Kósa Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező vehette át a Kölcsey-emlékplakettet a magyar kultúra napján tartott ünnepségen vasárnap a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szatmárcsekén.

A Melocco Miklós szobrászművész által készített elismerést a helyi református templomban, több száz érdeklődő előtt Jánosi Zoltán, a Kölcsey Társaság elnöke adta át a 79 éves filmrendezőnek.

A Himnusz alkotójának élete, munkássága és hitvallása sok száz, szatmári földről származó embernek adott példázatot és erőt az alkotó hazaszeretetről, ezek közé az emberek közé tartozik Kósa Ferenc is – méltatta laudációjában Jánosi Zoltán a filmrendezőt, megemlítve, hogy a Tízezer nap című filmje az 1967-es cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezés díját.

Kósa Ferenc munkásságára utalva Jánosi Zoltán kifejtette, hogy a Kölcsey monogramját nemcsak neve kezdőbetűiben, de lelkében is viselő rendező keze „vaskalitkából szabadította fel Dózsa, Ady, József Attila, Béres József, Balczó András és a többiek szellemét”. A cannes-i siker után az 1956-os megtorlásokat a kultúrában tovább folytató politika nem akarta megérteni a rendező üzenetét, ezért „sorozatosan záratta bádogdobozba” filmjeit – tette hozzá.

A rendező alkotásait „a berlini falat lebontó vésőkhöz” hasonlította Jánosi Zoltán, aki emlékeztetett arra is, hogy Kósa Ferenc életműve szerkezetében és világlátásában ezer szállal Szabolcs-Szatmár-Bereghez kötődik, hiszen a Tízezer nap alapgondolata hiteles szabolcsi történetekből állt össze, filmhősei közül többen, például Balczó András és Béres József is szabolcsi gyökerűek.

Kósa Ferenc 1937. november 21-én született Nyíregyházán. A Széchenyi István Közgazdasági Technikumban 1956-ban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult. A Cannes-ban nyertes Tízezer nap című diplomafilmjét beválasztották a Budapesti Tizenkettő, az 1948-1968 közötti évek tizenkét legjobbnak tartott magyar filmje közé, melyeket a hazai filmszakma 1968-ban titkos szavazással választott ki.

Filmjei számos hazai és nemzetközi elismerésben részesültek, alkotásait több mint ötven országban vetítették, Magyarországon filmjei többségét hosszabb-rövidebb időre betiltották.

1963-tól a Magyar Filmgyártó Vállalat rendezője, majd az Objektív Stúdió egyik alapítója volt. Az 1970-es évektől jelentek meg írásai az Alföld, az Új Forrás, a Tiszatáj, a Valóság és a Tekintet című folyóiratokban, 1972-ben látott napvilágot Csoóri Sándorral közösen írt novelláskötete, a Forradás.

A díjazott a templomban tartott beszédében elmondta, Kölcsey a „tisztánlátás” embere volt, előre látta a magyar nemzet jövőjét, sorsáért érzett aggodalma, fájdalma pedig költeményeiből is kiérezhető.

„A mostani tisztánlátásunk hiányának történelmi távlatokban beláthatatlan és akár jóvátehetetlen következményei is lehetnek. (…) Országunk és nemzetünk vonata már megint vakvágányon vesztegel és eme jelképes vonat jelképes mozdonyvezetői jószerivel azt sem tudják eldönteni, hogy előre indítsák-e el a vonatot, vagy hátrafelé” – fogalmazott Kósa. Másként alakult volna az ország sorsa, ha Kölcsey szelíd és bölcs intelmeihez igazodva próbálták volna meg a magyarok megteremteni a demokráciájukat – tette hozzá.

Az 1995-ben alapított Kölcsey-emlékplakettet a magyar művésztársadalom azon képviselői kaphatják meg, akik életművükkel és tevékenységükkel nagyban hozzájárultak a hazai és az egyetemes kultúra gazdagításához. A díjazottak között volt Törőcsik Mari Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő; Vári-Fábián László József Attila-díjas költő, műfordító; Sebestyén Márta népdalénekes; Jankovics Marcell filmrendező, Makovecz Imre építész és Csoóri Sándor költő is.

Forrás: MTI

Nem tudod, mi legyen a mai menü? A They Draw & Cook (TDAC) nevű portálon több mint 6.600 főtt étel, desszert és koktél receptje közül válogathatsz, amelyek a világ különböző kultúráiból származnak, s a képzeletbeli torta habjára az teszi rá a cseresznyét, hogy mindezt egyéni illusztrációkkal tették érdekessé. 

A receptek megértéséhez alapfokú angol nyelvi felkészültség szükséges, de akár gyakorláshoz is használhatóak a leírások. Ahelyett, hogy szimplán egymás alá írnák az összetevők listáját és az utasításokat, művészek olyan illusztrációkat készítettek, melyek tartalmazzák a hozzávalókat és az elkészítés lépéseit, valamint a kész ételt ábrázoló képi tartalmat. Olykor mindezt történetbe foglalva kapjuk meg.

A TDAC-t 2010-ben hozta létre egy testvérpár, Nate Padavick és Salli S. Swindell, akik dizájner és illusztrátor csapatot alkotnak Studio SSS néven. A receptes ötlet az egyik vakációjuk alkalmával született. Nate éppen egy fügés ételt főzött, Salli pedig festményt készített a gyümölcsről. Ekkor rájöttek, mekkora szórakozást jelent számukra, ha az ennivalóról képet készítenek, ezért úgy döntöttek, alkotnak egy kisméretű receptkönyvet.

Habár a könyv ekkor nem jelent meg, a már kész tartalmat feltöltötték egy blogra. Mindez gyorsan elterjedt az interneten, és mostanra a TDAC már a világ minden részéről fogadja a hivatásos művészek és a lelkes alkotók illusztrált receptjeit, melyek már könyv formájában is elérhetővé váltak.

Forrás: My Modern Met

Márciusban új albummal jelentkezik az alternatív rockzenét játszó Elefánt zenekar. A szombathelyi gyökerekkel rendelkező együttesnek ez lesz a harmadik nagylemeze, melyről a Madarak című dalt már ismerhetik is a rajongók. A fiúk elmondása szerint most minden eddiginél eklektikusabb albummal készülnek. A dalok megszületéséről, a készülő lemez munkálatairól és az idei évre kitűzött célokról a zenekar énekesével, Szendrői Csabával beszélgettünk.

KULTer.hu: Ha össze kellene foglalnod az Elefánt 2016-os évét, mit mondanál róla?

Ez volt az első önálló országos turnénk éve, „a puding próbája az evés” hangulatban megnéztük, mennyien kíváncsiak ránk akkor, ha nem viszünk magunkkal erősítést. Kicsit meg is nyugodtunk, mert a turné sokkal jobban sikerült a vártnál. Egyébként idén kevesebb koncertet vállaltunk összességében, ez kérésünk volt a managementünk felé, hiszen sok energiát elvitt a következő lemezre való felkészülés.

KULTer.hu: Nemrég megjelent a Madarak című dalotok, ami a készülő harmadik lemezetek előfutára. Hogyan mutatnád be?

Mély és kínzó érzéseket könnyeddé feldolgozó, inkább szimbolista jellegű szöveggel megfogalmazott, félig elektronikus, alternatív popzene. Valahogyan így tudnám leírni. Kicsit előrevetíti azt, hogy milyen irányba kalandozik a fantáziánk most. Nem akartunk világot megváltani vele, egyszerűen csak megszerettük azt a hangulatot, ami miatt megfogalmazódott a dal, aztán kidolgoztuk és felvettük, végül pedig elengedtük.

KULTer.hu: A dalhoz klipet is készítettetek. Ki álmodta meg a videót? Mi volt az alapötlet?

Egy Cinelabyrinth nevű csapattal dolgoztunk a klipen, alapvetően rájuk bíztunk mindent. Persze volt a munkának kooperatív része, de ők hozták az ötleteket és feleltek a dolgok lebonyolításáért is. Egyszerűen olyan sok időt elvesz tőlünk az új lemez, hogy muszáj volt megbíznunk egy tőlünk független csapatot. Kisebb casting után rájuk került a választás, és nagyon ügyesen megoldották, hogy a kezdeti agyalásokon kívül csak a forgatási napon kelljen ott lennünk.

KULTer.hu: Milyen volt a dal fogadtatása? Elégedettek vagytok a visszajelzésekkel?

Tudtuk, hogy megosztó lesz, de szeretünk a tőlünk idegen vizek felé evezni, és amit mi szívesen csinálunk, azt általában a közönségünk is kedveli. Sosem volt még ennyire sikeres számunk egyébként, szóval úgy érzem, ismét léptünk egy lépcsőfokot.

KULTer.hu: Mit tudhatunk a készülő albumról? Miben lesz más, mint az előzőek?

Mindenben. Éppen ezekben a percekben folynak a felvételek, minden eddiginél eklektikusabb lemez lesz, végre elkezdtük igazán használni az elektronikus zenét, mint eszközt. Bár mindig is fontos szempont lesz, hogy amit hallotok, azt ember játssza el. Olyan stílusokat is elővettünk, amit eddig talán nem mertünk volna, noha személy szerint hozzám például mindig is közel álltak. Ilyen a rap – persze megijedni nem kell, nem vettem fel bő gatyát meg Fubu pulcsit. Nem akarunk eljátszani olyat, ami nem mi vagyunk, inkább csak megfelelő önkritikával használjuk azokat a kompetenciáinkat is, amik eddig rejtve maradtak. Miért ne? Persze azoknak, akik nem ismernek, lehet, hogy elsőre kicsit idegennek tűnnek ezek tőlem, vagy akár az egész zenekartól, de aki ismer minket, inkább úgy lesz vele, hogy ez miért nem volt eddig? Egy Hot16 Challange-em van csak fent, ami azért valamennyire ezt előrevetíti. Úgy gondoljuk, hogy minél többen hallgatnak minket, annál bátrabbak vagyunk. Lesz „baszdmegolás”, lesz a szokásos, ránk jellemző giccsből is egy pici (bár minden eddiginél kevesebb), lesz olyan szám, ami egyáltalán nem akarja megmondani a frankót, meg olyan is, ami igen. Hagytuk nyúlni a szalagot, engedtük torzulni a teret, szakítottunk a steril hangzással, és kicsit mélyebbre bújtunk önmagunkban, mint valaha.

KULTer.hu: Hogyan születik meg egy Elefánt-dal?

Nincs egy adott mechanizmus, most főleg az elmúlt két év legjobban sikerült ötleteit bontogattuk tovább. Vagy épp olyan dolgokat csináltunk meg, amilyen stílusok, hangulatok eddig kimaradtak. Az még megemlítendő, hogy a most következő dalaink nagy többsége esetében inkább a zenei téma volt kész hamarabb, és ahhoz írtam szöveget. Ez korábban fele-fele arányban volt így.

KULTer.hu: Az új lemez megjelenése mellett milyen terveitek vannak még 2017-re?

Az album kiadása rengeteg járulékos feladattal jár: klipek, lemezbemutató turné, sajtóturné, fesztiválok, arculatváltás. Ennek egy részén már hónapok óta dolgozunk – vagyis inkább a stáb –, mi abban a kiváltságos helyzetbe helyeztük magunkat, hogy csak a gondolatot indítjuk el, és nálunk sokkal ügyesebb, profibb emberek álmodnak helyettünk. Így azzal foglalkozhatunk, amihez értünk, vagy amihez érteni szeretnénk. Ha valamire jó volt az elmúlt öt év, akkor erre mindenképp, és ezért baromi hálásak vagyunk. Nekünk ez még mindig nem a pénzről szól. Az, hogy most már azért némi pénzt is keresünk a zenekarral, leginkább azért fontos, mert jobb körülmények között, kényelmesebben tudunk jó emberekkel jó dolgokat létrehozni. Ezt szeretnénk egészen addig elvinni, amíg lesz saját stúdiónk. Azt hiszem, ez a nagy álma mindenkinek a zenekarból. Nem a toronyóra lánccal. Bár, az igazság az, hogy egy stúdió próbaterem nagyjából toronyóraárban van. Na jó, a lánc lehet alumínium.

KULTer.hu: Hol találkozhatnak veletek a rajongók legközelebb?

Márciusban elkezdjük a lemezbemutató turnét az ország nagyvárosaiban, áprilisban pedig Budapesten lesz lemezbemutató koncertünk, addig most egy nagyobb csend következik. Már ami az élőzenét illet. Persze a háttérben zajlik majd az őrület. Remélem, sokaknak tetszeni fog az új lemez, mindenkinek úgyse, de így az izgalmas…

A borítófotót Benke Hunor készítette.

Nemes Jeles László, a Saul fia alkotója kapta a Londoni Kritikusok Körének vasárnap esti díjátadóján a legjobb rendezőnek járó elismerést, a testület a Kaliforniai álomnak ítélte oda a legjobb film díját. Nemes Jeles több Oscar-esélyes alkotó elől nyerte el a díjat.

A legtekintélyesebb angol filmkritikusok vasárnap este a londoni May Fair Hotelben osztották ki díjaikat. A Londoni Kritikusok Köre (London Critics’ Circle) filmes szekciójának 140 tagja szavazott az elismerésekről.

A 37. alkalommal megrendezett díjátadón az Oscar-szezon favoritja, Damien Chazelle Kaliforniai álom című musicalje kapta a legjobb film díját – számolt be róla a Deadline.

Nemes Jeles Lászlónak a legjobb rendező díját ítélték oda Saul fia című holokausztdrámájáért, amely tavaly számos más trófea mellett elnyerte az Oscar-díjat is. Ebben a kategóriában a magyar filmrendezőn kívül Maren Ade (Toni Erdmann), Damien Chazelle (Kaliforniai álom), Barry Jenkins (Holdfény) és Kenneth Lonergan (A régi város) volt jelölt a díjra.

A Saul fia a legjobb külföldi film kategóriában is esélyes volt a londoni kritikuskör díjára, ám azt végül a Toni Erdmann című német vígjáték kapta meg. Ken Loach Én, Daniel Blake című társadalmi drámája az év legjobb brit/ír filmje kategóriában győzött.

A színészi díjakat A régi város főszereplője, Casey Affleck és Isabelle Huppert kapta Az eljövendő napok című filmben nyújtott alakításáért, a mellékszereplők kategóriájában megosztva Mahershala Ali (Holdfény), Tom Bennett (Szerelem és barátság), valamint Naomie Harris (Holdfény) játékát jutalmazták.

A francia Isabelle Huppert az estén a Dilys Powell-díjat is megkapta nagyszerű színészi teljesítményéért.

A legjobb brit/ír színész Andrew Garfield lett A fegyvertelen katonáért, a brit/ír színésznők közül pedig a Szerelem és barátság sztárja, Kate Beckinsale kapott díjat. A kritikusok Lewis MacDougall Szólít a szörny című filmben nyújtott játékát a legjobb ifjú brit/ír színész díjával ismerték el.

Kenneth Lonergan A régi város forgatókönyvével érdemelte ki a kritikusok elismerését.

A dokumentumfilmek közül Gianfranco Rosi Tűz a tengeren című menekültválságot ábrázoló alkotása győzött.

Forrás: MTI

Harmadik fejezet

Mesés világba csöppentem. A kapitány asztala egyáltalán nem volt unalmas hely. Fuchs személyiségét leszámítva, aki ünnepélyesebb volt, mint valaha, valamint a cukorbárótól eltekintve, aki olyan lapos és unalmas volt, mint a Havannában és a világ különböző piacain folyó üzletei. Folyamatosan, lázasan követte a híreket: minden étkezéshez öt-hat telegramot hoztak neki, ám mindez korlátozta Matthias fejedelem uralkodását, hiszen ebből kifolyólag csak vizet ihatott. De a többi asztaltárs nagyon vidám volt, különösen Viscaya tábornok és három hajadon lánya, akik egészen spirituális szellemiséget árasztottak magukból.

Ült az asztalnál egy bizonyos D’Entrecasteux úr, egy vidám lovag, aki a szovjetekről mondott történeteket, és arról, hogy hűtőszekrényeket meg mate teát ad el nekik ipari mennyiségben. Az elektromos tröszttől való Sternberg-Miranda felelevenítette, hogyan vette meg Dél-Amerika összes csepp vizét. Mindenből képes volt hasznot húzni, az ásványvizek forrásainak felvásárlásától kezdve a városi vízhálózatok kiépítésén át egészen Brazília összes kaszinójának vízzel való ellátásáig. A hatalmas országban rejlő jövő lehetőségeitől fellelkesülten regélt nekünk a brazil Vichy, Wiesbaden és Montecatini megnyitásáról. Miután ez a meghökkentő pénzügyi zseni előre látta a nagy világválságot, ami tíz évvel később aztán valóban kitört, arról a milliárdosok számára épített menedékről is mesélt, ami Parana hatalmas araucariaerdeiben épül, s arról, hogy ebben a vállalkozásban az ő holdingja is részt vett közvetítőként. A város a világ legegészségesebb klímáját biztosítja egy napos síkságon, repülővel, mindössze harminc órára az Egyesült Államoktól, Zeppelinen mindössze négy napra Európától. Egy nyughatatlan, szellemes ember volt. Egyáltalán nem volt ellenszenves Lebon professzor sem. Ő volt a kísérleti pszichológia koronázatlan királya, válogatott anekdoták forrása, aki szívesen megosztotta feljegyzéseit másokkal. Arrabal négy ember helyett evett, s bár egy szót sem szólt, mindez önmagában is egy kisebb látványosság volt. A Bolívia és Chile határán fekvő Tacna- és Arica-völgyekről vitatkozott ifjabb S.E. Antonio Cruz das Cuestas y Silvaes és Thompson-Philipps, azokról az andokbeli sivatagos helyekről, amelyekről a társaságból senki más nem hallott még, ám szerintük kétségkívül egy pánamerikai konfliktus gyújtópontjai lesznek. Tanúskodni hívtak bennünket országaik e jelentőségteljes ügyének megtárgyalására és nemtetszésüknek adtak hangot, amiért a nagyhatalmak valami érthetetlen okból nem szenteltek figyelmet ezen ügynek genfi találkozóik során. Csak és kizárólag abban értettek egyet, hogy igazságtalanság érte őket. Dr. Duarte úr az Amazonas felső vidékein töltött hosszas tartózkodását követően készült visszatérni a párizsi Pasteur Intézetbe. Magával hozott egy egész gyűjteményt veszélyes mikrobákból, valamint néhányat a béri-béri törzs veszélyes főzeteiből. Hozott vermelhinhát a Madeira folyóból, morféiai leprát Puruból, férgeket Thaumaturge-del’Acre városából és az egyenlítői esőerdők ki tudja még mennyi más szörnyűségét. Nadrágzsebei tele voltak ilyen számozott ampullákkal. Igazán jópofa fickó volt, aki hektószám itta saját készítésű pálinkáját és azzal győzködött bennünket, hogy az alkoholban lévő cukor különleges táplálék az idegeknek és az agynak. Croco remek formában volt, mint mindig, amikor útra kelt Európába, hogy a deauville-i, a spai, a biarritzi, az aix-les-bainsi, a montecarlói, a san-sebastiani kaszinókban játssza el azt a mintegy négy-ötmillió frankot, amit az útra hozott magával. Remek hangulatban tehette mindezt, hiszen ezek a milliók mintegy hathavi vakációt és kápráztató élvezetet jelentettek számára, mígnem újra visszatért O Cruzeiroban fekvő birtokainak a magányába, ahol aztán négy-öt kemény, spórolással töltött évet húzott le zsebeinek újratöltése céljából. Jobb oldali asztalszomszédom, Sir Custe maga volt a megtestesült előzékenység. Nagy meglepődéssel fogadta, hogy ismerem a hottentotta táncokról írt kétkötetes, ötven éve Capban kiadott művét. Balomon pedig a csodálatos Madame de Pathmos ült. Beatrix azonban lemaradt a hajóról, ugyanis az utolsó pillanatban visszamondta a foglalását. Éppen ezen kezdtem volna sajnálkozni, illetve azon járt az eszem, hogyan udvarolhatnék baloldali szomszédnőmnek, amikor Jensen kapitány elszólított a többiek mellől.

Jensen volt az általam valaha megismert legelbűvölőbb vendéglátó, és azt is hozzá kell tegyem, sehol a világon nem bántak velem olyan jól, mint az ő hajójának fedélzetén.

Az út Riotól Pernambucóig három napig tartott, s mire odaértünk, elválaszthatatlanok lettünk. De ez idő alatt még nem kezdtük el a korábban megbeszélt különleges vacsorákat, amelyekre, mint a barátság jegyében csevegéssel töltött kisebb ünnepekre számítottam. A valódi átkelés azonban csak Pernambuco után vette kezdetét, s amíg Brazília hatalmas partjai mentén hajóztunk, a kapitányt teljesen lefoglalták a bájcsevejek és a kikötőkben ellátandó feladatok. Így hát abban állapodtunk meg, hogy az első titkos találkozónkra azután kerítünk sort, amint Pernambucoban eloldották a hajóköteleket és kihajóztunk. Kisorsoltuk a helyszínt egymás között, s a sors úgy akarta, hogy az első alkalmat nála, vagyis a kapitány magánlakosztályán tartsuk. Csak így teljesülhetett azon szándéka, hogy komoly dolgokról beszéljen velem, s én türelmetlenül vártam a pillanatot, amikor közelebbről megismerhetem ezt az elbűvölő embert. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az, amit Jensen négyszemközt akart nekem elmondani.

Fordította: Oross Dániel

Borítófotó: SRF

Ha a krónikás úgy dönt, hogy témájának a falut, mégpedig a magyar falut választja, sok tényezőt figyelembe kell vennie. Például azt, hogy a történeti hűség mint olyan nem szempont többé, hogy az eldöntetlen kérdésekben igazságot tenni sem kötelező, és hogy egy történet annál kerekebb, minél többféleképpen van elmondva. Meg egyáltalán: hogyan lehet bármit is mondani egy olyan vidékről, amit még az Isten is jól itt hagyott a szarban?

Milbacher Róbert első prózakötete a magyar irodalomtörténeti hagyomány egyik prominens vonalába kíván betagozódni, remek stílusérzékkel csatlakozva annak műfaji, tematikus és narratív kereteihez. Egyszerre idézi meg Mikszáthot és Krasznahorkait mint a hősei világában otthonosan mozgó megszólalót és a vidéki kilátástalanság statikusságának leíróját, de számos művet említhetnénk még, amelyek kapcsolódhatnak Milbacher elbeszélésfüzéréhez: ilyen például (a teljesség igénye nélkül) Borbély Szilárd Nincstelenekje, Tar Sándor A mi utcánk című novellaciklusa vagy akár Grecsó Krisztián Pletykaanyuja. Mindvégig kérdéses marad azonban, hogy a Szűz Mária jegyese az irodalomtörténeti előzmények felmutatásán és integrálásán túl (amit kétségtelenül elvégez) képes-e újragondolni azokat, vagy általuk valami újat produkálni.

Milbacher elbeszélője egy mindegy-is-hol-fekvő falu történeteit tárja elénk, valahol a huszadik század utolsó harmadán. Az események mikorjára egyfelől a magyar falu kollektív emlékezetének nagy toposzaiból következtethetünk: még testközelben van a vidéki zsidók és cigányok deportálása, éppúgy a szovjet katonák mély traumákat maguk után hagyó átmasírozása a falvakon. Másfelől az elbeszélés jelenébe ágyazódik a munkásőrség, a pártbizottság, a téeszek és a besúgórendszer valósága.

A Szűz Mária jegyese tizenöt, témájában lazán összefüggő rövid történetet mesél el. Ezek a históriák nem folytatásai vagy továbbgondolásai, sokkal inkább kiegészítői egymásnak. Ami az egyik novella fő témájából kimaradt, azt egy későbbiből tudjuk meg, amolyan mellékesen, kicsit más szemszögből. Az egymásba átnyúló mininarratívák jeleneteket villantanak fel egy közösség életéből, elbeszélői technikája eszünkbe is juttathatja Fellini – egyik novellában (A Bakter Sanyika majdnem elárasztja a falut) megidézett – Amarcordját, melynek vetítéséről a helyi tanító kizárja a fiatalokat, annak obszcén tartalma miatt. Így duzzad ez a szövegegyüttes egy koherens egésszé, egy látleletté, amely a hitelesség igénye nélkül, sőt, valahol azzal szembehelyezkedve akar egyfajta mítoszt emelni maga köré.

A novellákban keveredik a provincializmus kilátástalansága, a népmesei fantasztikum és a pálinkagőzös történetmondás groteszk miliője. Ezek az elemek valahol szükségszerű kiegészítői is egymásnak. Mindaz a tragikum, ami a vidék történeteiben rejlik, elviselhetetlen volna valami privát narratíva nélkül, ami mégis emészthetővé teszi a történeteket az azt megélők és az olvasó számára is. Olvasunk izomsorvadásos fiatal lány teherbeejtéséről, utcán megfagyott félbolond fiúról, felgyújtott tanyáról, kifosztott temetőről. Az ilyen és ehhez hasonló megrázó képeket lazítják fel a népi humor elemei, az orrunk előtt kiszínezett és elferdített történetek vagy a kocsmapult mellől elhangzó kommentárok.

Milbacher elbeszélője önnön szavahihetőségét bizonygatva egyből gyanút kelt bennünk. A szövegek arra engednek következtetni, hogy a történetek egyik fő forrása Bizdó Józsika, a falu érdekes históriáinak félkegyelmű megéneklője, aki a kocsmában jegyzetelget kockás füzetébe. A megszólaló azonban tőle is távolságot tart, többször utalva arra, hogy ő sem biztos benne, mi is állhat abban a füzetben, és az elbeszélő személye körüli bizonytalanság még izgalmasabbá teszi az írásokat. Mert igaz, hogy a történetet egy ember meséli el, de elbeszéléseiben egyaránt hangot kap a kocsmáros, mint a mindenkori falu információközpontja, a Tanár úr, aki azért tényleg egy művelt ember, vagy épp Titi, akinek pedig jár az Élet és Tudomány. Az elbeszélő szavahihetősége éppen ezáltal válik még viszonylagosabbá és egy idő után érdektelenné is. A kétes eredetű és kimenetelű mesék mögötti kérdőjeleket sosem számolja fel teljesen, egymás mellé állított verziókat láttat, és az olvasóra bízza, hogy melyik tetszik neki jobban. Vagy – kicsit igazodva Milbacher novelláinak világához –, hogy melyikben szeretne hinni.

Magának az írásbeliségnek a státusza is kérdéses a mű teremtett világán belül. Már a novellák előszavában is feltűnik a megírottság kérdéses megítélése. Ahogy az előszó is sugallja, az elbeszélő mintha félne attól, hogy a saját szereplői neheztelni fognak a történetek megírása miatt. Ennek azonban nem csak a privát szféra megsértéséhez lehet köze. A kocsmában jegyzetelő Bizdó Józsikára is gyanakodva néznek ivócimborái, mégpedig nem feltétlenül az elbeszélések jelenében még működő besúgórendszer miatt, hanem egyszerűen azért, mert rajta kívül senkinek nem jut eszébe, hogy a kocsmában elhangzottakat lejegyezze. Mint ahogy a narráció is újra meg újra igazít, told a történeteken, úgy arra következtethetünk, hogy a kocsmában elhangzó, az elbeszélő által közvetített meséknek nincs végleges formája. Alkalmilag fogalmazódnak meg, ebből kifolyólag folyamatosan alakítható, felülírható módon. A történetek lejegyzése egyben azok dinamikájának kioltását is jelenti. Visszatérő képzettársítás továbbá, hogy a novellákban az olvasottságot, vagyis az olvasás túlzásba vitelét a tébollyal párosítják. Az írott szónak többen is „áldozatul esnek”, mint például az esperes, aki élete végére kitér a hitéből, és furcsa nyelven írott szövegeket olvas, vagy Rofsics Józska, akit szintén a könyvekből megszerzett tudás dönt romba.

Az elbeszélő álnaiv hangja, folyamatosan ismétlődő nyelvi panelekkel operáló beszédmódja nehezen megszokható, eleinte túlságosan keresettnek hathat. Rá kell azonban jönnünk, hogy esetében ez a beszédmód szükségszerű. A kocsmai történetmondás szóbeliségre visszanyúló hagyományai kikerülhetetlenné teszik a permanens ismétlés (és másként mondás) gyakorlatát, ami mintegy folyamatos megerősítésként mélyíti el a falu legendáit. Olyannyira, hogy a sokadik novella elolvasása után az amúgy is sokszor beszélő nevek még több jelentéssel töltődnek fel, így az olvasó már egy név hallatán is elő tudja hívni az egyes karakterekhez fűződő történeteket. Ennek a folyamatos újramondásnak a kényszere magának a megénekelt falunak a mindennapjaiba van kódolva: „Mert a csöndet nehezebb elviselni, mert akkor arra kell gondolni, hogy hogyan lesz ezután. A csönd az, hogy haza kell menni, aztán este lesz, meg reggel. Másnap meg kezdődik minden elölről. Hát kinek hiányzik ez?” (48.) Ettől a csöndtől és annak minden fájdalmas következményétől menti meg a falut az elbeszélő, amikor meséiben újra és újra feleleveníti ugyanazokat a történeteket.

A novellák szereplői folyamatosan küzdenek a környezetükből és élethelyzetükből kifolyólag rájuk nehezedő egzisztenciális szorongással. Problémák, lehetséges kiutak és zsákutcák sokaságát látjuk. Kácz Oli, aki kóros elhízása miatt önmagát száműzi a falu szélére, hogy a bikákat őrizze, a világ legkövérebb énekese szeretne lenni, végül meghal, feltehetőleg a túlsúlya miatt. Az öreg Lolos, akinek az élete azzal telt, hogy a ház előtt ülve várta az elhurcolt családját, meg szeretett volna már halni, de még ez sem történt meg, egyszerűen csak eltűnt. Rofsics Józska pedig, aki egy fél életet élt le abban a hitben, hogy jegyben jár a Szűz Máriával, rájött, hogy a Szűz Mária nem is szűz, és attól fogva mindig a sírásig itta magát. Ők is és mindegyik figura mintha valahogyan utat akarnának találni egyfajta transzcendencia felé, ami azonban végül sosem sikerül nekik. A vallástól az italhoz menekülnek, vagy fordítva, új vallásokat találnak ki, népi babonákhoz fordulnak vagy mesebeli teremtményeket kreálnak maguknak. Vagy egyszerűen nem csinálnak semmit. Mégsem mondható, hogy Milbacher történetei egy depresszív, kilátástalan közegben engednék el az olvasó kezét. A humoros nyelvezet és a néha valóban humoros cselekménybeli fordulatok mellett az olvasónak az az érzése, hogy ha a történetek szereplői nem is tudtak kitörni a rájuk nehezedő létbizonytalanságból, de maguk a történetek – már pusztán megalkotottságukból adódóan is – kijutottak az általuk lefestett, sokszor kegyetlen valóságból.

Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese, Magvető, Budapest, 2016.

A borítófotót Földesi Mihály készítette.

Kedveled az olasz irodalmat? Szereted Salvatore Quasimodo, Luigi Pirandello vagy más itáliai alkotók írásait? Érdeklődsz az irodalomtudományi kutatások iránt? Foglalkoztat a műfordítások, videóanyagok vagy tudományos dolgozatok készítése? Ha igen, az alábbi pályázatra érdemes odafigyelned!

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Olasz Tanszéke, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskola Italianisztikai Programja és a Balatonfüredi Költőverseny „Quasimodo” Alapítvány az alábbi, fiataloknak szóló témákat írja ki a Költőverseny 25. jubileumi rendezvényéhez kapcsolódva.

Tudományos dolgozat doktoranduszok részére

a) Itáliában a középkortól napjainkig:
Az irodalomtudományi (filológiai, poétikai, műfajelméleti, irodalomtörténeti) viták és a szépirodalom egymásra hatása Itáliában a középkortól napjainkig

b) Aktuális művészeti téma – fordítás:
Fordítás a Pirandello-szakirodalomból, illetve általában a 20. sz. második felének szakirodalmából (tanulmány, esszé – lehet részlet is)
Versfordítás kortárs költőktől Pirandello tiszteletére
Kortárs novella fordítása Pirandello emlékére

Egyetemisták részére

a) Az irodalom és a társművészetek kapcsolatának kérdései Itáliában a középkortól napjainkig

b) Aktuális művészeti téma – fordítás
Versfordítás kortárs költőktől Pirandello tiszteletére
Kortárs novella fordítása Pirandello emlékére
Fordítás a Pirandello-szakirodalomból, illetve általában a 20. sz. második felének szakirodalmából (tanulmány, esszé – lehet részlet is)

Egyetemisták, középiskolások részére (15-20 éves korig)

Egy választott Quasimodo-vers feldolgozása (zene, film, videoklip, animáció)

A pályázatok maximális terjedelme:

Tanulmányoknál 20.000 karakter (szóközökkel együtt)
Versfordításnál maximum 2 darab és összesen 200 sor
Tanulmányfordításnál maximum 12.000 karakter (szóközökkel együtt)

A pályázatot 5 példányban kérik eljuttatni 2017. április 30-ig az alábbi levelezési címre: Salvatore Quasimodo Közalapítvány, Cserép László titkár, 8230 Balatonfüred, Szent István tér 1.

A bíráló bizottság tagjai:

• Dr. Szörényi László irodalomtörténész, a MTA Bölcsészettudományi Kutató Központ Irodalomtudományi Intézetének és a SZTE Bölcsészettudományi Karának professor emeritusa
• Dr. Szkárosi Endre irodalomtörténész, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Olasz Nyelv és Irodalom Tanszékének egyetemi tanára, doktoriprogram-vezető
• Dr. Dávid Kinga egyetemi adjunktus, SZTE Bölcsészettudományi Kar Olasz Tanszék
• Dr. Török Tamara egyetemi adjunktus, ELTE Bölcsésztudományi Kar, Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszék
• Dr. Puskás István a Római Magyar Akadémia igazgatója, egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem, BTK, Olasz Tanszék

Díjazás:

A témák első helyezettjeit meghívják 2017. júniusában Rómába, a Római Magyar Akadémia programjaira (repülőjegyet, szállást biztosítanak). A díjazottak a Debreceni Egyetem BTK Olasz Tanszékének különdíjában részesülnek, s meghívást kapnak 2017. szeptember 8-9-én Balatonfüredre, a jubileumi Quasimodo Nemzetközi Költőverseny eredményhirdető ünnepségére és kísérőrendezvényeire. A díjazottak szállásáról, teljes ellátásáról a szervezők gondoskodnak. A díjazott műveket közzéteszik az Italianistica Debreceniensis című kiadványban, illetve a Tempevölgy című balatonfüredi irodalmi folyóiratban.

​A Daazo által szervezett Friss Hús Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál idén is megrendezi a rövidfilmes​ pitchfórumot. A rendezvény célja, hogy lehetőséget teremtsen fiatal filmes alkotóknak előkészületben levő projektjeik prezentálására és azok megvitatására. 

A tavalyi fórumon Deák Kristóf filmterve, A legjobb játék nyert. A rendező előző filmje, a Mindenki idén felkerült az öt Oscar-jelölt rövidfilmet tartalmazó listára, ami óriási eredmény.

A március végi rendezvényen tíz fejlesztés alatt álló rövidfilm még ötlet formájában mutatkozik be a szakma és az érdeklődő közönség előtt. A pitchfórum 2017. március 31-én lesz a budapesti Toldi moziban. A győztes pénzdíjban részesül, valamint a Daazo és más szervezetek szakmai tanácsokkal is segítik az alkotókat. A jelentkezési határidő: 2017. március 1. éjfél.

Beküldendő anyagok:
maximum 2 oldal terjedelmű szinopszis (W​ord​ vagy PDF​ ​formátumban)
rendezői filmográfia (W​ord vagy PDF formátumban)
vizuális koncepció, azaz moodboard (JPG, JPEG vagy PDF formátumban)

A benyújtás módja:
A pályázati anyagot csatolmányként kérik elküldeni a következő e​-​mail​-​címre: ​​veronika@daazo.com. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázó nevét, telefonszámát és e​-mail​címét, valamint nyilatkozatát, hogy pályamunkája saját szerzői műve, ​és ​nem sérti mások szerzői jogát. A pályázat elbírálása 2017. március 15-ig megtörténik, az eredményéről minden pályázót e-mailben értesítenek.

Díjazás:
A legjobb filmterv pénzdíjban részesül, illetve a nyertes projektet a Daazo és más szervezetek szakmai tanácsokkal segítik.

A fesztiválról:
Az elmúlt négy évben a Friss Hús az egyik legjelentősebb hazai rövidfilmfesztivállá nőtte ki magát, amelyre évente több száz nevezés érkezik. Céljuk, hogy a Friss Hús hosszú távon olyan nemzetközileg is elismert filmes esemény legyen, amelynek programjában szórakoztató és szakmailag izgalmas rövidfilmek láthatóak, és amelyre a filmszakma képviselői megkerülhetetlen találkozópontként tekintenek.

Egyéb feltételek:
A pitchfórumon való részvételre a projekt rendezője vagy producere pályázhat. Egy pályázó több pályázatot is benyújthat. A pályázatra történő nevezés ingyenes. A beküldött pályázati anyagokat bizalmasan kezelik.

Oscar-díjra jelölte Deák Kristóf Mindenki című alkotását a rövidfilmek kategóriájában az amerikai filmakadémia, amely kedden hozta nyilvánosságra a legrangosabb hollywoodi elismerés jelöltjeit.

Ebben a kategóriában magyar alkotást először 1963-ban jelöltek, a Szabó István rendezte Koncert producere az amerikai Ezra Baker volt. A rövidfilmek között több mint fél évszázad után került ismét magyar mű a végső győzelemre esélyes öt film közé.

A Mindenki (angol címén Sing) univerzális témát tárgyal, a nemzetközi filmfesztiválok közönsége is közel érezte magához a történetet. A sztori a kilencvenes évek elején, iskolai környezetben játszódik, központi eleme egy rossz pedagógiai modell, egy gátlástalan tanárnő sikerhajhászása, amelyre a film gyerekszereplői adnak csattanós választ. A 25 perces film főszereplői Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya és Szamosi Zsófia. Producere a rendező mellett Udvardy Anna volt.

Deák Kristóf szerint az Oscar-jelölés már önmagában óriási dolog, és úgy érzi, már ezzel is nyertek. A jelölés azt is jelenti, hogy a Shorts International most a kategória többi rövidfilmjével és az Oscar-jelölt rövid animációs filmekkel együtt Amerikában és több más országban is forgalmazni fogja a filmet.

A 89. Oscar-díjátadót február 26-án tartják a hollywoodi Dolby Színházban. A gála fődíjának legnagyobb esélyese a Kaliforniai álom, amely összesen 14 jelölést kapott.

Forrás: MTI

A Kaliforniai álom című musical a 89. Oscar-díjátadó gála legnagyobb esélyese, a mindössze 32 éves Damien Chazelle alkotása 14 jelölést kapott a legrangosabb hollywoodi elismerésre. Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje is jelölt lett az amerikai filmakadémia keddi bejelentése szerint.

A Kaliforniai álom a 14 jelöléssel beállította a Beszéljünk Éváról című 1950-es dráma és James Cameron 1997-es klasszikusa, a Titanic rekordját.

A musical a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő (Ryan Gosling), a legjobb női főszereplő (Emma Stone) és a legjobb rendező (Damien Chazelle), valamint a legjobb eredeti forgatókönyv (Damien Chazelle) és Justin Hurwitz muzsikája révén a filmzene kategóriában is esélyes az Oscar-díjra. A legjobb betétdalok közé két szám (a City of Stars és az Audition) is bekerült a filmből, amelyet technikai kategóriákban – operatőri munka, hangtervezés, hangkeverés, díszlet, jelmez és vágás – is jelöltek.

Legjobb film:

• Érkezés
• Fences
• A fegyvertelen katona
• Hell or High Water
• A számolás joga
• Kaliforniai álom
• Oroszlán
• A régi város
• Holdfény

Legjobb rendező:

• Denis Villeneuve (Érkezés)
• Mel Gibson (A fegyvertelen katona)
• Damien Chazelle (Kaliforniai álom)
• Kenneth Lonergan (A régi város)
• Barry Jenkins (Holdfény)

Legjobb színész:

• Casey Affleck (A régi város)
• Andrew Garfield (A fegyvertelen katona)
• Ryan Gosling (Kaliforniai álom)
• Viggo Mortensen (Captain Fantastic)
• Denzel Washington (Fences)

Legjobb színésznő:

• Isabelle Huppert (Elle)
• Ruth Negga (Loving)
• Natalie Portman (Jackie)
• Emma Stone (Kaliforniai álom)
• Meryl Streep (Florence)

Legjobb férfi mellékszereplő:

• Mahershala Ali (Holdfény)
• Jeff Bridges (Hell or High Water)
• Lucas Hedges (A régi város)
• Dev Patel (Oroszlán)
• Michael Shannon (Éjszakai ragadozók)

Legjobb női mellékszereplő:

• Viola Davis (Fences)
• Naomie Harris (Holdfény)
• Nicole Kidman (Oroszlán)
• Octavia Spencer (A számolás joga)
• Michelle Williams (A régi város)

Legjobb rövidfilm:

• Mindenki
• Ennemis Intérieurs
• La femme et le TGV
• Silent Nights
• Timecode

Legjobb külföldi film:

• A homok alatt (dán)
• Az ember, akit Ovénak hívtak (svéd)
• Az ügyfél (iráni)
• Tanna (ausztrál)
• Toni Erdmann (német)

Legjobb animációs film:

• Kubo és a varázshúrok
• Vaiana
• Életem Cukkiniként
• A vörös teknős
• Zootropolis – Állati nagy balhé

Legjobb animációs rövidfilm:

• Blind Vaysha
• Borrowed Time
• Pear Cider and Cigarettes
• Pearl
• Piper

Legjobb operatőr:

• Bradford Young (Érkezés)
• Linus Sandgren (Kaliforniai álom)
• Greig Fraser (Oroszlán)
• James Laxton (Holdfény)
• Rodrigo Prieto (Némaság)

Legjobb eredeti filmzene:

• Mica Levi (Jackie)
• Justin Hurwit (Kaliforniai álom)
• Dustin O’Halloran és Hauschka (Oroszlán)
• Nicholas Britell (Holdfény)
• Thomas Newman (Utazók)

Legjobb eredeti betétdal:

• Audition – The Fools Who Dream (Kaliforniai álom)
• Can’t Stop the Feeling (Trollok)
• City of Stars (Kaliforniai álom)
• The Empty Chair (Jim: The James Foley Story)
• How Far I’ll Go (Vaiana)

Legjobb eredeti forgatókönyv:

• Hell or High Water (Taylor Sheridan)
• Kaliforniai álom (Damien Chazelle)
• A homár (Yorgos Lanthimos, Efthymis Filippou)
• A régi város (Kenneth Lonergan)
• 20th Century Women (Mike Mills)

Legjobb adaptált forgatókönyv:

• Érkezés (Eric Heisserer)
• Fences (August Wilson)
• A számolás joga (Allison Schroeder, Theodore Melfi)
• Oroszlán (Luke Davies)
• Holdfény (Barry Jenkins)

Legjobb vágás:

• Érkezés
• A fegyvertelen katona
• Hell or High Water
• Kaliforniai álom
• Holdfény

Legjobb látványtervezés/díszlet:

• Érkezés
• Legendás állatok és megfigyelésük
•  Ave Cézár!
• Kaliforniai álom
• Utazók

Legjobb jelmeztervezés:

• Szövetségesek
• Legendás állatok és megfigyelésük
• Florence Foster Jenkins
• Jackie
• Kaliforniai álom

Legjobb hangtervezés:

• Érkezés
• Mélytengeri pokol
• A fegyvertelen katona
• Kaliforniai álom
• Sully

Legjobb hangkeverés:

• Érkezés
• A fegyvertelen katona
• Kaliforniai álom
• Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet
• 13 óra: Bengázi titkos katonái

Legjobb vizuális effektusok:

• Mélytengeri pokol
• Doktor Strange
• A dzsungel könyve
• Kubo és a varázshúrok
• Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet

Legjobb smink:

• Az ember, akit Ovénak hívtak
•  Star Trek: Mindenen túl
• Suicide Squad

Legjobb dokumentumfilm:

• Tűz a tengeren
• I Am Not Your Negro
• Life Animated
• OJ: Made in America
• 13th

Legjobb rövid dokumentumfilm:

• Extremis
• 4.1 Miles
• Joe’s Violin
• Watani: My Homeland
• The White Helmets

Az Oscar-díjakat február 26-án adjak át a hollywoodi Dolby Színházban.

Forrás: MTI

A sokadik előadáson is tele a nézőtér a Karinthy Színházban, ahol Aszlányi Károly vígjátéka van műsoron. Annak ellenére, hogy a parányi színpadon igen régi magyar módi éled újjá abban a korrupciós, panamás, urambátyámos világban, amelyet csak hírből ismerünk. Vagy éppen azért.

Váltót hamisít Üreghy Péter, a nemes família sarja, de mielőtt a büntetés elől Amerikába szökne, némi készpénzzel és inasa segítségével ráveszi az életben járatlan, eladósodott ifjú geológust, hogy vonuljon börtönbe helyette. Miután nagybátyja és távolabbi hozzátartozói személyesen nem ismerik az oldalági feketebárányt, nem veszik észre a cserét, amikor az álunokaöcs kijön a hűvösről. A szemfüles inas már amúgy is szolgálatba szegődött a vidéki birtokra, ahol a lélekbúvár nagybácsi embert akar faragni a megtévedt rokonnak vélt helyettes rabból. A földtan doktora az ősi fészek melegében – immár a megtért kóborló bőrébe bújva – egyre inkább belelovalja magát új énjébe, valósággal átlényegül. Mégis kitör a baj, mert pár hét múlva megérkezik Amerikából az eredeti Üreghy Péter, és részt kér a familiáris megértésből. Itt megint a leleményes inasra van szükség, Viktorra, aki mindig tudja, honnan fúj a szél, és hogyan tudja azt hasznosítani. Ő aztán ugyancsak megéri a pénzét, kíméletlenül hazudik és áll át annak a pártjára, ahonnan a győzelem várható.

A szolga tradicionális karakterét az egyébként amerikai életstílust követő Aszlányi a harmincas évek magyar viszonyai közé helyezi. Nem véletlen, hogy az előadás motorja az inas szerepét lényegében főszereppé avató Marton Róbert. Méltó módon folytatja azt a jellemszínészi hagyományt, amely Molière furfangos cselédeitől a csavaros eszű sevillai Figarón át különféle változatokban ma is él, például a Csöngetett Mylord? agyafúrt komornyikjában. Elegáns, élelmes, ötletes, gátlástalan, ugyanakkor kívülről, öniróniával is képes látni és láttatni saját helyzetét és lehetőségeit. Szédületes tempóban viszi a végkifejlet felé a gördülékeny előadást.

Nincs könnyű dolga Lengyel Ferencnek Üreghy Demeter szerepével. A nagyhatalmú arisztokrata személye önkéntelenül előhívja a szokásos vonásokat, amelyek a főúri körökre vallanak. Lengyel Ferenc azonban félelmetes mai maffiózót, vérbeli keresztapát teremt a sémából. Árad belőle a „nyugodt erő”, mivel születésénél, összeköttetéseinél fogva biztos abban, hogy mindig, minden úgy történik majd, ahogyan ő akarja.

A börtönviselt tudós szerepében Száraz Dénes nem az úgynevezett sármos alkat előnyeire építi játékát. Fokozatosan, finoman érzékelteti a változás folyamatát, amelynek során a rövidlátóan hunyorgó, szinte félénk geológusból előbb pénzért raboskodó megélhetési bűnözőt, majd a csaló unokaöcs kényszerűen vállalt egyéniségébe pompásan beleilleszkedő szakértőt kerekít.

Pataki Szilvia üdítő jelenség a férfiuralmat megtestesítő előadásban. Lelkesedő, méltányosságra törekvő lányból a szemünk láttára válik szerelmes nővé. Elhisszük, hogy az Üreghy-klán közegében neki még vannak érzelmei. Igazi naivaként tud fellobbanni, lemondani, haragudni és megbocsátani is.

Klem Viktor kapta a mosolygós, minden hájjal megkent kalandor figuráját. Kiváló érzékkel kelti életre a minden csibészsége mellett is kedves, link fiú típusát, aki szeretné megúszni a váltóhamisítás következményeit. Meggyőzően alakítja a nyilvánvaló gazembert, akire mégsem lehet haragudni igazán, még akkor sem, amikor jogait követelve bűnbánó pofátlansággal szeretné visszacsinálni azt a helyzetet, amelyet ő maga idézett elő. Nem is rajta múlik, hogy végül hoppon marad.

Murányi Tünde játssza a tagadhatatlanul megviselt, bár eléggé aktív sógornőt, akinek bot kell már, de nehézkes mozgása ellenére is lépést tart az eseményekkel. Árgus szemmel kíséri a történéseket, lassúbb lépéseit pezsgővel, konyakkal fűszerezett gyors közbeszólásokkal és szapora tiltó szavakkal ellensúlyozza. Az árnyalt jellemrajznak köszönhetően csakhamar felismerjük, hogy minden családban van efféle Etel néni, aki ősanyaként védi retyerutyái érdekeit, akinek legfőbb ambíciója, hogy eligazítsa a felmerülő problémákat. Játéka remek példa arra, hogyan lesz kisebb szerepből is emlékezetes alakítás.

Az előadás – szó szerint – legszínesebb egyénisége Szirtes Gábor Dönci bácsija, és nem csak pirosra színezett, borvirágos orra miatt. Pontos ütemű komikus hatások csattanóival teszi nevetségessé az ügyeskedő sógor kissé hibbant alakját.

A kisebb szerepek megformálásában is jeleskedik az alkalmi társulat. Karsai István a börtönigazgató, Baronits Gábor és Gerlits Réka a bohém fiatalok, Németh Gábor az altiszt, Inoka Péter az Őr szerepében villantja fel tehetségét.

Nyitrai László izgalmas kortárs zenéje a kellő pillanatokban tovább növeli a feszültséget, remekül előkészítve-aláfestve egyes konfliktusokat. A forgószínpad ezúttal is jó szolgálatot tesz az aránylag kis térben. Nem mintha visszaforgatná az időt, inkább olyan értelemben, hogy zökkenőmentesen jelen idejűvé varázsolja a több helyszínen futó cselekményt.

Megrögzött szokásához híven Karinthy Márton megint előásott egy darabot, amely az úgynevezett régi világban játszódik, és amelyhez ma már semmi közünk. Szélhámosság, korrupció, csalás, törzsi viszonyok, összefonódó érdekeltségek érvényesítése? Mindez a múlté, még akkor is, ha a közönség a kezdet kezdetétől valamiért jártasnak érzi magát ebben a miliőben. Sűrű tapsok bizonyítják, hogy a publikum a tudósból lett újdonsült családtagnak drukkol, ünnepelve a tényt, hogy az egykori értelmiséginek sikerül beszállni az olajüzletbe. Kit érdekel, hogy mi lesz a másik csirkefogóval, a vér szerinti rokonnal? Hiszen mindegy is, ha két szélhámos közül lehet csak választani.

Aszlányi Károly: Péter, avagy szélhámos kerestetik! Rendezte: Karinthy Márton. Játsszák: Lengyel Ferenc, Pataki Szilvia, Murányi Tünde, Szirtes Gábor, Klem Viktor, Marton Róbert, Száraz Dénes, Baronits Gábor, Gerlits Réka, Németh Gábor, Inoka Péter, Karsai István. Karinthy Színház, Budapest, 2016. október 28.

A fotókat Nagy István Dániel készítette.

Kalász Orsolya költő-műfordító kapta idén a tízezer euróval, azaz hárommillió forinttal járó német, Peter Huchel irodalmi díjat Freiburgban.

A Berlinben és Budapesten élő Kalász Orsolya a tavaly Németországban megjelent, Das Eine című kötetéért kapta az irodalmi elismerést. A kritikusokból és szerzőkből álló héttagú zsűri szerint a magyar alkotó műve nyitott, kérdező, költőien átszőtt poétika, amely „a világ felismerésének, megnevezésének és átalakulásának útvesztőjében tapogatózik.”

A Baden-Würtenberg tartományban 1983 óta adományozott Peter Huchel-díj célja, hogy a német nyelvű irodalmi alkotásokat jutalmazza, és előtérbe állítsa a lírai műfajt. Az elismerést minden év április 3-án, a néhai német költő (1903-1981) születésének évfordulóján adják át.

A korábbi évek díjazottjai közt szerepel Ernst Jandl, Durs Grünbein, Thomas Kling, Friederike Mayröcker és Barbara Köhler is.

Forrás: InfoRadio

A 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Panoráma programjában lesz az európai premierje Török Ferenc 1945 című történelmi filmjének, a fesztiválhoz kapcsolódó Kritikusok Hete válogatásba pedig meghívták Máté Bori The Headless Appearance című két perces absztrakt filmjét.

1945 augusztusának egyetlen napján játszódik Török Ferenc legújabb filmje, amelynek témája a második világháború utáni újrakezdés a vidéki Magyarországon. Szántó T. Gábor novellájának filmes feldolgozása rendkívül erős színészgárdát vonultat fel: Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, Angelusz Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Szarvas József, Znamenák István és Nagy-Kálózy Eszter alakítja a fontosabb szerepeket.

A görög tragédiákat idéző, mindössze néhány óra leforgása alatt játszódó dráma helyszíne egy felbolydult kelet-magyarországi falu, ahol ezen a napon mindenki a jegyző fiának esküvőjére készül. A film forgatókönyvét Szántó T. Gábor és Török Ferenc közösen írta, az operatőr Ragályi Elemér, a látványtervező Rajk László, a zeneszerző Szemző Tibor, a hangmester Zányi Tamás, a vágó Barsi Béla volt. A mozi európai premierje február 15-én lesz az alkotók jelenlétében a Berlinalén, a világpremier január 19-én volt Miamiban Török Ferenc személyes részvételével. Magyarországon április elején, a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon lesz először látható.

A  Berlinalén a Cannes-i Kritikusok Hete mintájára létrehozott programot, ahova meghívást kapott Máté Bori The Headless Appearance című alkotása, a Német Filmkritikusok szövetsége 2015-ben indította el, és idén február 9. és 16. között rendezik meg. Máté Bori filmjét február 11-én láthatja a berlini közönség.

A The Headless Appearance egy kézzel festett absztrakt film, amely régi családi fotók negatívjaiból készült. A különböző anyagokkal kockánként megfestett és digitálisan animált alkotás a múló időnek állít emléket.

Máté Bori 1990-ben született Budapesten, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának filmelmélet-filmtörténet szakirányának hallgatója. Első két kísérleti filmjét, a 2016. október 8. és a Some of the Sensations című munkáját Lichter Péterrel közösen készítette tavaly.

Az állami támogatás nélkül készült The Headless Appearance az első önálló alkotása, a film nemzetközi premierje, illetve az első nyilvános vetítése is Berlinben lesz.

Forrás: MTI

hosszú hajú lányok

nézem őket a vonatablakból.
mindegyik mellé odaképzelem magam.
nem válogatnék, mindet egyformán szeretném.
a lányok ezt nem sejtik, tovább mennek,
és a következő kocsira szállnak fel.
mindig a következőre szállnak, gondolom,
és leülnek valaki mellé, és ez nem jelent semmit.
az ott nem erdő, csupán fák halmaza.

a bányában dolgoznak

a fejlámpa fényétől
kanárisárga vájatokban
az ősrobbanás előtti
utolsó másodpercekben
gondolkodj el azon,
hogy bármibe is kezdenél,
úgyis éjszaka lesz a földön,
és te is már csak álmodban
lapátolnád a szenet
egy odahazudott csillébe.

hogy most a fagyhalál

hogy most a fagyhalál jön,
és nem tüzel fel senki sem.
és nem lobognak fáklyák
a hegytetőkön végig.
és nem ég az arcunk,
és nem fűt a szerelem.
hogy most a fagyhalál jön,
és megöl halat, vadat,
mindent, amit szeretsz,
csak a tó jege marad,
ahol korcsolyáznunk kell,
míg halk rianással
fel nem támadunk.

Borítófotó: Wikimedia

Storno Milán első regénye a Földalatti nyár túlmutat a hagyományos textualitáson, izgalmas tipográfiai és kötészeti trükköket, vendégszövegeket, rejtett oldalt, intertextuális hivatkozásokat rejt magában, miközben a próza folytonosságát az összefolyó szöveg és a széteső betűk is megszakítják. A 2016 decemberében megjelent könyv egy aktuális generációs problémát boncolgat, és könyvművészeti tárgyként is érdekes.

KULTer.hu: Honnan jött az ötlet ennek a nem mindennapi kötetnek a megalkotásához? Kapcsolódik ez a tanulmányaidhoz?

Ez a két kérdés – nagyon úgy tűnik nekem –, hogy szétválaszthatatlanul összeforrt az életemben. Tervezőgrafikus BA-diplomám van, jelenleg pedig designelméletet tanulok, ami tevékenység szintjén leginkább olvasást és írást jelent. Tárgyként gondolkoztam a könyvről, ez alapvetően egy tervezőgrafikusi felvetés, az viszont, hogy miképpen működik a tárgy szövegként, hogyan szolgálják a kísérleti gesztusok az olvasási és/vagy felhasználói élményt, már inkább a designteoretikus énem kérdései. Egyébként az experimentális könyvekből írom a szakdolgozatomat, szóval több irányból közelítek a témához.

KULTer.hu: Honnan jöttek a kötetben elhelyezett trükkök ötletei?

Volt egy kész szövegem, maga a regény, amit aztán szerettem volna színesíteni ezekkel a – jobb szó híján nevezzük így – kísérleti gesztusokkal. Adta magát ez a lehetőség, ilyen témákban pörögtem folyton, a vonatkozó nemzetközi szerzőket olvastam – ha bárkit érdekel, akkor keressen rá az ergodikus irodalom terminusra –, aztán rövidesen kiderült, hogy experimentális regényben nincsen hazai előkép, úgyhogy nincs mese, csinálni kell. Külföldön ez pedig jegyzett műfaj. Még a Star Wars – Az ébredő Erő rendezője, J. J. Abrams is írt (tervezett?!) ilyet.

KULTer.hu: Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a tipográfiai, kötészeti specialitások és a szöveg a NOW Books & Music által kiadott Földalatti nyárban?

Van több típusú „közbeékelés”, ezeket többnyire következetesen alkalmaztam. Ilyen közbeékelés például, amikor valamit olvas a főszereplő, névjegykártyát, levelet, szerződést, és ezek meg vannak különböztetve a kenyérszövegtől. Van olyan jelenet, ahol óriásbetűket, fényreklámot lát a srác, akkor egy oldalon egy betű van. Amúgy ezekre a kis poénokra inkább úgy tekintettem, mint dramaturgiai húzásokra, szerettem volna egy másfajta olvasási metódusra felhívni a figyelmet. Persze ez még csak a belépő szint.

KULTer.hu: Hogyan kell ezeket a trükköket értelmezni?

Annak örülök a legjobban, ha magától értetődők a trükkjeim, nem kell külön rágódni rajtuk, hatnak, viselkedési mintákat váltanak ki. Elmélyülést, zavart, idegességet, bármit. Tulajdonképpen nem töprengtem azon, hogyan lehet majd őket értelmezni. Visszacsatolva a korábbiakhoz, ez designprobléma, nem irodalmi. Egyébként minden irodalmi műnek van egy ilyen olvasata is, csak erről egyelőre még inkább megfeledkezni szokás, mint sem gondolkozni rajta. Önmagában tünetértékű, hogy nem találkoztam túl sok magyar nyelvű szakirodalommal, ahol ne csak a szöveg állt volna a fókuszban, hanem az is, hogy miképpen használjuk azt.

KULTer.hu: Mi alapján döntöttél egy-egy easter egg elhelyezésén a szövegben? Miért éppen az adott oldalakon találkozhatunk velük?

Fontos volt, hogy egyfelől ne menjenek a szöveg rovására, másfelől viszont kérdőjelezzék meg a klasszikus, lineáris olvasási rendszer kizárólagosságát. Ezek a gesztusok az elején még aprók, a vége felé pedig már van egy-két elég meredek dolog. Szétfolyó szövegek, párhuzamos párbeszédek, gerincével kifelé kötött oldalpár. Ami ugyanakkor összetartja az összes easter egg-et, hogy a cselekmény történéseire vagy a főszereplő lelkiállapotára reflektálnak. Persze azt is látni kell, hogy kis kiadónál jelent meg a kötet, ahol korlátozottak voltak az anyagi lehetőségek, szóval azért annyira nem is durranhatott el az agyam. A korábban említett J. J. Abrams-kötet az etalon számomra, elképesztő tárgy, tényleg varázslatos, viszont horribilis lehetett a nyomdaköltsége, így az ára sem egy megszokott regényé. Ezt pedig tényleg csak a legnagyobb kiadók tudják bevállalni.

KULTer.hu: Milyen aktuális problémára világít rá a műved?

Az én interpretációm erről az, hogy a tárgy arra a többnyire minden magyar síkon jelenlévő, de ebben a kontextusban kifejezetten irodalmi helyzetre mutat rá, hogy lemaradásban vagyunk, önkörünkben forgunk, a kicsit és a biztosat játsszuk csak meg. Persze egy önkörében forgó, lemaradó, kicsit és biztosat játszó arcnak meglesz a saját interpretációja a kötetről. Már ha hajlandó egyáltalán foglalkozni vele. És ha nem, az is teljesen rendben van. A szöveg viszont teljesen más problémákról szól. Azoknak a húszas éveikben járó fiataloknak az ügyeiről mesél, akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen perspektíva van az életükben, mégis mihez kezdjenek azon kívül, hogy tengődnek és állítólag úgy élik az életüket, ahogy kellene.

KULTer.hu: Minek a hatására döntöttél úgy, hogy megalkotod ezt a regényt?

Baromira elveszettnek, dühösnek és kívülállónak éreztem magam. Aztán elkezdtem keresni magamban az átlagost, a kollektív mintákat, onnan meg egyenes út vezetett az íráshoz, kicsit később pedig már magához a kötethez. Nem tudom, hogy lehet-e írónak születni, de ha lehet, akkor talán én nem annak születtem. Egyszerűen felhalmozódott bennem annyi dolog, hogy azt valahogyan manifesztálnom kellett. A tervezőgrafikában pedig nem tudtam.

KULTer.hu: Hogyan kötődik a sztori és a főszereplő a saját életedhez?

A főszereplő története gyakorlatilag az enyém, viszont a történések közti összefüggésrendszer már a képzeletem műve. Szinte bármelyik közeli ismerősöm felfedezheti magát egy-egy mondatban, szereplőben, szituációban, de sosem maradéktalanul, csak nyomokban. Mondhatni, hogy az emlékeim és tapasztalataim puzzle-darabok, viszont egy elég más képet raktam ki a darabkákból, mint amiket átéltem. A főszereplő srác ugyanakkor nem nagyon kötődik hozzám, az ő problémáit már magam mögött hagytam, azt hiszem.

KULTer.hu: Mit jelent számodra ez a regény?

Az első dolgot az életemben, amit végigcsináltam. Tulajdonképpen már most nyertem. Az mindennek a netovábbja lesz, ha azokat az embereket is megtalálja, akiknek az életében releváns tud lenni.

KULTer.hu: Mi volt a célod ezzel a művészeti tárggyal?

A fogékony és nyitott embereknek adni valami újszerűt, amiről gondolkozhatnak, az önkörükben forgó arcoknak pedig bedobni egy kérdést, hogy aztán kezdjenek vele, amit akarnak.

KULTer.hu: Csepregi János szerkesztő hogyan járult hozzá a mű megalkotásához?

Jánossal szenzációs volt a szerkesztői munka. Minden túlzás nélkül. Sokszor csaptak át ezek a találkozók mély beszélgetésekbe vagy éppen nyelvtudományi vitákba, azt hiszem, az ő nevében is mondhatom, hogy inkább ajándék volt a közösen eltöltött idő, mint munka.

Egyébként egy korábbi novellamegjelenésemhez kértek még egy rövid leírást rólam, ahonnan a szerkesztő gondolkozás nélkül kihúzta azt a titulust, hogy író. Azóta hivatalos megnevezésem a zsebfilozófus és szobapszichológus. Ennek aztán van egy olyan hátulütője, mármint a zsebfilozófiának, hogy ha túlpörgetem, akkor a közhelyek, a céltalan didaxis és a giccs partvonalára tudom vezényelni magamat. Na, ennek kezelésében segített János rengeteget, olykor finoman, olykor nagy sallerekkel, de visszaterelgetett a jó ízlés térfelére. Bármi is legyen az.

KULTer.hu: A köteted nemrég jelent meg. Milyen a fogadtatása?

Anyukámnak tetszett a tizenhetedik fejezet. Azt mondta, hogy sokat nevetett rajta, pedig szerintem az a legkevésbé vicces. Ja, és az exeim közül is páran olvasták. Lehet ennél többet kívánni?!

KULTer.hu: Ez az első megjelent könyvterjedelmű prózád. Van tervben további hasonló vagy éppen hagyományos regény?

Az újabb regény tervben van, sőt már körvonalazódott előttem mind a főszereplő, mind a könyvforma. A következő kötet experimentális tekintetben már nem a belépő szint lesz, szeretném a Danielewski-féle House of Leaves szövetszerűségét hozni, ami már inkább labirintus, mint egyirányú utca. Témában pedig már nem a húszas évek fiatalkori nihiljét szeretném megragadni, szerencsére mostanra nem annyira releváns számomra az a kérdéskör. Azt hiszem, hogy derűsebb, de pszichotikusabb is a témaválasztás.

KULTer.hu: Kiknek ajánlod a művedet?

Amikor írtam, akkor alapélményem volt az elveszettség és a nullperspektíva. Meggyőződésem, hogy a sorsközösség vállalás érzése a lehető legjobb abban a tudatállapotban. A felismerés, hogy ja, más is ugyanígy van ezekkel?! Szóval elsősorban azoknak ajánlom, akiknek erre a visszacsatolásra szükségük van. Egyébként meg mindenkinek, mert ilyen experimentális regényt még nem írt magyar szerző.

A fotókat Storno Milán készítette.

Négy boldogtalan nő, négy viszonzatlan szerelem egy sivár lakótelepi házban, a rendszerváltás árnyékában. Tomasz Wasilewski lengyel-svéd koprodukcióban készült új filmje történelmi látleletként és lélektani drámaként egyaránt megállja a helyét.

Lengyelország, 1990. A berlini fal leomlott, beköszöntött a régóta vágyott szabadság mámoros időszaka. Egy baráti vacsorába csöppenünk, résztvevői kiegyensúlyozottnak tűnő férfiak és nők. Farmer az ajándékdobozban, Fanta az erkélyen, az előszobában telefon csörög. A névtelen városka határában álló lakótelepi ház négy lakója, Agata, Iza, Renata, és Marzena ugyan nem élnek nagy lábon, de látszólag semmiben nem szenvednek hiányt. Mi kellhet még a boldogsághoz? Ahogy megismerjük őket, kiderül, hogy hiába a takaros otthon, a befolyás és a szépség, ha mindegyikőjük életéből hiányzik a szeretet. Tipizált történeteiken keresztül a rendszerváltást követő időszak társadalmi vívódásai elevenednek meg.

Agata (Julia Kijowska) egy boldogtalan házasságban tengődő fiatal anyuka, aki szinte idegenként van jelen saját életében. Próbál mintafeleségként viselkedni, de kudarcba fulladt kísérletei végül egy pap iránt táplált reménytelen szerelembe torkollanak. Iza (Magdalena Cielecka), a köztiszteletben álló iskolaigazgató is kétségbeesetten vágyik a szeretetre, egyik diákja apjával kezd viszonyt. A férfi nemrégiben özvegyült meg, így a felbátorodott nő minden praktikát bevetve próbálja magához láncolni őt, de önző szerelmének megnyilvánulásai visszásan sülnek el. Renata (Dorota Kolak) idős irodalomtanár, éppen most nyugdíjazták, és az üres lakásban töltött unalmas óráit a szomszédai után való kémkedéssel tölti. Különösen a fiatal és gyönyörű Marzena (Marta Nieradkiewicz) kelti fel érdeklődését, és egészen hajmeresztő szituációkba keveredik, hogy magára vonja figyelmét. Rajongásának tárgya azonban nem viszonozza a heves érzelmeket. Modellkarrierről ábrándozik, és amikor épp nem táncórákat vagy nyugdíjas aquafitnesst tart, évek óta Nyugat-Németországban dolgozó férjét várja haza epekedve.

Az Egyesült szerelmes államok történelemleckeként indul, felsorakoztatva minden olyan elemet, amiből pontosan beazonosíthatjuk a cselekmény idejét. A szobafalat Whitney Houston-poszter díszíti, a videókölcsönző polcai roskadoznak a VHS kazetták alatt, köztük egy házi készítésű, Nyugatról csempészett pornó is gazdát cserél. A végtelen panelerdő olyan, mintha csak a Gazdagréti lakótelepet látnánk, ahol a kis közösség mikrokozmoszán belül mindenki ismer mindenkit – mínusz a napsütés, az élénk színek és a nyüzsgés. Itt minden kopár, elhagyatott; mielőtt még bárkivel közelebbi ismeretségbe kerülnénk a lakók közül, a látkép már önmagában sem sok jót sejtet. A jellegzetes, kilencvenes évek eleji kelet-európai miliőben akár egy realista film is játszódhatna, de a képeket itt elidegenítő formai eszközök ellenpontozzák. A román sztároperatőr, Oleg Mutu (4 hónap, 3 hét, 2 nap; Az ártatlanság virágai) által megálmodott hideg, fakó színekből összeállított, már-már monokrómba hajló látványvilág néhol a Roy Andersson-filmek melankolikus hangulatát idézi fel – az abszurd humorról sem megfeledkezve. Látszólag eseménytelen hosszú beállítások, egyszer vonalzóval kimért szimmetria, máskor nyugtalanító dekomponáltság jellemezik a film vizualitását, egy percre sem feledtetve el a nézővel, hogy amit lát, az egy konstruált valóság.

A korrajzról hamar áthelyeződik a hangsúly az „átlagemberre”, akiről a tankönyvek nem szólnak. Tomasz Wasilewski lényegében a „pénz nem boldogít” elkoptatott frázisát önti képekbe, mégsincs olyan érzésünk, mintha már láttuk volna ezt a filmet. A helyenként komikus, de túlnyomórészt nyomasztó hangulatot árasztó elemekkel teletűzdelt történet komótosan hömpölyög előre, jórészt hétköznapi szituációkat felsorakoztatva. Szívszorító lélektani pontossággal tárja elénk ennek a négy magányos nőnek a jellemét, hiábavaló kísérleteiket az elérhetetlen meghódítására. Jobb híján a szexualitásban keresik a megváltást, egy jóképű idegennel vagy egy potenciális munkaadóval ágyba bújva. Finomkodás nélküli, instant kielégülést keresnek, és ezeket az érzelemmentes aktusokat a film rideg tárgyilagossággal, a maguk legkevésbé sem izgató valóságában ábrázolja. Amennyire érzelmileg kitárulkoznak és kiszolgáltatottá válnak ezek a nők, annyira meztelenednek le a kamera előtt is.

Sok férfi rendező megirigyelhetné azt az érzékenységet, amivel Wasilewski viszonyul szereplőihez, idealizáltságnak nyoma sincs bennük, minden rezdülésük csontig hatolóan hiteles. Nincs olyan nő, aki legalább egyikükben ne ismerne magára – még ha nem is szeretjük ezt bevallani. Történeteiket akár különálló szkeccsként is fel lehet fogni, egy-egy kisiklott életbe nyert bepillantásként, bár a kulcsmomentumokban összekapcsolódnak. Ezeket többször, mindig más-más szereplők szemszögéből élhetjük át, több perspektívából világítva rá az adott eseményre. A rendezői víziót kiváló színészi alakítások keltik életre: a négy főszereplő hölgy mellett, mellékszerepekben a lengyel film nálunk kevéssé ismert üdvöskéi, Andrzej Chyra (Az Ő nevében) és Lukasz Simlat (Fakabátok) is feltűnnek.

Tomasz Wasilewski harmadik nagyjátékfilmjével a tavaly februári Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol a legjobb forgatókönyvnek járó Ezüst Medvét ítélték neki oda. Magyar mozikban szinte kuriózumnak számít a lengyel film, különösen az ünnepi giccsszezonban, pedig az Egyesült szerelmes államok is jól példázza, hogy van élet Andrzej Wajda, Agnieszka Holland, és Malgorzata Szumowska (a legismertebb nevek) szentháromságán túl. Annál is inkább, mert ez a film nem egy külföldi kisvárosról, határon túli idegenekről szól, hanem bárkiről, aki átélte a kilencvenes évek eleji bizonytalanságot. A hirtelen szabadsággal jött eufóriát, és a felismerést, hogy a hétköznapok ettől még ugyanolyan szürkék maradnak. Nincs boldog befejezés vagy mennybemenetel, de Wasilewski legalább kísérletet tesz a jobbára kibeszéletlen múlt feldolgozására.

Egyesült szerelmes államok (Zjednoczone stany miłości), 2016. Írta és rendezte: Tomasz Wasilewski. Szereplők: Julia Kijowska, Dorota Kolak, Marta Nieradkiewicz, Magdalena Cielecka, Lukasz Simlat, Andrzej Chyra. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

(nappal)

hát ismét itt vagy. egyedül. a színes falak lassan
nyúlnak feléd, nem sietnek. lábaid hideg mozaikok,
az ujjaid meg rések, amiken átszivárog a kötőanyag.
azt mondják, a falak önmagukba fogadják a képet, legyen az fű,
fa vagy jézus. nem mondod, de elhiszed ott legbelül, ahol
még egyetlen évet sem öregedtél.
a képek téged néznek, úsznak benned, egyenesen beléd folynak
a falakon át. csak hát olyan ez is, mint az elmúlt fél év minden napja, ki
csit átláthatatlan és kicsit messziről jönnek a hangok.
az ablak zárva, a szobák szépen letakarva, kész vagy, hogy megérkezz.
süt a nap, befelé süt ez is, mint egy szilvahéj, szinte látod izzadni az
augusztusi fényben, a szélek felfelé rojtosodnak, és belül, a
lassú erjedés ismerős illata, így érzed magad. rések az ujjaid, amiken át
szivárog az élet, látod, hová jutottál, húsz év és
tiéd minden. csak hagyd, hogy elbírjon egy ismeretlen
anyag, talán az élet vagy csak saját félelmed, nem tudod.

(éjszaka)

lassan nagyobbra nősz, mint a hegyek, pedig a hegyeket
szeretted mindig, egészen kiskorodtól fogva. az első igazi kiránduláskor
beleszerelmesedtél a fagyott föld szagába, a ruhaujjakra tapadt dérbe, és az
állatokba, amik maguk mögött hagyták az erdő súlyát. léptél, és úgy
láttad, semerre sem mész, csak körbe és befelé. akkor bele
fértél az erdőbe is és a hegyekbe is, mert még nem nőttél fel
a kocsiutakat szegélyező fák között.

(képtár/nincs idő)

a tükör letakarva, nincs arc, amit felismernél. nem látod a szem
eid, minek a jele ez, nem érted, félsz, sietsz, kérj segítséget. minden nyáron
eltűntek a szemeid, és sírva ordítottál a mamának, aki akkor még saját gyászával volt
elfoglalva. pedig mint egy cserép virág, olyan forrón mosolygott rád, ha kérted. ilyenkor
mindig azt mondta, ne félj ha eltűnnek, mert olyankor másfelé néznek azok a
fekete szikrák – a szemeim évezredes széndarabok, ezután mindig azt képzeltem, hogy
ősállatok és rögök kiáltása vagyok, én vagyok az összes meleg földszakasz, bennem
emberek kelnek ki és repülnek hazafelé –, és ő folytatta mindig, mesélte a nagymamám,
aki, mint egy cserép virág, tele volt saját boldogságának mozdulatlan illatával.
azt mondta, a tekintet ilyenkor befelé, a hegyek felé, az arc belső oldalára indul,
ez szent idő, ne szólj, csak viseld büszkén, mint egy koronát.

Borítófotó: Wikimedia

Török Ferenc új alkotása, az 1945 díjazásával zárult a Miamiban megrendezett Zsidó Filmfesztivál csütörtök este. Az idén 20. jubileumát ünneplő rendezvényen 20 ország 65 filmjét tűzték műsorra az elmúlt két hétben. 

Az 1945 című történelmi film európai premierje februárban lesz a Berlinale Panoráma programjában. Az Egyesült Államokban megrendezett fesztiválon a közönség szavazatai alapján a narratív kategória legjobbja lett.

1945 augusztusának egyetlen napján játszódik Török Ferenc új filmje, melynek témája a második világháború utáni újrakezdés a vidéki Magyarországon. Szántó T. Gábor novellájának filmes feldolgozása erős színészgárdát vonultat fel: Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Szarvas József, Znamenák István és Nagy-Kálózy Eszter alakítják a fontosabb szerepeket.

A görög tragédiákat idéző, mindössze néhány óra leforgása alatt játszódó dráma helyszíne egy felbolydult kelet-magyarországi falu, ahol ezen a napon mindenki a jegyző fiának az esküvőjére készül.

A film forgatókönyvét Szántó T. Gábor és Török Ferenc közösen írta, operatőre a világhírű Ragályi Elemér, látványtervezője Rajk László, zeneszerzője Szemző Tibor, hangmestere Zányi Tamás, vágója Barsi Béla.

Az 1945 a Filmalap és a Claims Conference támogatásával készült a Katapult Film gyártásában, a tavaly októberben tragikus hirtelenséggel elhunyt Angelusz Iván produceri irányításával.

Az 1945 Magyarországon a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon lesz először látható április elején.

Élete legjelentősebb műve lett volna a világhírű csomagolóművésznek, ha befedi szövettel az Arkansas folyót, ám 20 év és 15 millió dollár ráfordítás után mégis visszalépett.

Christo döntése az Amerikai Egyesült Államokbeli választásokkal függ össze, nem akarja ugyanis, hogy az új elnök, Donald J. Trump, illetve a területet birtokló kormány profitáljon az alkotásából. A 81 éves művész az Arkansas folyó coloradói szakasza fölé tervezett szövetet emelni – 60 kilométer hosszan –, amivel szerinte sok ember érdeklődését felkeltette volna világszinten.

A Folyó fölött című projekten a feleségével, Jeanne-Claude-dal kezdett dolgozni, ám párja 2009-ben elhunyt. A folyó becsomagolásának ötlete több mint húsz évvel ezelőtt született, amikor egy párizsi hidat fedtek be. Ezután más hasonló munkájuk is volt, például 1995-ben Berlinben a Reichstagot is becsomagolták. Az Arkansason végzett munkát két évesre tervezték, s utána mindössze két hétig láthatták volna az alkotást az arra járók.

Hiába a jogi viták, hiába a több évtizedes küzdelem és belefektetett pénz, az 1964-ben a kommunista Bulgáriából Amerikába költöző művész elvei most megálljt parancsoltak neki. Ha meg is nyerné a mű elkészítésének jogát, már akkor sem foglalkozna vele. „Már nem hoz lázba a projekt. Miért kellene több pénzt ráköltenem olyan dologra, amivel nem akarok foglalkozni?” – mondta. A művész ezentúl egy másik munkájára koncentrál, amelyet élete alternatív főművének tekint, egy 150 méter magas szobrot készül felállítani olajoshordókból az Arab-sivatagban, amelynek az előkészületein 1977 óta dolgozik.

Christo döntése az egyik leglátványosabb – és egyben legköltségesebb – tiltakozás a művészvilág történetében.

Forrás: The New York Times

A Kun Árpádot eddig esetleg kevésbé ismerő érdeklődő talán azt gondolhatná a könyv címe láttán, a „megint” miatt, hogy valaminek a folytatásáról lehet szó. Igaza is lenne, meg nem is. Majd belekezdve a fikciót illetően ébredhet fel hasonló ambivalens gyanú, részben a főszereplő-elbeszélő nevének a szerzőével való egyezése miatt, valamint az apró részletekig hatoló realizmusa folytán.

Mégsem szeretnénk elvitatni, hogy a megfelelő distancia megtartásával íródott a regény, már csak azért sem, mert nem kezdő íróról van szó. A hús-vér Kun Árpádban is felmerülhetett az a lehetőség, hogy szerző alteregójában talán nem bízott meg minden olvasója százszázalékosan, még akkor sem, ha kitartott a regény végéig kísérője mellett ezen az ingoványos talajon. Nekik szánhatta a kissé didaktikus, könyvvégi Megjegyzést, melyből az derül ki, immár kétségtelen világossággal, hogy esztétikai, egyensúlyozó attrakció szemlélői lehettünk, melyben azon az egy százalékon kellett biztos lábbal megállni, amely megkülönbözteti az ember és a csimpánz génállományát. Maga Kun Árpád jelzi ez utóbbi szemléletes hasonlattal azt, hogy amíg az a bizonyos egy százalék, amelynek megfelelője a regényben a valóság és a fikció közelsége, a majom és az ember külső megjelenésében mégis bőven elegendő ahhoz, hogy a két dolgot ne keverjük össze.

Visszatérve a folytatásjellegre, az előző regény, a Boldog észak, mely szerkezetileg hasonlóképpen epilógussal zárul, azt az ígéretet lebegtette meg, hogy a következő könyv a Magyarországról Norvégiába jutás Odüsszeiája lesz. A cím egyébként egy tortafelirat, mellyel barátaik elbúcsúztatták „az új Odüsszeusz[t], aki férfitársaság helyett Pénelopét és a pereputtyát vitte magával a bolyongásaira”. A „megint” pedig arra utal, hogy már nem először engedték útjukra őket.

Ugyancsak a kötet végi Megjegyzés erősíti meg a könyv regény identitását, ezt támogatja a fülszöveg is, mely szépirodalomnak minősíti. Miért tűnhet fontosnak ezeket hangsúlyozni, amíg más műveknél erre kevésbé lehet szükség? Instrukció azon óvatlan olvasóhoz, aki az irodalom leheletvékony fátylát félrelibbentve naplószerű visszaemlékezésnek vélné a leírtakat. Megerősítés, mely semlegesíteni hivatott az előbb emlegetett esztétikai kísérlet mellékhatását. Különös ugyanis, hogy amíg a gyakori irodalmi utalások, idézetek, versrészletek más szövegeket inkább könnyedén magukkal húznak, itt érzésem szerint szándékosan az azon túli szövegrészek ellenében hatnak, így ismét az ambivalencia sejlik fel. Vagyis a versek és az azokról való beszéd, a koraérett, pontosabban koraművelt, Dosztojevszkijt kiolvasó, Kierkegaard-t ismerő „Árpi” sztorizása inkább hat kevésbé irodalmi szövegnek. E sztorizás sajátossága a mozgalmasság és a poénok. Ezekből kevesebbhez vagyunk inkább szokva, ezért kissé sűrűnek látszik, mégsem kell „a több kevesebb” hibáját elkönyvelnünk.

Kun Árpád regényének olvasási mechanizmusára jellemző, hogy az irodalom hangsúlyozottsága a versbetétekkel és az irodalomról való beszéddel feszültséget alakít ki az ezeken kívüli szövegrészekkel, melyek viszont naplószerűek, visszaemlékezés jellegűek, naturalisztikus részletezéssel. A kettő együtt azt a benyomást keltheti, mintha olyan irodalomszerető írta volna a szöveget, aki bár igyekszik, de nem képes elérni saját kútfőből az irodalmi szintet. Az igyekezet következhet a mozgalmas, csattanókban gazdag történetek sűrítettségéből. Nem feltűnő, hogy ez csupán dilettáns póz, ezért mind a könyvet záró Megjegyzésben, mind a fülszövegben megerősítést kap az olvasó a fikcióról. De ha így is van, akkor mi a szerepe egyfelől egy ilyen szélsőségesen valószerű fikciónak, mely a nem irodalmi szöveg gyanúját pedzegeti? Másfelől mi a funkciója a szövegben az explicit irodalomnak, például a verseknek? Olvasatomban a szerző az esztétikai kísérletében az utóbbival, a versekkel, a kiemelten irodalmival a kiindulópontját határozta meg, amelytől elkalandozva az irodalom és nem irodalom határát próbálja feltérképezni.

A Kun Árpád nevű narrátor sem melléfogás, még kevésbé egoizmus, jelenlétének apropója éppen az, hogy az ő likvidálására kerül sor, ahogy azt Barthes fejti ki A szerző halálában, amikor is a biografikus szerző helyett a fikció kap kiemelt teret, megnövelve az olvasó jelentőségét. Egészen más, ha az irodalom és nem irodalom mezsgyéjét belülről, az irodalomból közelítjük meg, mintha az irodalmiságba kívülről próbálnánk kopogtatni. Kun Árpád könyvének lényege ez előbbi expedíció. Véleményem szerint ehhez a határhelyzethez szándékozik elvezetni az író, amihez ugyanúgy nem könnyű megszerezni a jogosítványt, mint a regény elején az autóhoz.

Az immár imitáltnak minősítendő visszaemlékezés a szokásos struktúrát mutatja, alapvetően két fő szálon halad, az egyik az első családé, amelyben ő a gyerek, a másikban már neki vannak gyerekei. Intermezzónak tűnnek a román vagy például a franciaországi jelenetek, ahol a lebukással végződő elhatalmasodott kleptomániával karikírozza az „ügyeskedés” hungarikumát. Illetve ide kapcsolódnak a mindvégig jelen lévő, a szexualitás kudarca miatt balul végződött Réka-szerelem emlékképei. Egy féláron vett, Norvégiáról szóló útikönyvvel itt fogant a nagy utazás ötlete, hogy ha nem is fürge hajóval, mint Ithaka királya, de egy „mi autónk” Suzukival fölkerekedjen a munkanélküli Árpád, a norvég szakot is végzett, diakónus állást kapott feleség, Bori, Mihály, a szorulásos önállósodó óvodás és a frissen született Erzsi. Az egyik pont, ahol megkérdőjeleződhet a fikció, az a kisfiú székrekedés-története, a másik Árpád korábbi időszakhoz kapcsolódó impotenciavélelme. Ezek részletező, naturalisztikus leírásának viszont nincs vallásos-misztikus olvasata, mint mondjuk Nádas Péter a Párhuzamos történetek margitszigeti jeleneteinek, ezért ezek a fikció legszélsőségesebben valószerű pontjai.

Kun Árpád könyve több szempontból távoli rokona Joyce Ulyssesének. Túl azon, hogy szerkezetileg ugyancsak három részből áll, mindkettőt jellemzi a tudatfolyam-technika az odüsszeuszi út során, és hasonlóképpen kísérleti próza, melyben sok paródiával találkozunk. Például Árpi-Odüsszeusz gyerekkorában Árpi-Oidipusz volt, aki szerelmes az anyjába, az apját pedig megmérgezné. Útközben pedig egy jelenet erejéig Daidalosz lesz belőle, mikor is a repülés veszélyeire figyelmeztetné a magát halhatatlannak gondoló fiát, Mihály-Ikaroszt, aki a mászóka tetejéről startolva csak nagy szerencsével landol apja karjaiban. Kun Árpád megtalálta a maga ösvényét Odüsszeusz kacskaringós hazaútjának nagyon gazdag és plasztikus toposzában, mely időről időre felbukkan az irodalomban, egy évvel korábban például Balla László Magyar odüsszeia regényében, mely a Világostól Trianonig húzódó történelmi utat járja be.

A jelenleg Norvégiában időseket gondozó Kun Árpád valójában is jellemző példája a külföldre távozott értelmiségi magyarnak, de a regényben is kesernyés szájízzel kacaghat az ember, ha saját naivitására ismer a fiktív Kun Árpádban, aki először Hirohito császárhoz folyamodik japán ösztöndíjért, majd a frissen kinevezett Hiller Istvánnak ír állásügyben, mindhiába. A frusztráció is hungarikum, mely mindvégig jelen van a regényben. Visszafelé haladva: az anyagiak mellett a repülésjelenetnél az apaimázs omlik össze a nevelési csődben, előtte Réka és más nők kapcsán az impotencia fenyegető réme riogatja, amely toposzból komikum, irónia és önirónia származik, mint például Gaby Hauptmann Impotens férfit keresek tartós kapcsolatra című regényében is. Ahogy felnőtten a szeretkezés, serdülőkorában a csók elől bujkál – utóbbinál egy rossz helyen kinőtt fog az akadály. Gyerekként pedig az alvajárása miatt tart attól, hogy valami nagyon nem lesz rendben vele.

Már csak egy kitüntetett pontot szeretnék kiemelni, a főhős kedvenc festményét, melyhez vissza-visszajár a Louvre-ba párizsi tartózkodása alatt. Ahogy e kísérleti regény célját, úgy a festményt sem könnyű megközelíteni, utóbbit a tömeg miatt, mivel a Mona Lisához igen közel helyezték el. A Concerto campestre című alkotást Mezei koncertként emlegeti és Tizianónak tulajdonítja. A cinquecento egyik legjelentősebb műve magyarul Koncert a szabadban címen is ismert. Festőjét valószínűleg helytállóan nevezte meg az író, noha lehetségesnek tartják, hogy Tiziano mesterével, Giorgionéval közös munkáról van szó. Ahogy Manet Reggeli a szabadban című képe, Kun Árpád regénye is tisztelgés lehet e festmény előtt. Az olasz remekművön négy emberalak látható a szabadban, két férfi és két nő. Az üvegedénybe vizet merítő múzsa melletti lanton játszó férfi a magasabb költészetet testesíti meg, ez a regényben a költészethez kapcsolódó részeknek feleltethető meg. A másik múzsa fuvolán játszik, mellette a bukolikus költő foglal helyet. Ehhez tartoznak a regény verseken túli egységei. Ahogy ezek jól megférnek egymás mellett a jó félévezredes festményen, úgy ezt a regényt sem zilálja szét az előbbi kettősség. Azaz Kun Árpád műve ilyen értelemben sikeres kísérlet, a fikción innen maradt a mégoly közeli valóság, valószerűség ellenére is.

Azt mondják, hogy egy utazás során nem a cél, hanem az odavezető út a lényeges. Mégis, remek vállalkozás lehetne e cél – legalább annyira érdekes – bizonyítása egy újabb kísérleti regénnyel, és bizonyára szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha legközelebb e kvázi valós, de mégis fiktív Kun Árpád norvégiai életéről olvashatunk egy regényben.

Kun Árpád: Megint hazavárunk, Magvető, Budapest, 2016.