete embereket ért bántalmak ellen, börtönbe zárták, rengeteget kínozták. Mindennek ellenére sem változott meg a véleménye, hűen tartotta magát az elveihez, védte a jogainkat. Felléptünk a születésnapján Amy-vel, és fantasztikus volt látni, mennyi híresség tiszteli őt a világ legkülönbözőbb pontjairól. Gyerekkoromban erről az emberről tanultam, most pedig előttem sétált, láthattam őt testközelből a zenémnek és a kitartásomnak köszönhetően. Életre szóló élmény volt.

KULTer.hu: Milyen terveid vannak 2017-re?

Július 21-én kijön az első albumom, a Liquid Sonic Sex. Ezt a lemezt Amy segítségével kezdtem el felvenni. Nagyon fontos számomra, egy hatalmas kaland első állomása tulajdonképpen. A Liquid Sonic Sex szerelmeseknek készül. Ez nem csak egy single lesz, hanem egy komplett „történet”, amit az elejétől a végéig kell meghallgatni. Pároknak írtam átbeszélgetett éjszakákhoz, szeretkezéshez, autóvezetéshez, vagy akár a lakás takarításához. Videoklipet is forgattunk hozzá Brazíliában, Spanyolországban és Kubában, éppen Fidel Castro halál előtt. Magyarországon is szeretnék majd felvételeket készíteni, mert nagyon a szívemhez nőtt ez az ország. Emellett fontos célom az is, hogy megismerhessem a rajongóimat a világ legkülönbözőbb pontjain.

A fotók forrása Zalon Thompson Facebook-oldala.

Az évad egyik legkülönlegesebb előadásának ígérkezett Szalay Kriszta január 17-én a Centrál Színházban bemutatott Maradjunk annyiban című monodrámája. A művésznő még októberben vállalkozott arra, hogy kölcsönkért parókában, rongyos ruhákban, mobiltelefon nélkül, pár száz forinttal a zsebében négy napon keresztül a budapesti hajléktalanok életét élje azért, hogy aztán saját tapasztalatait és egy huszonhat éve hajléktalanként élő nő gondolatait, életének történetét vihesse színre.

Hogy mi a darab legfontosabb társadalmi üzenete, mire fordítják a jegybevételből befolyt összeg egy részét, miként vehetik ki részüket a nézők az előadásból és milyen „fogadtatásban” részesül az, aki pár napra az utcát választja otthonául, arról Szalay Kriszta színművésznőt kérdeztük.

KULTer.hu: Amikor értesültem arról, hogy a monodráma érdekében négynapos hajléktalan létet tervezel, bevallom, féltettelek, de közben meg tudtam, hogy Szalay Kriszta ilyen: a karrierjénél fontosabb számára az ügy. Hogy jött az ötlet, hogy parókában és rongyos ruhákban nekivágj a budapesti fedél nélküliek világának?

Hallottam egy riportot Lakatosné Jutkával, aki huszonhat éve él az utcán, igaz, tizenhat éve kunyhóban, melyet ő maga épített a férjével lemezekből. Októberben találkoztam vele, s egyből éreztem azt a sok pozitív energiát és optimizmust, ami belőle árad. A túlélőképessége csodálatraméltó. Úgy éreztem, a történetét meg kell osztanom a világgal, hogy minél többen meríthessenek belőle erőt. Egyik beszélgetésünk alkalmával kicsúszott a számon: „ha én a történetedet és a gondolataidat színre akarom vinni, ahhoz talán ki kell menjek az utcára.” Egy hét múlva már kinn is voltam.

KULTer.hu: Anyag- és tapasztalatgyűjtés – ez volt az elsődleges cél?

Az volt a célom, hogy megtudjam, hogy egy ember mit él meg kint, milyen információkat kap, amikor első nap kikerül az utcára, valamint hogyan tud eligazodni és talpon maradni Magyarországon, illetve jelen társadalmunkban.

KULTer.hu: Hogy nézett ki egy napod?

Az első nap rögtön megszólítottam egy hajléktalan férfit, ahogy elindultam a Blaha Lujza téren. Habár nem volt célom, hogy utcán élő társaimról személyes információkat tudjak meg, róla mégis kiderült, hogy régen lovas kaszkadőr és kőműves volt. Megtudtam tőle, hol lehet beállni ételért, megnéztem, hogy hol van zuhanyzási, mosási lehetőség, hol lehet majd jelentkezni Fedél Nélkül-állásra, és hogy hol van a női szálló. Utóbbira egyik nap sem jutottam be. A második naptól fogva elindultam munkát keresni, de kiderült, hogy még alkalmi munkát sem lehet kapni. Hiába mondogattam, hogy utcaseprést, pakolást is vállalok, nem jutottam semmire. Azt mondták, küldjek e-mailt.

KULTer.hu: E-mailt?! Nos, bizonyára nem ez volt az egyetlen dolog, ami mellbe vágott.

Erőteljes kirekesztettséget éreztem. Az emberek átnéztek rajtam, mintha nem is léteznék. Bevallom, az első két napon rajtam is eluralkodott a depresszió, holott rendkívül kiegyensúlyozott lelkiállapotban vágtam neki a hajléktalanlétnek. Ami felemésztette az energiáimat és mérhetetlenül csalódottá tett, az az, hogy a napjaimból két órát vett el, hogy bejussak WC-re.

KULTer.hu: Otthon, mikor bejelentetted a férjednek, Cserna Antalnak a terved, nem féltett?

Dehogynem! Minden ismerősöm, édesanyám is féltett, de mindenkitől azt kértem, hogy oszlassa el az aggályait és ne borítsa rám. Ami engem illet, egyáltalán nem volt bennem félelem és veszélyérzet, hiszen azt sem tudtam, mi vár rám. Ha előre tudom, talán be sem vállaltam volna. Időközben rájöttem: egy hajléktalanban nem munkál a félelem, hiszen nincs már mit veszítenie.

KULTer.hu: Ráadásul halvány az esély arra, hogy sikerül felkapaszkodnia a perifériáról.

Ezt tudván egyre mélyebbre kerülnek lelkileg, jó esetben összekapaszkodnak, utána viszont épp ez az, ami visszahúzza őket a felkapaszkodástól. Ha isznak, az összes fájdalmuk, dühük és kétségbeesésük felszínre tör, nem csoda tehát, ha agresszív reakciókat tapasztalunk a részükről. Ezt el kell fogadnia a társadalomnak, s tudomásul kell venni, hogy ha mi, civilek szeretettel fordulunk feléjük, az agresszivitás csökkenhet.

KULTer.hu: A hajléktalanságot lehetetlenség teljes mértékben felszámolni, de a tapasztalataid alapján hogy látod, milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy az utcán élők a jelenleginél „élhetőbb életet” élhessenek?

Nézd, meglehetősen rövid időt töltöttem kint, de ahogy én látom, Magyarországon lyukak tömködése folyik. Radikális változtatásokra volna szükség a kormány részéről, de a reformokat nem csak a hajléktalanokra, hanem az elesettekre és a szegény rétegekre is ki kellene terjeszteni.

KULTer.hu: Ha néhány mondatban kellene megfogalmaznod, hogy mi a Maradjunk annyiban című monodrámád társadalom felé közvetített legfontosabb üzenete, mit mondanál?

A sajtóbemutatón cetliket helyeztünk a falakra, mindenkit arra kértünk, hogy előadás után írjanak rájuk valamit, amit „magukkal visznek” a látottakból, hallottakból. Az egyik legszebb üzenet a következő volt: egy új önmagamat. Szóval, ha a nézőknek csak az ötven százaléka hasonlóan érez majd, kitisztul, másképp látja a hajléktalan kérdést és a világot Lakatosné Jutka sorsán keresztül, akkor szerintem már elértük a célunkat.

KULTer.hu: Interaktív előadást ígérsz. Mely pontokon számítasz a nézői aktivitásra?

Ők rendezhetik be a hajléktalankunyhómat az előadásra hozott holmikkal, használaton kívüli otthoni tárgyakkal. Előadás előtt 18:45-től a nézőkre bízom a színpad berendezését. Ezen kívül közösségépítő tréningjáték és beszélgetés is lesz – én mint Lakatosné Jutka beszélgetek a nézőkkel, illetve a nézők is beszélgethetnek az igazi Jutkával, valamint Toldi Ernővel is, aki kintlétem harmadik napján fogadott be maga mellé a Kálvin térre. Mindig jelen lesz az előadásokon – így biztosítok munkát neki.

KULTer.hu: Ha jól tudom, terveid között szerepel, hogy vidékre is vidd a monodrámát.

Így van! Például Borsod megyébe, mert mint kiderült, Jutka és Ernő is ott váltak munkanélkülivé, majd hajléktalanná. Az iskolák is érdeklődést mutatnak az előadás iránt, január végén már viszem is egy gimnáziumba. Szeretném minél több fiatalhoz eljuttatni a történetet, ezért szívesen megyek fellépni minden olyan intézménybe, ahol nyitottak rá és befogadnak.

KULTer.hu: A Centrál Színház jóvoltából a jegybevételből befolyt összeg egy részét jótékony célra fordítjátok. Pontosan mire különítitek el az összeget?

Az első előadás Lakatosné Jutkáért történik, százezer forintot különítünk el számára azért, hogy meg tudja csináltatni a fogait, ugyanis Jutka nem nagyon tud enni, az esztétikai probléma miatt pedig válaszra sem méltatják a munkaadók. Az előadásokkal a hajléktalanok mindennapi problémáin próbálunk könnyíteni, a január 17-i bemutatón megszavaztatom a nézőkkel, mire menjen a második előadás összege, majd ugyanezt teszem a második, a harmadik előadáson és így tovább.

KULTer.hu: Egyébként mire utal a darab címe?

Az emberek gyakran ezzel a Maradjunk annyiban bevezetéssel szeretik lezárni a kellemetlen témákat. Az előadás majd szépen halad a maga útján, és én azt szeretném, ha a cím idővel nem lezárást, mellőzést sugallna, hanem folytatást, s valami újnak a kezdetét.

KULTer.hu: Feltételezem, te is csalódtál már az emberekben, ejtettek rajtad is sebeket, voltak olyan élethelyzetek, amelyekben kizárólag önmagadra vagy szeretteidre számíthattál. A legtöbben ilyenkor azt mondják: rajtam se segített senki, amikor bajban voltam, tehát majd akkor lépek valaki felé, ha előbb felém lépnek. Te mégsem vagy képes ennyivel elintézni a dolgokat, árad belőled a segíteni akarás, az optimizmus, az empátia. Szerinted jó az, ha nem növesztesz tüskéket? Nem tartasz attól, hogy miközben hiszed, az ember eredendően jó, kihasználnak?

Való igaz, hogy én is sokszor jártam meg a poklot, volt, hogy hátba döftek, kihasználtak, és pont azok hagytak cserben, akiknek igen jelentős mértékben segítettem például munkával, de az élet mindig áramlik. A jó és a rossz mindig jön, elkerülhetetlenül. Akik ellenem tettek, az már az ő lelkiismeretükre tartozik. Én mindig egyenesen megyek előre, nem hagyom, hogy a negatív történések lehúzzanak, mint ahogy nem foglalkozom azzal se, hogy ki, mit, miért nem csinál. Azzal foglalkozom, hogy én mit és miért teszek. Ezt az előadást vagy az egészséges és sérült gyerekek találkozását elősegítő Kapcsolda programot sem azért csinálom, hogy verhessem a mellem, hogy lám, én ilyen jófej vagyok. Csinálom, hogy elindítson valamit a nézőkben, tudniillik, a jó dolgok – éppúgy, mint a rosszak – „fertőzőek”, könnyen elkaphatók. Az emberek éhezik a pozitív példákat és az összekapaszkodást. Szokatlant kezdeményezni mindig erős hitet követel meg, de a hitre épített élet előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

A regény 466. oldalán a tizenkét éves Labancz Bianka – az Asztalizenéből ismerős, majd futólag a Protokollban is feltűnő étteremtulajdonos, jelenleg konyhabútorstúdió-vezető Labancz Győző kisebbik lánya – végigméri elrablóját: „Száznyolcvan cen­ti magas, vízilabdás alkat. / Hosszú lábát lefelé szűkülő / Piros nadrágba bújtat­ta. A piros nadrágot / A férfiakon, vagyis a piros nadrágos / Férfiakat… egy­sze­rű­en nem lehet komolyan venni! / De azokat sem, akiknek a kapucnis / Pólóján ez a felirat díszeleg: ICELANDIC ARMY. / Füstölgő tűzhányó a címerpajzson, / Ám ki­ve­hetetlen, hogy két búzakalász vagy két babérág között. / Bianka úgy tudta, Iz­lan­don különben sincs hadsereg, / Mert üres kézzel szembenézni / A cakkos pe­remű ország védhetetlenségével / A lehető legrealistább (egyben a lehető / Leg­köl­tségkímélőbb) megoldás.” Mikor Franci, a Főkefe sofőrje elrabolja Biankát, már hó­napok óta javában tart a Legkisebb Jégkorszak. Az izlandi Eyjafjallajökull (és ki­sebb részt az Etna) kitörése miatt 2019 őszén globális lehűlés köszönt Európára. Le­áll a közlekedés; a szó szoros és metaforikus értelmében befagy a világ, benne Ma­gyarország – és azon belül is a Svábhegy, A Legkisebb Jégkorszak cselekményének voltaképpeni helyszíne. Ebben a furcsa, átmeneti történelmi korszakban Fran­ci (valódi nevén Kiss Lajos Tibor) úgy érzi, elérkezett a pillanat, hogy az iskola elől ma­gával rángassa, és egy romos svábhegyi villa alagsorában fogva tartsa a kamaszlányt, „a kétezres évek emblematikus vállalkozójának” kisebbik gyerekét, aki pech­ére rendkívül hasonlít a nővérére, Franci rajongásának elsőrendű tárgyára.

A fenti jelenet, miként az egész mű, Szilasi László értelmezésében, azt a zavart pél­dázza, amelyet a különböző társadalmi rétegek, csoportok, szubkultúrák tagjai érez­nek, amikor kényszerűségből egymásra pillantanak (Tényleges Tusculanum, Élet és Irodalom, 2015/42, 21.). Ez a zavart egymásra bámulás „lesz ebben a könyv­ben a mai realizmus”. Bianka nem érti, mit akar tőle a furcsa alak, aki betör az éle­té­be – és „a felszín alatt” a férfi is zavarban van, legalábbis a lány így érzi, miként az a következő versszakból kiderül. Térey verses regénye eredendően polifonikus mű: a szereplői szólamok egyenrangúak, a narrátor (sem explicit, sem implicit mó­don) nem tesz igazságot közöttük – sőt az elbeszélői hang is csupán egyetlen szólamot képvisel a sok közül. A polifonikus olvasat azonban néhány fontos részlettel nem tud elszámolni. Először is: az egyes szólamok beszédmódjukat tekintve nem vál­nak el élesen egymástól; az említett Franci például kilencven oldallal korábban épp olyan szellemes éleslátással elemzi a Radák Zoltán vezette szociáldemokrata-jobb­közép koalíció hatalomra jutását megelőző politikai garnitúra működését, mint a svábhegyi elit iskolázott tagjai. De ami fontosabb: az elbeszélő következetesen (majdnem) mindig valamelyik szereplő perspektívájából írja le az eseményeket. Ha kiszól a szövegből, vagy közvetlenül megszólítja az olvasót, ezt is általában va­lamelyik szereplői perspektívával azonosulva teszi. A fenti részletben ugyan nem kezdeményez metanarratív párbeszédet velünk, mégis igen aktív: nem egy­sze­rűen elénk tárja Bianka gondolatait („Izlandon különben sincsen hadsereg”), ha­nem a megfelelő retorikai apparátust segítségül hívva először képi természetűvé ala­kítja a kifejezendő tartalmat, majd a már önmagukban véve is ironikus sorokat me­taforikus jelentésekkel tölti fel („üres kézzel szembenézni / A cakkos peremű or­szág védhetetlenségével / A lehető legrealistább (egyben a lehető / Leg­köl­t­ség­kí­mélőbb) megoldás.”). Nincs tehát tökéletes polifónia, mert az igencsak aktív el­beszélő folyton „beáll” valamelyik szereplői szólam mögé; és ha a kérdéses szereplőről valamilyen okból joggal feltételezhetjük, hogy nem képes azt a költőien szel­lemes, kifinomult és cinikus éleslátásról tanúskodó beszédmódot mű­köd­tet­ni, mint a többiek (például mert még gyerek), akkor azonnal a segítségére siet.

Az elbeszélő aktív jelenléte arról árulkodik, hogy a szövegvilágnak szilárd centruma van: ha nem is a narrátor explicit ítéleteiből rekonstruálható az ábrázolás iránya (ilyenből nagyon kevés akad, mert a tételesen ítélkező, mély értelmű bon mot-kat és szentenciákat megfogalmazó szövegrészekben az elbeszélő általában valamelyik szereplő világérzékelését „hangosítja ki”), a cselekmény és a figurák vi­szony­rendszere mégis egyértelművé teszi a kifejezni kívánt tanulságot. A verses re­gény korai kritikáinak zöme szerint valóban tanulságról van szó – ahogy ez egy groteszk politikai szatírától vagy egy antiutópiától amúgy is elvárható lenne. A Leg­kis­ebb Jégkorszak a svábhegyi élet parodisztikus ábrázolását nyújtja, enciklopédikus igénnyel feltérképezve a közeljövő (és a jelen) magyar társadalmát, kifigurázva annak minden tipikus képviselőjét a hajléktalanoktól a felsőkategóriás éttermek ki­finomult közönségéig (Győrffy Miklós: Nagy vulkáni tél a Svábhegyen, Jelenkor, 2016. február, 207–212.; Visy Beatrix: A Legkisebb is számít?, Műút, 56, 89–91.; Mo­há­csi Ár­pád: A budai Varázshegy, Kalligram, 2016. április, 92–94.). A szatirikus olvasat szerint a fenti jelenetben a privilegizált helyzetű, naiv svábhegyi úrilány találkozik a gazdagok és szépek világa után vágyakozó, ám oda bebocsáttatást soha nem nyerő, ettől frusztrálódó, és frusztrációját suta agresszivitással kompenzáló lú­zerrel. Két különböző társadalmi réteg két egyformán (bár más és más módon) ne­vet­séges tagja áll szemben egymással, és a megértésnek még csak a lehetősége sem merül fel közöttük. Ta­lál­ko­zá­suk futó epizódját képezi a verses regény által szín­re vitt kínos „haláltáncnak”, amely­nek során egy végletesen dezintegrálódott társadalom tagjai groteszk rángatózás közepette véget vetnek a saját közösségi lé­tezésüknek – ki-ki a maga módján.

A verses regény szatirikus olvasatával dolgozó kritikák mindazonáltal egytől egyig negatív esztétikai értékítéletet fogalmaznak meg. Nem is tehetnek másként, a szatirikus olvasat ugyanis nem terjeszthető ki A Legkisebb Jégkorszak egészére. A gran­diózus, nem emberléptékű természeti és történelmi folyamatok ábrázolása (lásd például Mát­rai és Pispek párbeszédes elmélkedéseit a regény nyitányában az euró­pai civilizáció vég­éről, és Labancz Győző „látomásait” a svábhegyi helyszíneken megnyíló „időfolyosókról”), illetve a szöveg terében oly ritka bensőséges pillanatok színre vitele (Mátrai és Fruzsina gyermekének születése, Szemerédy Alma a svábhegyi református gyülekezetben) kivonja magát a paródia vagy a szatíra ha­tá­lya alól. Ám „[a]z emelkedettség és az ironikus távolságtartás meleg- és hidegfronti hatásai azonban gyengítik, kioltják egymást” (Visy, 90.); „a természet váratlan túlereje, zord és szépséges monumentalitása” kiáltó ellentétben áll a svábhegyi fi­gurák „marionettszerű mivoltával, olykor szórakoztató komolytalanságával és eset­legességével” (Győrffy, 212.).

A verses regény szatirikus olvasata azonban nem meggyőző. (Részben módszertani okokból. Szerintem jó érvek szólnak a következő metodológiai elv mellett: ha adott egy eltérő esztétikai minőségeket tartalmazó mű és annak két interpretációja, akkor ceteris paribus az a jobb interpretáció, amelyik a poétikai külön­ne­műséget nem esztétikai fogyatékosságként kezeli, hanem magyarázatot ad rá. De most tekintsünk el a módszertani aggályoktól!) A parodisztikus ábrázolásmódnak alapfeltétele, hogy olvasónak és implikált szerzőnek közös tudása legyen ar­ról, milyen a valóságban a mű által ábrázolt dolog, annak melyek a jellegzetes tu­lajdonságai, és hogyan túlozza el (nagyítja fel groteszk módon, alakítja át stb.) a mű ezeket a tulajdonságokat a komikus hatás érdekében. Itt nem beszélhetünk ilyen közös tudásról. Egyrészt azért, mert a társadalmi képzetek „normalitásának” nincs (és soha nem is volt) szociális csoportokon átívelő sztenderdje, másrészt meg azért, mert az elbeszélő nem is feltételezi ilyesfajta sztenderdek érvényességét. Sőt még csak azt sem feltételezi, hogy olvasói egyetlen társadalmi csoportból vagy értelmező közösségből kerülnek ki. Másként fogalmazva: a mű által előírt befogadói szereputasítások között nem szerepel, hogy az olvasónak az ábrázolás bi­zo­nyos elemeit az ábrázolás tárgyáról szóló előzetes képzetei alapján parodisztikusan túlzónak kell érzékelnie. Vajon túlzás, hogy a svábhegyi elit egy újranyitott sza­natóriumi épületben tartja a 2020-as farsangi mulatságot, és túlzás, hogy a büféasztalnál „két egyenruhás szakács / Folyamatosan bontogatta az osztrigákat. / Mel­let­tük homár hevert hideg ágyán. / Egy hölgy óriás garnélarákot osztott, / Vagy kíván­ságra vágott egy darabot a sült polipból”, és így tovább, újabb öt soron keresztül? A kérdésre ebben a formájában nincs válasz. Egyikünk számos olyan eseményt tud felsorolni a magyar politika elmúlt néhány évéből, amely jóval groteszkebb és kí­nosabb ennél, s így valamiféle kvázi-realizmus jegyében olvassa a szöveget; másikunknak másként működik a hétköznapi politikai észlelése, és a műben leírtak egyértelműen meghökkentik és felcsigázzák a politikai fantáziáját. A fényűző me­nü­sor („És ez az egész … még csak a büférészleg volt”!) vajon nevetségessé teszi a svábhegyi elitet? A farsangi mulatságra belopódzó (és ott a miniszterelnököt meg­gyilkoló) Laura számára egyértelműen; és mivel az ábrázolás ezen a ponton Laura per­spektíváját követi, a szöveg hangvétele – a halmozásnak és más retorikai techni­káknak köszönhetően – gúnyossá válik. De ez nem jelenti azt, hogy az elbeszélő az egész műre nézve érvényesnek tartaná Laura perspektíváját, vagy hogy azt fel­tételezné: olvasói egyöntetűen parodisztikusan túlzónak fogják tekinteni az áb­rázolást.

A Legkisebb Jégkorszak recepciójának másik fontos csoportját jelentő szövegek, a mű politikai vagy ideológiakritikai értelmezésével előálló kritikák ezért nem is a fel­tételezett parodisztikus vagy szatirikus ábrázolásmódra koncentráltak (Sipos Ba­lázs: Az önfelmentés retorikája, Jelenkor, 2016. február, 213–221.; Bagi Zsolt: Az elhavasodás és a burzsoázia tudata, Műút, 56., 92–95.). Értelmezésük szerint a verses regény a magyar gazdasági, politikai és kulturális elit, más szóval a magyar bur­­­zsoázia világát írja meg – legalábbis azt, ahogyan a világ a burzsoázia tudata szá­mára feltárul. (Bagi szerint Sipos interpretációja egyetlen ponton csúszik félre: A Legkisebb Jégkorszak nem a Svábhegy regénye, hanem „a Svábhegy egy sajátos per­cepciójáé”. Ezzel magyarázható, hogy a mű némely részletében mind szociokulturális, mind várostörténeti szempontból „pontatlan”.) A burzsoázia saját hatalmát természettől fogva adottnak tekinti, tudatosan lemond a saját univerzalitásáról és reprezentativitásáról – lásd a büszkén hangoztatott „svábhegyiséget” mint identitást! –, és végső soron elfogadja, sőt, üdvözli a jégkorszakot mint a status quo, a meg­lévő társadalmi viszonyok végleges befagyásának és politikai megszűnésének kor­szakát. A burzsoázia láthatatlanná tesz mindent, ami a saját világán kívül esik; azokat pedig, akikről úgy gondolja, hogy fenyegetést jelentenek a hatalmára, extremitásnak láttatja (Bagi) vagy debilizálja (Sipos). A fenti jelenetben szereplő Fran­ci komolyan vehetetlen, ám kiszámíthatatlanul cselekvő, ezért veszélyes, szélsőséges figura. A burzsoázia szorongását megtestesítő – és e szorongást enyhítendő pa­ro­disztikus jelmezekben és díszletek között elképzelt – alakok betörnek a „normalitás” világába: Labancz Győző lányát elrabolják, a sámánista fundamentalisták terrorcselekményeket hajtanak végre, végül a miniszterelnököt is meggyilkolják. Ez azonban semmilyen lényeges következménnyel nem jár a hatalmi viszonyokra néz­­ve. Nem is járhat, hiszen a mű – lévén maga is a burzsoázia tudatának kifejező­dési formája – nem tudja színre vinni a valódi, radikális, eseményszerű változást. Ahogy a szereplők nem képesek elgondolni a valódi változás lehetőségét, úgy az el­beszélő és az implikált szerző politikai fantáziája sem terjed idáig. A verses re­gény ideológiakritikai olvasata magát A Legkisebb Jégkorszakot is a burzsoázia tu­datának kifejeződéseként kezeli, ám nem puszta kifejeződésről van szó. A mű – mint minden magára valamit is adó irodalmi alkotás – kritikai reflexiót fejez ki, en­nek tárgya pedig maga a burzsoázia gondolkodásformája. A kritika azonban „bel­ső” kritika marad. Ahogy Bagi Zsolt fogalmaz: „A kritikai nézőpont […] osztja [a mű világának – B. T.] legfontosabb előfeltevését: a politikai közösség határai természettől adottak, megváltoztathatatlanok. A kritika csupán arra irányul, hogy a »boldogtalan tudat« magára ismerjen, belássa az esemény nélküli [személyes – B. T.] megváltás szükségességét.” (Bagi, 95.) (Sipos Balázs tanácstalanabb a regény kritikai potenciáljával kapcsolatban: állítása szerint „eldönthetetlen”, hogy az elbeszélő „a világból önmagával beérő elit megírásával figyelmeztetni akart-e”, vagy a jelenkori Magyarországról egyedül ilyen „hiteles narratíva alkotható”.)

Az ideológiakritikai olvasattal szerintem az a legfőbb probléma, hogy indokolatlanul kevés figyelmet fordít a szövegbeli irónia működésére. Egyszerűen fogalmazva: A Legkisebb Jégkorszak nem ennyire egységes mű. Olyan, mintha az olvasat előterjesztői tudatosan ignorálnák azokat a szövegrészeket, amelyek a svábhegyi felső-középosztály életmódjával, kultúrafogyasztási szokásaival, szociális elzárkózásával vagy a társadalmi szolidaritás kifejezésének szinte teljes hiányával kapcsolatosak. Az elegáns vacsorák, fogadások, bálok és egyéb társasági események le­írása szinte kivétel nélkül olyan szereplők perspektívájából történik, akik több-ke­vesebb intenzitással undorodnak vagy idegenkednek a látottaktól (éppen ez a je­lenség alapozta meg a szatirikus olvasatot!); és ezek a szereplők nem feltétlenül a svábhegyi elithez tartoznak. (Tegyük hozzá: valójában minden társasági esemény leírása ilyen a regényben, lásd például Binder Lívia színésznő élményeit a ka­rácsonyi vásárban [266–269.]; kivéve persze a svábhegyi istentiszteleteket.) Le­het, hogy a fundamentalista sámánista figurák nevetségesek, de a viszolygásuk a svábhegyi elit életmódjától igenis komolyan vehető; nem utolsó sorban azért, mert az el­beszélő nagy nyelvi erővel kifejezi helyettük ezt a viszolygást. Másrészt a verses re­gényen végigvonul a szociális érzékenység ügyét artisztikus giccsel szolgáló, a tár­sadalmi és gazdasági sikerig magát művészileg elhazudó kulturális szakember tí­pusfigurájának éles bírálata; gondoljunk csak Kőnig Attila „Aegon- és Prima Pri­mis­­sima-díjas íróra” és az ő beszélgetésére a szociálisan lecsúszott színikritikussal, az Asztalizenéből ismert Tompa Henrikkel (204–211.). A „frappáns nyomorpornó” (240.) kritikája eltéveszthetetlenül a kortárs magyar elitkultúrát célozza – azt a kultúrát, amelynek kifinomult fogyasztója a regénybeli „akadálymentesített életű” (118.) svábhegyi felső-középosztály.

Vajon mi lehet az oka az olvasatok szóródásának? Szerintem az, hogy a kritikusok – amúgy teljesen érthető módon, erről lásd később – nem mérték fel, milyen ko­moly szerepet játszik az irónia A Legkisebb Jégkorszak poétikai struktúrájában. Me­taforikusan fogalmazva: igyekeztek találni egy pontot, ameddig már nem ér el az irónia játéka, s ahol lokalizálható a művel összekapcsolt implikált szerzői „tu­dat” (vagy másféle instancia, amelyhez egyértelmű ideológiai álláspont rendelhető). A szatirikus olvasatok hívei az elbeszélői szólam szintjén vélték megtalálni az értelmezés kiindulópontját – ám nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a mű „ko­moly” részletei nem képesek alátámasztani a parodisztikus értelmezést, mert nem mu­tatják fel a társadalmi létezés olyan alternatív vízióját, amelynek alapján a svábhegyi mindennapok világának rajza paródiaként vagy szatíraként lepleződhetne le. Az ideológiakritikai olvasatok képviselői az implikált szerzői „tudat” szintje fe­lett találták meg a koherens értelmezés kiindulópontját. Azt állították, hogy a mű­egészt szervező perspektíva kritikai természetű, a mű az ábrázolt társadalmi réteg gon­dol­ko­dás­formájának belső, a lényegi előfeltevéseket érintetlenül hagyó kritikáját fejti ki – ezáltal kiemelve és irodalmi eszközökkel megérzékítve ezeket az elő­fel­tevéseket, amelyeket „kívülről”, az ideológiakritika eszközeivel bírálat tárgyává te­he­tünk. Nem vetettek számot azonban azzal, hogy A Legkisebb Jégkorszak iróniá­ja ennél mélyebb és át­fogóbb: az előfeltevéseket a mű nem pusztán megérzékíti és fel­mutatja, de a szereplői szólamok aktív ütköztetésével kétségbe is vonja az érvényességüket.

A Legkisebb Jégkorszak iróniájának alapmozzanata az, amit Vári György az Asz­ta­lizene esetében úgy írt le, hogy a darabban minden szereplő rezonőrként viselkedik, így megszólalásaik „egyszerre lesznek megvilágítók és önleleplezők, ezért le­het szentenciákat megjegyezni a szövegből […] anélkül, hogy ezek a drámai vi­szonyokon kívüli, azoktól független, szervetlen »igazságokká« válnának” (Minden meg­volt, Holmi, 2010. szeptember, 1220–1228.). A Legkisebb Jégkorszak figurái is így vi­selkednek: cinikus éleslátásuk s ebből következően teljes képtelenségük az önreflexióra a társas érintkezést, az önértelmezésre és a társadalmi-történeti folyamatok megértésére tett nyilvános kísérleteket üres, de kifinomult retorikai hadmű­ve­le­tekké teszi. A verses regény világában a kultúrafogyasztás az egyik legfontosabb le­hetőség a közösségi (értsd: a közösség színe előtt végrehajtott) önaffirmációra. A Leg­kisebb Jégkorszak központi alakjai szinte kizárólag nyilvános körben és szinte ki­­zárólag elitkultúrát fogyasztanak, a kortárs színháztól a gasztrovilágig; meg­szabadulva ezzel a magaskultúra és tömegkultúra hagyományos felosztásától. Minden kul­turális termék fogyasztásra érdemes, amely igényes vagy „decens”; és csak ezek a művek alkalmasak arra, hogy a nyilvánosság színe előtt kifejezzék a szereplők iden­titását. E gesztusok azonban a verses regény világában nem képesek valódi tar­talommal feltölteni a személyiséget. Legyen szó akár „decens” kulturális és szakmai, akár kevésbé „decens” politikai ideológiai önállítási kísérletekről (amely utóbbival szinte kizárólag a svábhegyi társadalmon kívülre sodródott ka­rak­terek próbálkoznak). A jelentéstulajdonítás agresszivitása felett érzett csömör vezetett el a spleenig a Protokoll főszereplőinek esetében; A Legkisebb Jégkorszak figurái már túl­nyomórészt túljutottak a spleenes korszakukon.

A verses regény ironikus konzervatív antropológiája arra a tételre támaszkodik, hogy az emberi gondolkodás termékei, az emberi szellem konstrukciói nem elégségesek az identitás valódi meghatározásához. A személyiség lényegének megragadására és kifejezésére tett kísérletek valójában kifinomult retorikával űzött, mé­gis végtelenül kisstílű hatalmi harc eszközei. Belső tartást kizárólag az adhat az em­­bernek, ha valamilyen módon sikerül kapcsolatba lépnie a nem em­ber­lép­té­kű­vel, a grandiózussal, a vak – mert emberi fogalmakkal nem megragadható – termé­sze­ti és társadalmi folyamatokkal (különös tekintettel a történelem és az épített kör­nyezet változását irányító erőkre). Ez azonban továbbra sem vezethet el az iden­titás tételes meghatározásához: „A természet ereje napról napra jobban érzékelhetővé vált; / Immár örökösnek látszott a hófödte láthatár. / Ezt kell megszokniuk. Öröklétnek unalmas.” (580.) Decens maskarák (561–562.) vagy unalmas öröklét: a dilemmának nincs feloldása.

Az ironikus olvasat koherenssé teszi A Legkisebb Jégkorszak értelmezését (ilyen in­terpretációval állt elő Darabos Enikő is, Vidám apokalipszis, Kalligram, 2016. áp­rilis, 90–92.; és talán Kész Orsolya is, ha jól értem az írását, Ez is a disztópiák ko­ra?, Litera, 2015. december 11.), ám nem véletlen, hogy a kritikusok többsége nem ezt az utat választotta. Térey kockázatos esztétikai vállalkozásba fogott, amikor a po­­litikai szatíra és az antiutópia műfaját szemelte ki a verses regény zsánerhátteréül. A Legkisebb Jégkorszak felkelt bizonyos műfaji elvárásokat, majd radikálisan fi­g­yel­men kívül hagyja ezeket. Ami a politikai szatírát illeti: a regény nem ma­gya­ráz­za el, hogyan jutottunk el pár év alatt a Nemzeti Együttműködés Rend­sze­rének nevezett illiberális politikai berendezkedéstől Radák Zoltán centrista kormánykoalíciójáig – miközben azt a látszatot kelti, hogy ezzel kapcsolatban komoly mondandója van. (Radnóti Sándor is főként ezért marasztalja el a regényt, Most tél van és csend és hó és…, Revizor, 2015. október 31.) Nem meglepő, hogy hiányzik a részletes magyarázat. Az elbeszélőt, az implikált szerzőt – és feltehetőleg az életrajzi értelemben vett szerzőt is – teljességgel hidegen hagyja minden bevett narratíva, amely manapság közkézen forog a kortárs magyar politikai viszonyok értelmezésére. Hiszen ezek egytől egyig tartalmatlan ideológiai konstrukciók, amelyek pu­sztán a „véleményvezérek” hatalmi érdekeit és üres önaffirmációjának célját szol­gálják. De nem is na­gyon lehetne másként: a politikai magyarázatok természetüknél fogva ilyenek; ezért nincs is értelme verses regényben alternatív magyará­zatokkal kísérletezni.

Az antiutópia műfaja automatikusan előhívja azt az elvárást, hogy a mű kidolgozott morális és társadalomfilozófiai bírálatát fogja nyújtani az ábrázolt politikai be­rendezkedésnek. Ezért keresték (és hiányolták) a verses regény első kritikusai az ábrázolás hátterében meghúzódó, annak értelmet adó morális vagy társadalomfilozófiai elveket; ezért próbálták nagy erőkkel rekonstruálni a bírálat feltételezett ide­ológiai alapjait. A Legkisebb Jégkorszak esetében a bírálat azonban – minden látszat ellenére – nem morális és nem társadalomfilozófiai természetű. Hanem egy sa­játos antropológiai elképzelésre támaszkodik – ami erős feszültségben áll azzal, hogy a megidézett műfaj tradicionálisan nem az emberi természet állandóságának fel­tevésével dolgozik. Ezt fejezi ki a regény szemtelenül ironikus alapötlete: félelmetes jégkorszak köszönt Európára, ám ez semmilyen lényegi változást nem okoz a társadalmi világ működésében (legfeljebb közelebb hozza az emberekhez a természeti grandiozitás tapasztalatát).

A Legkisebb Jégkorszak formai megoldása hasonló zavart kelt az olvasóban. A dal­betétek kivételével (amelyek hol elkülönülnek a fejezetek szövegétől, hol nem, lásd például a kocsonyáról szóló gasztroáriát az 512. oldalon) a regény szövege nem engedelmeskedik semmilyen verstani szabályszerűségnek; végső soron verssorokba tördelt prózával van dolgunk. Ez a formai megoldás mégis erős költőiséget kölcsönöz a szövegnek (lásd Lapis József írását, Téli rege, Kortárs Online, 2015. no­vember 9.) – nem utolsósorban azért, mert lassítja az olvasást, így a befogadó fo­kozott figyelmet fordíthat a szöveg megcsináltságára, mélyebben érzékelheti an­nak nyelvi erejét. Ám az artisztikus versforma által előhívott lassú, figyelmes olvasás óhatatlanul „üresjáratoknak” fogja érezni azokat a szövegrészeket, amelyek ke­vésbé stilizáltak, vagy elsősorban a színes cselekmény bonyolításában (ezek kapcsán Radnóti „lektűrelemekről” beszél) és a szálak prózai elvarrásában érdekeltek.

A radikális konvenciósértés legkomolyabb veszélye, hogy az olvasó a művészi bá­torság jelei helyett pusztán esztétikai hibákat talál a szövegben, ezért nem lesz haj­landó elfogadni a felkínált poétikai ajánlatot. Úgy gondolom, akkor járunk el a leg­jobban, ha rábólintunk A Legkisebb Jégkorszak ajánlatára. A mű radikálisan ironikus interpretációja erős és valódi olvasmányélményt alapozhat meg, mint ahogyan jelen sorok szerzőjénél is történt. De amúgy is ez a lehető legrealistább (egyben a lehető legköltségkímélőbb) megoldás.

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak, Jelenkor, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/12. számában.)

Borítókép: Wikimedia

A csőd szélén áll a Matyi Dezső nevéhez köthető Alexandra könyvhálózat. A magyar viszonylatban az egyik legnagyobb könyvterjesztő, -kereskedő és -kiadó cégcsoport már évek óta pénzügyi problémákkal küzd, és most más nagy könyvláncok is elpártoltak mellőle. Múlt héten egy boltja is bezárt a hálózatnak.

A HVG adott hírt néhány napja arról, hogy Matyi Dezső levelet küldött a kiadóknak, amiben kifejtette, hogy nem tud fizetni nekik, majd máshoz irányította őket a fizetési követeléseikkel. Ennek hatására a legnagyobb könyvkereskedők, a Libri, a Líra és a Kossuth is azonnal úgy döntött, hogy könyveiket kivonják az összeomlás szélén álló cégcsoport boltjaiból, ami körülbelül 3000 kötetet jelentene, és valószínűleg nem élné túl ezt az – egyébként hitelekből ekkora könyvpiaci szereplővé duzzadt – Alexandra hálózat.

Matyi Dezső azzal indokolja, hogy nem tud fizetni a kiadóknak és viszonteladóknak, hogy a cégének, a Könyvbazár Kft.-nek 3,8 milliárd forinttal tartozik egy másik cég. Az Alexandra hálózata a többi piaci szereplőnek 4-4,5 milliárd forinttal tartozik, és úgy tűnik, nincs miből kifizetnie a tartozást. Amellett, hogy a nagy könyvszereplők kivonják köteteiket az Alexandra boltjaiból – ami még a leltározások miatt nem kezdődhetett meg –, vannak szerzők, akik arra kérik az olvasókat, hogy ne vásároljanak könyveket az Alexandra boltokban, mert abból ők és az előállítók nem fognak pénzt látni sosem. Az alkotók közt van Gaura Ágnes és Vivien Holloway is.

A könyvhálózat, ami online felületén és félszáz településen várja boltjaiba a vásárlókat 2011 óta nehezen találja a helyét, három éve csak a Magyar Könyvkiadók és Könyvkiadók Egyesülésének a védelme segítette ki őket. Azonban azóta is egyre jelentősebb pénzügyi nehézségek jelentkeztek, az üzletláncot másik cégbe szervezték át, amely szeptemberben 50 százalékos tulajdonjogot szerzett. Ezután Matyi Dezső kezéből kivették az irányítást, aki később arra hivatkozva, hogy megvezették, feljelentést tett.

Egy Alexandra könyvesbolt már el is tűnt, múlt hétfőn a Veszprém belvárosában lévő üzlet zárt be – tudta meg az Index. 2015-ben összesen tíz boltja zárt be a következő helyeken: Alba Plaza, Csepel Plaza, Duna Plaza, Győr Plaza, Miskolc Plaza, Nyír Plaza, Kaposvár Plaza, Szeged Plaza, Szolnok Plaza, Zala Plaza.

Forrás: HVG

Hajléktalanoknak főznek a Magvető Kiadó és a Hévíz folyóirat munkatársai a Food Truck Udvarban Budapesten január 21-én. A főzés ideje alatt a kiadó szerzői felolvasnak a műveikből.

A szervezők 14 és 17 óra között készítenek majd meleg ételt a rászorulóknak. A jótékonysági főzésen, könyvvásáron jelenlévők a Magvető gondozásában megjelent kötetek és a Hévíz folyóiratok megvásárlásával támogathatják a hajléktalanokat.

A teljes bevételt a hajléktalanokat segítő Budapest Bike Maffia kapja meg, a kész ételt ők szállítják majd ki a rászorulóknak.

A főzés ideje alatt felolvasnak: Bajtai András, Bende Tamás, Bognár Péter, Bödecs László, Bödőcs Tibor, Cserna-Szabó András, Csete Soma, Csider István Zoltán, Darida Benedek, Erdős Virág, Farkas Balázs, Ferencz Mónika, Gelencsér Milán, György Péter, Hevesi Judit, Király Levente, Kollár-Klemencz László, Körösztös Gergő, Krusovszky Dénes, Kukorelly Endre, Lángh Júlia, Munding Márton, Nagy Dániel, Nyerges Gábor Ádám, Peer Krisztián, Potozky László, Spiró György, Szakonyi Károly, Szálinger Balázs, Szántó T. Gábor, Szijj Ferenc, Szőcs Petra, Tamás Zsuzsa, Tolvaj Zoltán, Toroczkay András, Tóth Krisztina, Tótfalusi Ágnes, Vajna Ádám, Vida Kamilla, Zoltán Gábor.
(A lista folyamatosan bővül.)

A jótékonysági program szervezői a Magvető Kiadó, a Hévíz folyóirat, az Élesztő, a Food Truck Udvar, valamint a Budapest Bike Maffia.

Az esemény ide kattintva érhető el a Facebookon.

Szabó Magda születésének századik, Arany János születésének kétszázadik, a Magyar népmesék című televíziós rajzfilmsorozat keletkezésének pedig a negyvenedik évfordulója alkalmából hirdetett egy-egy rajzpályázatot általános és középiskolások számára a Debreceni Művelődési Központ (DMK).

Szabó Magda: Régimódi történet

A cívisváros szülötte, Szabó Magda 2017. október 5-én lenne 100 éves. A szeretett haza, Debrecen, a család, az ősök, a múlt fontos szerepet játszott műveiben. A hősök kapcsolatainak, lelkivilágának részletes ábrázolásához hatalmas tehetsége volt az írónőnek. Ontotta magából a könyveket. Életművében fontos szerepet játszottak az önéletrajzi ihletésű, a múltba visszanyúló családregények. Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek.

Szabó Magda 100. születésnapja alkalmából hirdetett a művelődési központ, valamint az intézmény égisze alatt működő Debreceni Értéktár rajzpályázatot középiskolás diákok részére. A pályázók Szabó Magda Régimódi történet című regényéből jeleníthetnek meg részleteket színes vagy fekete-fehér kivitelben, A/3-as méretben. Az alkotások hátoldalára fel kell tüntetni a kitalált címet, az alkotó nevét, évfolyamát, iskolájának, felkészítő tanárának nevét, elérhetőségét és a Tímárház – 4026 Debrecen, Nagy Gál István utca 6. – címére kell elküldeni, vagy személyesen eljuttatni. Beküldési határidő: 2017. szeptember 22.

A pályamunkákat zsűri értékeli, majd az írónő születésnapján, 2017. október 5-én, 14 órakor ünnepélyes keretek között eredményt hirdetnek a Tímárházban. Bővebb információ kérhető Mátrai–Nagy Andrea programszervezőtől az 52/321-260-as és a 30/618-9767-es telefonszámon.

„Aranyos vitéz”

„Aranyos vitéz” címmel Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából hirdetett rajzpályázatot a DMK Tímárház – Kézművesek Háza felső tagozatos általános iskolás diákok számára.

Arany János a magyar irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Műveiben 60 ezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait. Szerb Antal így vallott róla: „Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.”

A rajzpályázat során Arany János Toldi című elbeszélő költeményének részleteit jeleníthetik meg színes vagy fekete-fehér kivitelben. Méret: A/3. A pályázók az alkotások hátulján tüntessék fel a munkák kitalált címét, az alkotó nevét, évfolyamát, iskolájának, felkészítő tanárának nevét, elérhetőségét, majd a Tímárház – 4026 Debrecen, Nagy Gál I. utca 6. – címére kell elküldeni vagy személyesen eljuttatni. Beküldési határidő: 2017. február 23.

Az alkotásokat zsűri értékeli, majd ünnepélyes keretek között hirdetik ki az eredményeket 2017. március 2-án, 14 órakor a Tímárházban. Bővebb információ Mátrai – Nagy Andrea programszervezőtől kérhető az 52/321-260-as és a 30/618-9767-es telefonszámon kérhető.

Magyar népmesék

A Magyar népmesék című televíziós rajzfilmsorozat idén ünnepli születésének negyvenedik évfordulóját. Ebből az alkalomból hirdetett a Debreceni Művelődési Központ Tímárháza rajzpályázatot és vetélkedőt általános iskolás diákok számára.

Az 1977-ben Mikulás Ferenc stúdióvezető ötletét formába öntő tervező-rendező Jankovics Marcell nagyszerű érzékkel dolgozta fel a sok-sok humorral átszőtt, felejthetetlen, szájról szájra hagyományozódó folklórkincset. A Debreceni Művelődési Központ ezzel a programsorozattal méltó emléket szeretne állítani a hazai filmgyártás aranykorából származó nagy sikerű rajzfilmsorozatnak, egyben szeretnék ráirányítani a mai kor gyermekeinek figyelmét a magyar paraszti kultúra népmesekincsének gazdagságára.

A pályázat keretében bármelyik magyar népmese megjeleníthető színes, vagy fekete-fehér kép formájában. Méret: A/3. Az alkotások hátoldalára fel kell tüntetni a mese címét, az alkotó nevét, évfolyamát, iskolájának, felkészítő tanárának nevét, elérhetőségét, majd elküldeni a Tímárház címére, vagy személyesen eljuttatni oda. (4026 Debrecen, Nagy Gál István utca 6.). További információ kérhető Mátrai–Nagy Andrea programszervezőtől a 30/618-9767 és az 52/321-260-as telefonszámon. Beküldési határidő: 2017. szeptember 15.

A pályamunkákat zsűri értékeli, majd ünnepélyes keretek között eredményt hirdetnek 2017. szeptember 29-én, 14 órakor a Tímárházban. Mindemellett előzetes bejelentkezés alapján havonta egy-egy alkalommal játékos, mesés vetélkedőt tartanak, ahol szintén értékes jutalmak várják a játszani vágyó gyerekeket. Az első alkalmat január 24-én, 13 órától tartják a DMK Tímárház – Kézművesek Házában.

Közhelyes társadalomkritika, indokolatlan művészieskedés és sok meztelenség jellemzi a Creative Controlt, ami nem csak egy rosszul sikerült sci-fi, de ráadásul egy olyan szexista film is, amit nőként kikérek magamnak.

A Creative Control esetében nehéz megmondani, hogy vajon kik jelenthetik a potenciális közönséget, és melyik az a platform, ahol egy ilyen tartalom érvényesülni tudna, de a magyar mozinézők biztosan nem részei a halmazok keresztmetszetének. Benjamin Dickinson rendező és Micah Bloomberg forgatókönyvíró a videomegosztókon hemzsegő önjelölt filmesek színvonalát hozza, kevés tehetséggel, de annál nagyobb arccal. A technicizált közeljövő Brooklynjába repítenek, annak is legsötétebb PR bugyraiba, ahol főhősünk egy szupermodern VR (virtuális valóság) szemüveg reklámkampányán dolgozik. Mikor épp nem főnöke ugráltatja, a jógatanár kedvesével vitatkozik vagy a legjobb barátja csaját fűzi. A szemüveg segítségével titokban megalkotja az elérhetetlen lány avatárját, és annyira belefeledkezik a terméktesztelésbe, hogy lassacskán elveszti a valósággal kapcsolatát.

Valahol A nő farvizén evezve, de Spike Jonze zsenialitásától fényévekre tapogatózik Dickinson ebben a filmben. Az sem segített sokat, hogy alkotótársnak egy remek hangmérnököt (Bloomberg egyebek mellett a Cannes-ban és a Sundance-en is díjazott Martha Marcy May Marlene-en is dolgozott), de semmi esetre sem jó forgatókönyvírót fogadott maga mellé. Esetükben a két egymás mellé rakott kép együtt nem egy harmadikat alkot, hanem kioltja egymást, és a végeredmény a zéró felé konvergál. Bloomberg könyvének alaphelyzete még ígéretesnek tűnik, a VR fejlesztése és térhódítása körüli diskurzus nagyon is aktuális, s a közelmúltban több filmben megjelent. Velence idei szenzációi között voltak a Jesus VR és a No Borders című produkciók, Pálfi György 360 fokban megelevenedő történeteket rendezett a Terror Háza számára, s közben a magyar mozikba is eljutottak olyan játékfilmek, mint a Játszma. Az időzítésre tehát nem lehet panaszunk.

Az író a pesszimista prófétákhoz csatlakozik, a majdan létező világok legrosszabbikát, a csúcstechnológiát kizsákmányolásra és dehumanizálásra használót festi le. A disztópia erős kifejezés lenne, hiszen korunk PR-ügynökségei sem sokkal felhasználóbarátabbak, de ebben a filmben különösen igaz a csekken szereplő nullák és az erkölcsök fordított arányossága. A művészet, az intellektus, a társadalmi szerepvállalás itt nem elég vonzóak, helyettük a vásárló ösztönénjének megszólítása tűnik jó stratégiának. Csakhogy ezt a príma kerettörténetet semmitmondó párbeszédek és kétdimenziós karakterek töltik meg, a cselekmény csupán azért nem nevezhető kiszámíthatónak, mert végig annyira unalmas, hogy a nézőként nem jut eszembe a következő lépésen gondolkodni. Olyan klisés konfliktusok fogalmazódnak meg, mint az önellentmondásba kerülő fogyasztóé, aki a luxuslakás nappalijában, a laptopján böngészve fedezi fel, hogy a kényelmét a harmadik világban ingyen dolgozó gyerekeknek köszönheti, ezen felbuzdulva pedig már vonulna is ki a civilizációból, hogy élete végéig egy kis faházban főzzön. Rántaná magával kedvesét is, aki viszont az új élet küszöbén inkább visszatáncol az anyagilag megtérülő burn out szindrómába, ezzel lenullázva addigi vélt vagy valós karakterfejlődését.

Dickinson legalább annyira képtelen színészeit a hihetőség keretei közé instruálni, mint saját exhibicionizmusát kordában tartani, és az arrogáns főhős bőrébe bújva próbálja ellopni a show-t. Mellette csak nehezen jut szóhoz a többi szereplő – nem mintha sok mondanivalójuk lenne egyébként. A csinos naiva, az emancipált(nak tűnő) dolgozó nő, a züllött divatfotós, az autonóm művész és ehhez hasonló sztereotip karakterek jelennek meg a történetben. Kár, hogy egy sincs köztük, akinek a sorsa felkeltené érdeklődésünket. A sci-fik neuralgikus pontjának számító látvány ugyanakkor nem rossz, de egyszer használatos. Időben éppen csak annyira járunk távol napjainktól, hogy a tárgyi környezet és az emberek még ismerősek legyenek és a számunkra idegen technológiát kíváncsian figyeljük – egészen addig, amíg meg nem unjuk. Egy jó sci-fi ismérve, hogy a filozófia és a látvány egymást erősítik benne. A Creative Control sokszor indokolatlan művészieskedésbe fullad, és a történet egyszerűen ledobja magáról a vizuális és akusztikus elemeket. Nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy ezt a filmet miért kellett fekete-fehérben forgatni és honnan került bele klasszikus zene.

Bloomberg és Dickinson képzelete hiába kalandozik a technikailag szuperfejlett jövőbe, a nők társadalmi szerepéről alkotott elképzeléseik megragadtak a sötét középkorban. Szerintük a csinos színésznő arra való, hogy körülbelül tízpercenként elsétáljon pucéran a kamera előtt. Természetesen a férfiak esetében kínosan kerülik az intim testrészek kivillanását, de az belefér, hogy félóránként szexjelenettel dobják fel a hangulatot. Szigorúan heteronormatív, férfi és nő közötti együttlétről lehet szó, bár utóbbi esetében az ósdi guminőt felváltó hologram is megteszi. Hiszen mi más juthatna eszébe egy fehér bőrű, értelmiségi férfinak ilyen technológia birtokában, mint a saját erotikus fantáziáinak életre hívása? Itt a nők eldobható, önálló akarattal ideális esetben nem rendelkező eszközök, akik közül a férfi kedvére válogathat aktuális hangulata szerint, de azt kikéri magának, ha kedvese köt ki más karjaiban. Lehetett volna ebből egy érvényes társadalomkritika is, de a nők tárgyiasítása nem csak a történet része, hanem a promócióé is. Ahogy a filmből is kiderül, a meztelenség és a szex bármilyen terméket képes vonzóvá tenni – akár a texasi SXSW zsűrije számára is, akik ezt az attitűdöt különdíjjal jutalmazták.

Creative Control, 2015. Írta: Benjamin Dickinson, Micah Bloomberg. Rendezte: Benjamin Dickinson. Szereplők: Benjamin Dickinson, Nora Zehetner, Dan Gill, Alexia Rasmussen, Reggie Watts. Forgalmazza: Cirko Film.

A budapesti József Attila Színház Drive Time Színház elnevezéssel egyfajta kampányt hirdetett meg „A színházban üljön, ne a dugóban!” jeligével. A teátrum egyfelvonásos stúdió előadásokat kínál a hétköznap késő délutáni-kora esti csúcsforgalomban, közvetlenül munkaidő után, januári és februári időpontokban is.

A Drive Time Színház a József Attila Színház hazánkban egyedülálló, kísérleti kezdeményezése, melynek célja, hogy a néző a munkaidőt követő értékes idejét ne a forgalmi dugóban araszolva, buszon, metrón vagy villamoson szorongva, hanem sokkal kellemesebben, egyfelvonásos előadások megtekintésével tölthesse. A programban résztvevő produkciók a megszokottnál korábban kezdődnek, így az előadás és a munka vége közti holt idő is lerövidül. Az előadások időtartama illeszkedik a munka utáni csúcsforgalomhoz, így a színházi előadás végén a közönség egyszerűbben és gyorsabban, egy kellemes színházi élménnyel gazdagabban juthat haza, ráadásul szinte az egész estéje szabad marad.

A Drive Time Színház programján jelenleg három darab szerepel, amelyek teljes értékű stúdiószínpadi produkciók, időtartamuk átlagosan egy óra. Karinthy Ferenc Dunakanyar és Békés Pál A Tisza felső folyása című színműve mellett Friedrich Dürrenmatt Késő őszi esti órán című bűnügyi komédiája látható Fehér Anna, Nemcsák Károly, Létay Dóra, Quintus Konrád, Verebes István, Schlanger András és Balázs László szereplésével.

Jegyárak: 2.000 Ft. Minden Drive Time-előadásra jegyet váltó néző 500 Ft-os jegyvásárlási kupont kap ajándékba, melyet bármelyik hagyományos kezdési időpontú nagyszínpadi előadásra beválthat.

A Drive Time Színház januári programkínálata:

2017. január 24. (kedd) 17.30
Karinthy Ferenc: Dunakanyar – színmű

A Drive Time Színház februári programkínálata:

2017. február 14. (kedd) 17:30
Karinthy Ferenc: Dunakanyar – színmű

2017. február 15. (szerda) 17:30
Békés Pál: A Tisza felső folyása – színmű

2017. február 17. (péntek) 17:30
Friedrich Dürrenmatt: Késő őszi esti órán – bűnügyi komédia

Az előadásokról:

Karinthy Ferenc: Dunakanyar
színmű

Kávéfőző kisasszony: Fehér Anna
Vendég: Nemcsák Károly
Díszlet: Telihay Péter
Jelmez: Fehér Anna
Asszisztens, ügyelő: Balázs László
Rendező: Telihay Péter

Egy kései órán, zárás előtt alig húsz perccel érkezik a Vendég egy országúti presszóba. A Kávéfőző kisasszony már indulna haza, a kávéfőzőt már elzárta, így a Vendég konyakot rendel. A kezdeti feszült helyzetet egy beszélgetés követ, ahol a két magányos lélek nemcsak megismeri, de meg is szereti egymást. A kimondott szavak és a ki nem mondott gondolatok végül összekapaszkodáshoz és egy lassan kibontakozó szerelemhez vezetnek. Édesbús történet egy véletlen találkozás sorszerűségéről.

A Dunakanyar és A Tisza felső folyása című előadás hagyományos, 19.30 órai kezdési időponttal, egyben is megtekinthető.

Békés Pál: A Tiszta felső folyása
színmű

Nő: Létay Dóra
Férfi: Quintus Konrád
Díszlet: Telihay Péter
Jelmez: Fehér Anna
Asszisztens, ügyelő: Balázs László
Rendező: Telihay Péter

Két ember, egy nő és egy férfi. Nincs nevük, nem ismerik egymást, az ország határánál árad a Tisza, visz mindent, ami az útjába kerül. A víz általában tisztára mos mindent. A mocskot, bűnöket, titkokat. Menekülő útvonalat viszont nem ad a tisztaság elől, és nem mindig akkor akarjuk tisztán látni dolgainkat, hibáinkat, amikor az élet tükröt tart. Ismerős ez a mindennapi életben is. Két jó taktikus, de őszinte ember, akiknek bizalmatlanság és titok fedi lényüket, mindketten menekültek. Egy nem várt természeti esemény, az árvíz összezárja őket egy büfé szigetre, ahonnan sehova nem tudnak mozdulni. El bírják viselni egymást? Meddig célravezető az őszinteség, és mikor mi számít óvatoskodásnak vagy éppen támadásnak? A tét csupán az életük.

A Dunakanyar és A Tisza felső folyása című előadás hagyományos, 19.30 órai kezdési időponttal, egyben is megtekinthető.

Friedrich Dürrenmatt: Késő őszi esti órán
bűnügyi komédia

Korbes: Verebes István
Hofer: Schlanger András
Titkár: Balázs László
Díszlet: Mira János
Jelmez: Fehér Anna
Játékmester: Németh Dóra
Ügyelő: Balázs László

Ritka pillanat, amikor egy rajongó találkozhat egy sokak által nagyra becsült szerzővel. Még ritkább, amikor lehetősége nyílik arra, hogy kedvenc könyveiről beszélgessen az alkotóval. A regényben bemutatott történetek vajon a fantázia szülöttei, vagy a valóságban is megtörtént esetek?

Az előadás megegyezik az Írók, gyilkosok, lúzerek című előadás első felvonásával.

További információ a színház honlapján érhető el.

Szabó Róbert Csaba fiatal erdélyi író, a Látó szerkesztője kapta az idei Mészöly Miklós-díjat, amelyet az íróelőd szülővárosában, Szekszárdon adtak át születésének 96. évfordulóján.

A Mészöly Miklós Egyesület az elismerést Szabó Róbert Csaba Alakváltók című regényéért ítélte oda, amely az 1950-es évek Romániájában játszódik, és tavaly jelent meg a Jelenkor Kiadónál. A díjat a szekszárdi Művészetek Házában csütörtökön rendezett Mészöly Miklós Emléknapon az egyesület elnöke, Szörényi László irodalomtörténész adta át.

Szkárosi Endre, a szervezet alelnöke méltatásában azt mondta, hogy ezúttal egy olyan író művét díjazták, aki mindannyiunk számára kiemelkedő eseményt, az 1989-es romániai forradalmat állította a regény történetének fókuszába, úgy, hogy a történetet néhány szereplő tapasztalásából bontja ki, ami így kollektív élményként is értelmezhető. Szabó sajátos elbeszélői szerkezetet alakított ki, amelyhez tartja magát akkor is, amikor a hagyományos narráció módszerei megkönnyítenék a dolgát – jegyezte meg.

A szerző a romániai forradalmat keretként használó regényének főhősét az 1950-es években – sok katonaszökevényhez hasonlóan – a hegyekben bujkáló „ellenálló” Pusztai Ferencről mintázta, a kötet címe azokra a változásokra utal, amelyeken az emberek a hatalomnak való megfelelés kényszere miatt átmennek.

„Szabó Róbert Csaba alapos sajtótörténeti kutatást végzett azért, hogy bemutassa a féregtermészetű román kommunizmus elpusztíthatatlan szereplőinek átváltozásait” – mondta a díjazott műről Szörényi László. Hozzátette: a regény magyar, székely és román szereplői egyaránt elszenvedői és rabjai ennek a rendszernek, amely ördögi taktikával fordít mindenkit mások ellen, hogy fennmaradjon. Szilasi László kritikájára utalva azt mondta: a magyar irodalom abban az értelemben is nagy, hogy sok irodalmi nyelvjárása van; az egyik ilyen az erdélyi irodalom, ezért öröm, hogy a műben megvalósul az egység és az „elkülönbözöttség” összhangja.

A díjazott mások mellett arról beszélt, hogy Mészöly Miklóst és Ottlik Gézát egyaránt mesterének tartja. Személyes kötődése is van Mészöly egyik legismertebb művéhez, szilágysági szülőfalujából ugyanis fiatalon rálátott Az atléta halála című Mészöly-regény egyik fontos helyszínére, a Vlegyászára (Vigyázó-hegységre).

Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson, jelenleg Marosvásárhelyen él. 2005-től a Látó című folyóirat szerkesztője. Regényei, novellái 2006 óta jelennek meg a Bookart, a Libri és a Jelenkor gondozásában, emellett több rádiójátékot, forgatókönyvet, drámát is írt. Többek között elnyerte a Gion Nándor- és a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, 2014-ben az Alakváltók történetével pedig megnyerte a 3. Magyar Forgatókönyv Börze fődíját.

A Mészöly Miklós irodalmi hagyatékát gondozó egyesület 2004-ben alapított elismerést kortárs magyar íróknak; 2005 óta Márton László, Darvasi László, Macsovszky Péter, Cserna-Szabó András, posztumusz Baka István (1948-1995), Péterfy Gergely, Zalán Tibor, Szkárosi Endre, Győrffy Ákos, Borbély Szilárd (1963-2014) és Danyi Zoltán kapta meg a díjat.

Az egyesület évről évre átadja a Mészöly Miklós-emlékplakettet is, amelyet ezúttal Thomka Beáta irodalomtörténész, egyetemi tanár kapott. A kutató 1995-ben monográfiát publikált Mészöly Miklósról, a Jelenkor Kiadó Mészöly-életműsorozatának szerkesztője és a Digitális Irodalmi Akadémia Mészöly-szakértője is.

Forrás: MTI

A legjobb színésznőnek járó díjat nyerte el Gryllus Dorka a tavaly év végén megrendezett 16. Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon a Félvilágban és a Víkendben nyújtott alakításáért. A színésznő személyesen vette át az elismerést az amerikai nagyvárosban. A díjról, Los Angeles-i benyomásairól, családjáról, mostani és jövőbeli munkáiról faggattuk a Santa Monica-i Laemmle Filmszínházban. 

KULTer.hu: Számos elismerésed között hol áll a sorban a Los Angelesben kapott díj? 

Meglepett, nem számítottam rá. Nagyon örülök ennek az elismerésnek, mert egy érdekes összetételű, magyar és nemzetközi vegyes zsűri ítélte oda nekem. (Arati Misro, Kathleen Gati, Skovrán Tünde, Sinkovics Géza, Martin Donlon – a szerk.) Mindenképpen fontos visszajelzés és elismerés, mert külön-külön és egységesen is rám szavaztak a zsűritagok.

KULTer.hu: Ez az első látogatásod Los Angelesben. Érzékeled, hogy a filmvilág nagyüzemében vagy? Milyenek az első benyomásaid a városról?

Nagy. Nagyon nagy… Ilyen rövid idő alatt nehéz lenne bejárni. A vendéglátóimmal sétakocsikáztunk kicsit, elmentünk Hollywoodba is, megnéztem a feliratot: tényleg ott van. Szépen ki van írva a hegyen – nagy betűkkel! (nevet) Ez egy nagyon jól dokumentált város, nem volt számomra idegen, jól ismerjük a filmekből, olyan, amilyennek a tévében látjuk. A filmipar, ami itt van, a mi mértékegységeinkkel nem felfogható. Los Angeles egy nagyon izgalmas metropolisz, és valóban lenyűgözőek a méretei.

KULTer.hu: El tudnád képzelni, hogy itt folytasd a nemzetközi karrieredet?

Tudod, hogyha gyereked van, akkor elkezdesz az élhető város kategóriájában gondolkozni. Valószínűleg nehéz lehet itt gyermeket nevelni, mert nekem úgy tűnik, hogy Los Angeles is egy „munkaváros”. Mi is áttettük a székhelyünket Berlinből Budapestre. Emlékszem, ahogy terhes lettem, zöldövezetbe vágytam, úgy éreztem, oda szeretnék költözni. Hirtelen nagyon fontos lett, hogy legyen kertünk. Jó döntés volt, nagyon szeretem a kertes házunkat.

KULTer.hu: Berlint teljesen feladod, vagy csak otthonodként nem tudod elképzelni a jövőben?

Nem adom fel. Ott van az ügynökségem. Forgatok továbbra is Németországban. Berlin egyébként szintén nagyon izgalmas város, hatalmas a kulturális kínálata, de édesanyaként ezt úgysem tudnám kihasználni. Most a saját kis mikrokozmoszomban élek. Mások lettek a prioritások: nem vágyok jelenleg a nagyvárosi nyüzsgésre, a családom körében töltődök fel, annyira jó a kisfiammal lenni, hogy a szabadidőm minden percét vele töltöm.

KULTer.hu: Igen, kisgyermekes anyuka vagy, miközben hidegvérű karaktereket alakítasz a filmvásznon, különféle krimikben és thrillerekben…

Szerencsére nagyon izgalmas és változatos szerepeket játszhattam az utóbbi időben. Szeretem ezt a változatosságot.

KULTer.hu: Hogyan sikerül összeegyeztetni a színészi munkát az anyasággal?

Amikor Somika kisebb volt, akkor mindig magammal vittem a forgatásokra. Nagyon toleránsak voltak a stábtagok az összes produkcióban, amiben dolgoztam. Mindenhol biztosítottak neki külön helyet, amíg folyt a munka. Beszélgettem nemrég kolléganőimmel, és most látom, hogy milyen szerencsés voltam. Rémisztő történeteket meséltek. Németországban sem evidens, hogy figyelembe vegyék a produkciók, ha a színésznő szoptatós anyuka. A Víkend forgatása például kifejezetten élvezetes családi projekt volt. A férjemmel játszottam benne, Somika velünk volt, valamint Mátyássy Áron felesége és két gyermeke is. Somika is nagyon élvezte. Most, hogy már nagyobb lett, nem szereti annyira a forgatásokat, mert a forgatás munka, és a munka az, ami a mamát elveszi tőle.

KULTer.hu: Mundruczó Kornél a Tiszaeszlári Solymosi Eszter című színdarabjában felelevenített és megvizsgált egy múltszázadi magyarországi gyilkosságot. Szász János is elővett egy régi bűntényt, amiben főszerepet alakítasz, ha jól tudom. Ez a legutóbbi magyar munkád?

Igen, ez az egyik legutóbbi magyarországi munkám, ami a régmúlt Budapestjére visz vissza. Egy kuplé is született róla annak idején, a „Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának feje, keze lába.” Lédererné elcsábított és a férjével megölt egy gyanútlan hentest. A film erről a múlt századi gyilkosságról szól, ami annak idején felkorbácsolta a kedélyeket és sokáig foglalkoztatta a közéletet.

KULTer.hu: Forgatsz most német produkcióban is? 

Most forog Magyarországon egy – az NDK-NSZK idejébe visszanyúló, ma már történelminek számító – német film. Izgalmas bonyodalmakból építkező, határon átszökős történet. Ebben a filmben magyar szálloda-tulajdonosnőt alakítok. De nagyon különböző dolgokat szoktam játszani. Legutóbb játszottam például hekkert, előtte pedig egy szíriai nőt formáltam meg.

KULTer.hu: Ez az alakítás már a mostani menekülthelyzethez kapcsolódik?

Igen, abszolút. Egy terrorcselekmény köré szövődik a történet, aztán kiderül, hogy gazdasági érdekek állnak a háttérben. A kisemberek, akiket belerángatnak ilyen bűncselekményekbe bizonyos áleszmék kapcsán, csak játékszerei egy nagyobb gazdasági érdeknek, ahogy ez sokszor valóban így van a valóságban is.

KULTer.hu: A menekültválságot Magyarország komoly problémaként kezeli, de Németországnak talán még súlyosabb gondot jelent… 

Ez egy világméretű probléma. De én Magyarországon nagyon nagy bajnak látom, hogy kriminalizálják a menekülteket. Németország sokkal befogadóbb.

KULTer.hu: Mégis úgy tűnik, hogy ők viszik inkább színpadra és filmvászonra a témát, bizonyára azért, mert napi szinten sokakat komolyan foglalkoztató problémáról van szó.

A német művészek sokkal jobban reagálnak a mindennapokra mind a filmvásznon, mind a színházban. Nálunk, Magyarországon, az aktuális (bűn)ügyek, kérdések nem annyira gyakran szivárognak be a színpadokra és a filmvásznakra, mint Németországban. Itthon ritkábban születnek szerintem olyan filmek, színházi előadások is, amik nyíltan a jelen politikai, közéleti történéseire reagálnának. Németországban mindig a legaktuálisabb eseményeket próbálják feldolgozni a színpadokon és a filmekben is. Úgy érzem, hogy más az elvárása a közönségnek Magyarországon, itthon az emberek nem igazán akarnak az aktuális problémákkal foglalkozni, ha színházba vagy moziba mennek. Nálunk inkább szórakozni, nevetni szeretnének, míg Németországban sokkal inkább gondolkozni és talán borzongani. Ezért is olyan népszerű a krimi műfaja.

KULTer.hu: Nyilván civilként neked is van meggyőződésed a témával kapcsolatban. Ez egybeesik azzal, amit a film – amiben a szíriai menekült nőt alakítod – képvisel?

A film igazából nem akar nagy igazságokat kimondani, inkább egyik oldaláról mutat be egy adott helyzetet. Nagyon sok szögből megközelíthető lenne, de nem törekszik arra, hogy minden perspektívából analizáljon. Tehát igen, abszolút tudtam azonosulni és nagyon szerettem a színészi gárdát is, a kollégákat, akikkel együtt dolgoztam.

KULTer.hu: Mit teszel akkor, ha nem tudsz azonosulni egy szereppel? Visszaadod?

Nekem ilyen még nem fordult elő a pályafutásom során, de van olyan színész barátnőm, aki pontosan ebből az okból adott vissza szerepet. Nem magával a karakterrel nem tudott azonosulni, hanem azzal az üzenettel, ahová kifutott a sztori. De el tudom képzelni, hogy ha kapnék egy olyan szövegkönyvet, ami ellentétes a meggyőződésemmel, akkor én is visszaadnám.

KULTer.hu: Színházban láthat a magyar közönség mostanában?

Öt-hat éve nem játszottam színpadon (leszámítva egy beugrást), de jókor kérdezed, mert nemrég kaptam egy felkérést Duda Éva koreográfustól, aki Frida Kahlóról készít egy előadást. Ezt a munkát nagy érdeklődéssel várom. Még abban is alkalmazkodott hozzám Éva, hogy január-februárra időzítsük a próbafolyamatot, mert akkor nem forgatok.

KULTer.hu: Hogyan készülsz a szerepre? 

Épp ma nézegettem itt Los Angelesben Frida Kahlóról szóló könyveket. Van időm, mert még nem kezdtük el a próbákat. Egyébként egyszer már bújtam a festőművésznő bőrébe, amikor részt vettem egy Romani Design-divatbemutatón. Kíváncsian várom a próbafolyamatot.

KULTer.hu: Van más olyan munka, amit 2017-ben szintén kíváncsian vársz?

Két előadás- és egy filmötletem is volt már korábban. A filmre nem kaptunk pénzt, az előadásokkal meg azt hiszem, nem voltam elég kitartó – nehéz összeegyeztetni az embereket. De majd most, az új évben kitartó leszek. Mert megint van egy ötletem. Ez egy egyszereplős dolog, többet nem akarok róla elárulni. Egyelőre még csak ötlet, egyetlen embernek beszéltem róla. Remélem ez most sikerülni fog.

Elkészült a végleges előzetes a Loving Vincent című filmhez, amely Vincent van Gogh életét és halálát mutatja be. A film különlegessége, hogy 62.450 olajképből áll össze, és másodpercenként 12 festmény tűnik fel szemeink előtt.

A Loving Vincent mögött hat éves kreatív munka áll. A több mint hatvanezer olajfestményt összesen 115 profi festő készítette, s az animációban ezek közé 94 eredeti Van Gogh-alkotást is beillesztettek.

A filmet először élőszereplősen vették fel, majd ez alapján a képkockáknak, jeleneteknek elkészítették az olajfestmény mását is. Ha a filmhez készült festményeket egymás mellé fektetnénk, London és Manhattan egészét beterítenék.

Az első olajfestmények alkotta egész estés filmet – melyet idén mutatnak be – Dorota Kobiela és Hugh Welchman írta és rendezte, gyártója a lengyel BreakThru Films és a brit Trademark Films.

A Loving Vincent alkotási folyamatáról ide kattintva nézhetsz videót, alább pedig a film előzetesét láthatod.

Forrás: Colossal, borító: BreakThru Films

Az önsajnálaton kívül kevés taktikám van a tél elviselésére, az egyik, talán nem túl bölcs módszerem az irodalmi szövegekben való keresgélés a tél nyomait kutatva. Az Anyeginben a tél nyilván hideg, de a szavak és a szívek mindig hidegebbek, a hideg télben a szánon utazás hét napon át még mindig jobb Tatjánának, mint Moszkvába érkezni, a jégvirágos ablakra rajzolni még mindig elviselhetőbb, mint a megérkezőt megpillantani. Majdnem gyanakszom, hogy nem gyötri a tél, holott persze másról sem szól a története, mint a valóságból való kilépésről, egyszerű álmokkal, mulatságokkal, szánalmas lányregényekkel, ócska rémtörténetekkel, bolyongásokkal, éles képekkel. A fény, a meleg, a szín, az íz mind a belső terekben van, életben tart, elviselni enged.

A vasárnap délután szorongató közegében a kislányom arra biztat, menjünk el sétálni a tó köré. Mivel a hétvége részben arról szól, hogy készülünk a jövő hétre, illetve ipari mennyiségű táplálékot gyártok a gyermekeimnek a napi ötszöri étkezésre és a közéjük eső idő áthidalására, majd elpakolom a maradékot és az egyéb romokat, örömmel lépek ki vele a kapun.

Szürke és fehér a geometrikusan sorakozó utcák sora, a hótól, a párától, a füsttől. A hatalmas hórétegre eső esett, majd az egész megfagyott, így kellemes küzdéssel jutunk ki a forgalmasabb utakra, ahol az autók már lejárták a változatos halmazállapotú csapadékot. A tó körül őrült tömeg, néhányan kutyáik pórázába kapaszkodnak, a naivabbak korcsolyával a vállukon (a tó felületén szintén hó és a hóra fagyott eső) billegnek a jeges sétányokon. A szigeten, amelynek területe egy tisztességes játszótérnél is kisebb, egy vállalkozó szellem iglut épített, és most a nép (mi) odazarándokol, hogy megnézze.

Egy vadrózsaszínre rúzsozott néni bátran keresztültipeg a jeges ösvény és a jeges iglu közötti jeges felületen, kíváncsian tapogatja a jégtömböket, miközben egy fiatalember zavartan toporog a bejáratnál fehér tornacipőjében, barátnője a szemét forgatja, mert minden képbe belelóg a néni. Generációs különbségeik színrevitelében lubickolok még egy kicsit. Átvánszorgunk a domborúra szerkesztett fahídon, egy apuka a kislányát szánkón egyensúlyozza, mi bőszen gyakoroljuk a német ortopédusok és baleseti sebészek által javasolt pingvinjárást, és meg is van a végcél, a giccshatáron billegő, de a hütte hangulatra vágyók igényeit maximálisan kielégítő kis cukrászda a túlparton. A fedett teraszon sparhelten áll a forralt boros lábas, a forró csokit porból keverik, de a vastag tejszínhab és a macaron ezt is feledteti. Hazafelé a strand mentén tapossuk a havat, a kerítés túloldalán, a termálmedencében gomolyog a pára, hát ide költöztek át a tóról a vadkacsák (tőkés récék?) tavaszig, néhányan a parton billegnek, a bölcsebbek a medence vizén pihennek. Így könnyű. Két óra gondtalan bolyongással nekünk is az.

Borítókép: ARTmargók