Gyilkosságra való felbujtás és vallási szimbólumok meggyalázása miatt indítottak vizsgálatot egy varsói színház előadása kapcsán.

A Powszechny Színház (Teatr Powszechny) Stanislaw Wyspianski lengyel drámaíró egyik főművén, a Klatwa (Átok) című drámán alapuló előadása ellen indított vizsgálatot az egyik varsói kerületi ügyészség, a színdarabról nyilvánosan hozzáférhető információk alapján. A darabot múlt szombat óta játsszák.

A színpadon erotikus jelenetekkel „szentségtelenítenek meg” vallási szimbólumokat, a Lengyelországban szentként tisztelt II. János Pál pápát a pedofilok védelmezőjének nevezik a színpadon, illetve a darab végén az egyik szereplő felveti a közönségnek, hogy adományokat gyűjthetnének a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) elnöke, Jaroslaw Kaczynski megöletése céljából, majd közli, hogy ezt a jelenetet a rendező törölte, mert börtönnel büntethető. A kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) párt egy parlamenti képviselője bejelentette, hogy az ügyészséghez fordul a színházi blaszfémia, istenkáromlás ügyében.

Az 1899-ben keletkezett Átok egyébként egy megtörtént eseményen alapuló mű. A cselekmény egy galíciai faluban játszódik, ahol aszály pusztít, ami a „kórus” szerint Isten büntetése, a nép pedig a vadházasságban élő plébánost okolja szenvedéseiért.

A konzervatív csoportok tüntetéseket szerveztek az előadás ellen, és kuplerájnak, kloákának nevezték a szóban forgó színházat. A miniszterelnöki hivatal hangoztatta, ha bebizonyosodik, hogy a színdarab gyűlöletkelő, be kell tiltani. A kormánypárt számos képviselője követelte, hogy vonják meg az állami támogatást a teátrumtól. A lengyel püspöki kar is tiltakozott.

A drámát a horvát Oliver Frljic rendezte, akinek az Our Violence and Your Violence című darabja ügyében pedig a bydgoszczi ügyészség folytat vizsgálatot. Ezt az előadást tavaly mutatták be az észak-lengyelországi városban.

A színház a vádakat visszautasítja, főleg azt, hogy Kaczynski meggyilkolására bujtanának fel, és azzal védekezik, hogy az előadás csak a vallás társadalomra gyakorolt hatását, állam és egyház szétválasztásának témáját vizsgálja.

Vallási szimbólumok meggyalázása ügyében a pénzbírságon kívül két évig terjedő börtön, gyilkosságra való felbujtás miatt pedig három évig terjedő szabadságvesztés lehet a büntetés.

Forrás: Színház.org/MTI

Horváth Benji kapja 2017-ben a Dunajcsik Mátyás Lehetőséget, amely a Libri Könyvkiadó egyik irodalmi díja. 2014-ben alapították, minden évben február 24-én, Mátyás napon ítélik oda. 

Az irodalmi díjat a Libri Kiadó igazgatói, Sárközy Bence és Halmos Ádám alapították 2015-ben Dunajcsik Mátyás, a kiadó egykori szépirodalmi főszerkesztőjének elismeréseként. A lehetőséget olyan fiatal, pályakezdő író kapja meg minden évben, akinek a következő könyvét Dunajcsik Mátyás ajánlására jelenteti meg a Libri. A díjat korábban Dékány Dávid (Darwin Motel, 2015) és Sepsi László (Pinky, 2016) kapta.

Horváth Benji (Horváth Előd Benjámin), az idei díjazott 1988-ban született Marosvásárhelyen. Költő, slammer, a Helikon folyóirat szerkesztője. A Látó és a Műút folyóiratok nívódíját elnyerte 2010-ben és 2013-ban, eseményszervezéssel és tehetséggondozással is foglalkozik. Tagja a Bruthalia Alkotókörnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Fiatal Írók Szövetségének és a József Attila Körnek. 2006 óta közlik verseit, publicisztikáit, újabban prózaírással is foglalkozik. Versei arab és román nyelven is megjelentek már. Eddigi kötetei: A cseplini díva (Koinónia, Kolozsvár, 2009); Beatcore (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2015); Az amnézia útja (József Attila Kör – Prae.hu, Budapest, 2016).

Dunajcsik Mátyás indoklása: „Horváth Benji szaturnuszi költő, abban az értelemben, ahogyan Verlaine beszélt róluk – és magáról – első kötetének nyitóversében (Térey János fordításában): »Akik SZATURNUSZI csillagjegyben születtek […] / Azoknak jól kijut a haragból és a gondból. / Képzeletük csupa nyugtalan, gyönge hóbort, / Az Ész erejének rajtuk hatalma nincs. / Finom méreg a vér, mely erükben kering, / Páratlan ritka, és úgy perzsel, mint a láva, / Sodrában süllyed el szívük zord Ideálja.«

De szaturnuszi abból a szempontból is, amilyen intenzív kapcsolatot ápol az éggel, legyen szó asztrológiáról vagy asztronómiáról. Mert, ha nem épp egy homályos kocsmavécé tükrében nézi önmagát, akkor leginkább a Hubble űrtávcső optikáján keresztül. Verseinek beszélgetőpartnerei ugyanilyen széles körből kerülnek ki: ugyanolyan magától értetődő természetességgel fordulnak elő köztük az istenek, a démonok és a holtak, mint az élők – bár az előbbieket, úgy tűnik, előnyben részesíti. És azt is tudja, hogy a legtávolabbi csillagokra csak a legsötétebb éjszakák nyújtanak rálátást.

Horváth Benji nem tesz úgy, mintha az (erdélyi) magyar irodalomban otthon lenni azt jelentené, hogy valaki alkotóként vagy olvasóként erre és csakis erre a nyelvre és kultúrára kellene, hogy korlátozza a saját mozgásterét. Szövegeibe a román és az angol nyelvnek, kultúrának szabad ki- és bejárása van, sőt néha át is veszik a szót a magyartól. És ez így van jól, mert ez által mind a három csak még szabadabbá válik – bár az is igaz, hogy a három közül talán épp a magyarnak van a legnagyobb szüksége erre a szabadságra.”

Horváth Benji stílusának megismeréséhez a következő versének elolvasásával közelebb kerülhetsz:

Magyar átiratok: Játék

(Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani)

A játszótársad nem akarok lenni,
unom, hogy mindig kell az áldozat,
nem akarok veled sötétbe menni,
oda, ahol a gyermekszív rohad,
nem akarok én asztalfőre ülni,
és ürüljön ki a te poharad.
A gyöngy is tud a semminek örülni,
sóhaj nem vált meg vért és rongyokat.
Én egyáltalán nem akarok mindent,
elit telet vagy propaganda-őszt,
igyon a kutyád némán teát véled,
mi falkában üvöltjük ki a gőzt.
Nem lehet teljes, tiszta szívvel élni,
de semmiképp nem fogok tőled félni,
mikor talpig fegyverben menetel
nyolcbillió elfogyasztott ember,
iszonyt iszik a tó partján a vad,
és vér folyik a szőnyegek alatt.
Tartsd meg magadnak azt a sok-sok jót,
privát karácsonyt, aranyléghajót,
vidd innen sok elhasznált szeretőd,
és művirágod, cifra temetőd.
Nem akartam soha élni a gyilkos
játékodban, amely valóra vált.
A föld nem árul soha semmi titkot,
és nem felejt el semmilyen halált.

A KULTerdő rendezvénysorozat idei második irodalmi estjén vehettünk részt február 21-én. A Nagyerdei Víztoronyban ezúttal kettős könyvbemutatót láthattunk: Juhász Tibor moderálásával Orcsik Roland Fantomkommandó című regénye és Sopotnik Zoltán Moszkvics című verseskötete került terítékre. Az elhangzott szövegek között Rózsa Sándor zenés improvizációját hallhattuk.

Az estét Sopotnik felolvasása indította, majd Orcsik regényéből kaptunk ízelítőt. A moderátor a két szerző munkásságának rövid bemutatásával kezdte a beszélgetést. Elmondta, hogy Sopotniknak a Moszkvics az ötödik verseskötete, az első 2003-ban jelent meg Krokodil címmel. Orcsiknak a Fantomkommandó az első regénye, pályaindító verseskötete, a Rozsdamaró azonban már 2002-ben megjelent. A két szerző életpályája ezer szállal kötődik egymáshoz, 2012 és 2013 között együtt szerkesztették a JAK-füzeteket – a hosszú évekre visszanyúló ismeretségük meg is látszódott a beszélgetés ironikus fordulatain, egymásnak címzett, stand-up comedy-be hajló megjegyzéseiken. Arra a (komoly) kérdésre például, hogy milyen volt a köztük lévő munkakapcsolat, azt felelték, a közös munka kínszenvedés volt mindkettőjük számára, utálták egymást, pláne, hogy mindig a másiknak kellett végeznie a munka dandárját. Hogy kinek szebb kiállású a Kalligramnál most megjelent kötete, arról ugyancsak határozottan megoszlottak a vélemények…

Ám volt olykor „rendes” kötetbemutatóra emlékeztető szakasza is az estnek. Megtudhattuk, nemcsak az életpályájukban, hanem a megjelent köteteikben is felfedezhetőek hasonlóságok. Közös vonás például a történelmi múlt jelenléte: Orcsik kötete a 90-es évek délszláv háborúját, míg Sopotniké a szocializmus kérdését (is) tárgyalja. Orcsik elmondása szerint nem szeretne több ilyen témájú könyvet írni, mert a háború már az utóbbi időben „divatszóvá” vált, és a „sorozatgyártással” már sokan visszaéltek. Szerinte erről a témáról nehéz új és releváns dolgokat mondani, mert a háborúról szóló szövegek és az arról történő beszéd nagy részét a „tömény giccs” kezdi eluralni. Felmerült a kérdés, a szerző hogyan helyezi el saját könyvét a háborús ábrázoláshagyományban, és hogyan olvassa saját kötetét, ha ez a téma ennyi csapdát rejt. Erre ő azt válaszolta, hogy nem olvasója, hanem írója regényének.

Az est folyamán megtudtuk, hogy Sopotnik eredetileg emlékkötet akart írni, hommage-verseket a szocializmusban élő elfeledett költők kanonizációjának/rekanonizációjának szándékával. A Moszkvicsban megjelenik például Bólya Péter, Nagy László, Hamvas Béla is (az egyetlen kivétel Borbély Szilárd, aki a rendszerváltás után kezdett publikálni). Holló Andrással például egy olyan szerzőre utalt a költő, akit a szocializmussal együtt elfelejtettünk, „nem kezeltük a helyén”. A két kötet között kapcsolódási pont a hagyományhoz való viszony problematizálása is.

„Ha tanú vagyok, az csak nehezíti feladatomat.” – idézte a moderátor György Péter szavait. Az idézet burkoltan azt a kérdést vetette fel, hogy vajon mennyire befolyásolták a szerzőket a személyes tapasztalataik. Orcsik ezt az érzékenységet az iróniával rejti el, mint mondta, igyekezett eltárgyiasítani az élményeket. Úgy írta meg a regényt, mintha az egy másik ember életéről szólna, így kevésbé építkezett saját tapasztalataiból, de a személyes élményeket sem tudta teljesen háttérbe szorítani. Emellett szerinte a legfontosabb, hogy a szöveg természetesként hasson. Épp ezért nem fejezetről fejezetre írta meg a könyvet, hanem négy hónap alatt készült el egy vázlatos változata a kötetnek, amit aztán négy év folyamatos javítómunka követett.

Sopotnikot nem gátolta, de nem is segítette a hagyomány, számára a kiforrott, saját nyelv megtalálása volt a lényeg, amely folyamatosan formálódott a szocializmussal és az abban élő alkotók életműveivel való foglalkozása közben. A végső változatig ő is rengeteget dolgozott a köteten. Legnagyobb módosítások a címeken történtek, amelyek eredetileg perjelekkel elválasztott szavakból álltak, utalni akart ezzel a szerző avantgárd kötődéseire is. Azonban a kötet megírása során változott a koncepció, végül elhagyta ezt a megoldást. Az alkotókra való utalás csak néhány helyen maradt meg mottók formájában, egy idő után szinte teljesen leváltak az adott életművekről, azok kontextusairól. Ezért felvetődött az ötlet, hogy a tartalomjegyzékben a szövegek eredeti címei is szerepeljenek, de végül elvetették ezt a tervet.

Zárásként Juhász Tibor arról faggatta a szerzőket, hogy mit jelent ma alkotni, mennyire befolyásolja az írás folyamatát az aktuálpolitikai helyzet. Sopotnik szerint az aktuálpolitika átszövi a szövegeket, állandó állásfoglalásra kényszerít. Orcsik szerint pedig „egyszerre lehetünk sztárok és elfeledett senkik”.  A beszélgetést újabb felolvasás és zenei improvizáció követte.

Az est végén a moderátor a következő eseményre hívta fel az érdeklődők figyelmét. Március 7-én Németh Gábor Egy mormota nyara című kötetének bemutatása várható Herczeg Ákos moderálásával és Tóth Gergő zenei kíséretével.

KULTerdő: #Fantomkommandó, #Moszkvics, #zenei improvizáció, Debrecen, Nagyerdei Víztorony, H2O Galéria, 2017. február 21.

A fotókat Csala Dorottya készítette.

Európa egyik kulturális fővárosa ismét Magyarországról kerülhet ki 2023-ban, amely címre Debrecen is jelentkezett. Ehhez kapcsolódóan arculattervezési pályázatot írtak ki, aminek már meg is született az eredménye, a győztes tervet a KJG-Design Oktatási Bt. nyújtotta be.

A nyertes arculatterv alkotói Ács Attila, Fölföldi Fruzsina, Kiss József Gergely és Köves Lili voltak. A koncepciójuk alapját az a gondolat adja, hogy 2023-ban Debrecen mint kulturális főváros célja a tehetség és az érdeklődők városba vonzása kell, hogy legyen majd. A működése hasonlítani fog egy mágneséhez, ami úgy vonzza magához a közönséget az értékeivel és a programjaival, ahogyan a mágnes vonzza a fém részecskéket. Ez egy mindenki számára érthető, könnyen megjegyezhető, emblematikus ötlet, amely sokféle vizuális rendszert képes létrehozni.  2023-ban, ahogy a nyilak az arculati elemeken: minden figyelem Debrecenre szegeződik majd – olvasható a kortárs projektekkel foglalkozó Hellodesign honlapon. A Logotípia alapját az egyedileg tervezett Debrecen Sans betűtípus képezi.

Az arculattervezési pályázatra jelentkezők száma minden várakozást felülmúlt, ugyanis mintegy százhúsz pályamű érkezett be. A bíráló bizottság tagjai a következők voltak: Andorka Tímea (grafikus), Csuport Andrea (grafikus), Gulyás Gábor (esztéta, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója, a Debrecen 2023 program főtanácsadója), Kónya Ábel (képzőművész, a Modem vezető kurátora), Porkoláb Gyöngyi (kulturális reklámszakember, az EKF Debrecen 2023 Nonprofit Közhasznú Kft. operatív igazgatója). A zsűri javaslatát az EKF Polgármesteri Tanácsadó Kollégiuma részletekbe menően megvitatta, s dr. Papp László polgármester vezetésével meghozták a végleges döntést.

A bíráló bizottság által legjobbnak ítélt tíz pályaművet a következők nyújtották be (ábécé sorrendben), közülük került ki a nyertes pályaművet alkotó négy fős csapat:

• Antal Tamás
• Deák Gyula
• Eged Enikő Katalin
• Erdész Ádám
• Gellén Sára, Lakatos Bettina
• Juhász Márton
• Kiss József Gergely, Köves Lili, Fölföldi Fruzsina, Ács Attila
• Lukács Péter
• Simon Péter Bence
• Umlauf Adrienn

Az Európa Kulturális Fővárosa címre kandidáló városok pályázatáról várhatóan 2018 végén dönt egy nemzetközi összetételű bírálóbizottság Brüsszelben, ekkor egy magyar és egy brit települést választanak. A hagyományoktól eltérően azonban a címre most azon városok pályázhatnak, amelyek hosszú távon fenntartható kulturális stratégiát mutatnak be. Fontos szempont lesz az értékeléskor az európai dimenzió, az államhatáron átnyúló együttműködés, a helyben élők minél nagyobb számú bevonása, a társadalmi szerepvállalással kapcsolatos témák fókuszba állítása és a tudatos közönségfejlesztés, a kultúrafogyasztók körének szélesítése.

Nyíregyházán épül meg Európa ötödik Legoland Discovery Centere, amely a tervek szerint 2020-ra készül el. Az ország egyik legjelentősebb beruházása 9,5 milliárd forintból jön létre.

A különleges turisztikai attrakció megépítéséről a Magyar Kormány döntött. Európában Berlin, Oberhausen, Isztambul és Manchester után készül Nyíregyházán is Lego élménypark a város polgármesterének Facebook-bejelentése szerint. A világon pedig összesen 18 hasonló létesítmény működik. A magyar szórakoztatóközpontban legóból készült makettvárosok, kisvonat, játszóház és 4D-s mozi is lesz majd.

Mostantól egyébként a Balaton, Sopron és környéke és a Tokaji borvidék mellett új kiemelt turisztikai térségként van jelen országunkban, a Tokaj, Felső-Tisza és Nyírség Kiemelt Turisztikai Fejlesztési Térség, melynek hangsúlyos része Nyíregyháza, de összesen 105 település tartozik hozzá. Az itteni fejlesztésekre tervezett európai uniós és hazai források összege eléri a 102 milliárd forintot, 49 projektre bontva a nyírségi város honlapján olvasottak alapján.

Nyíregyházán egyébként a Legolanden kívül egyéb újításokat is terveznek, ilyen például egy négycsillagos szálloda építése, a Hotel Sóstó Spa and Resort, de az Állatparkot, a Múzeumfalut, a Sóstógyógyfürdőt, a Bencs Viát és a Szabadtéri Színpadot is felújítják majd.

Scrabble

Susogós s-eid szikráztak. A csönd
Gyufásdoboza közöttünk feküdt, provokálva nézted,
Körmödet végighúztad az oldalán, nem gyulladt
Meg, akkor jöttek az s-ek.
Lobbanás, lassú, de kitartó égés a konyha üvegburája alatt,
Fogyatkozó oxigénforrásod volt hallgatásom.
Lemez szólt recsegve-ropogva a kertből, valamelyik
Dylan. Belekapaszkodtam a refrén küszöbébe,
A verzéket mindig hadarják, kell egy uszadékfa a dallamok
Áramlatán, amitől megnyugszom,
Ahogy te is az ujjadra felcsavart tincsektől.

T hangzóid összeolvadtak a k-val,
Kiskorodban azt mondtad, tuta és tata, de akkor még a hangok
Sűrűjéből kimertem a jelentést, elalvás előtt rágódtam
Rajta, hittem, hogy a megértés nehézségeihez elég
A logopédus. Vele gyakoroltad az elraccsolt r-eket,
Pörgetted, forgattad, kiköpted, visszatette a szádba,
Ne nyeld le, mondta, hiába könnyebbít az l.
Mire érted mentem, letörtél, ajkad fáradt volt
És duzzadt, lófarkad kioldódott, a váltóruhát ledobtad
A padlóra az overall mellé, hallani akartad, ahogy
Veszekszem. Az én hangom ércdarabjai
Zúgva hullottak a kőre, hangosan kopogott
A cipőm sarka is. A te csizmád talpa halkan surrant,
Erre visszafogtam magam, szégyelltük
Magunkat, mint a betörők, ha összekaptunk.

Mindig siettél. A felülést nálad nem kúszás követte,
Hanem a falon tapogatózva körbejártál. A sietség,
Mint egy trópusi láz, nem tudsz kigyógyulni.
A csönd is gyanús, ebből tudom, egy időre feladtad,
Tőlem pedig mintha elloptak volna valamit.
A behemót közöny ajtótól ajtóig tekergő,
Nonverbális anakonda, nehéz átlépni, ahhoz pedig
Nem vagyok elég bátor, hogy félrerugdossam.
Egyre kevesebbet beszéltem én is, félrehajtott fejed
Árnyékában összesöpörtem a lehullott mássalhangzókat,
Pedig torlódásukban jelentés volt.

Havazás előtt van ilyen hideg, mint itt nálunk.
A vízforraló hangjára kijössz, leültetlek
Az asztalhoz, kihajtom a táblát.
Vágd fel a letapadt nyelvféket, csippentsd
Ujjad közé a kockát, és
Ne söpörd le a Scrabble-t,
Ha kell, szabálytalanul rakd ki a szavakat.
Beszélj.

Borítófotó: Flickr

A Cziffra Fesztivál alapvető küldetése, hogy a világhírű magyar zongoraművész magas művészi színvonalú életművét és hagyatékát méltóképpen megőrizze és ápolja, illetve folytassa azt a fiatal művészeket felkaroló és segítő munkát, amelyet Cziffra György folytatott. Utóbbira kiváló példa A jövő generációja matinékoncert, amelyre február 26-án a MOM Kulturális Központban kerül sor.

A Cseh Tamás Program által támogatott, a Junior Prima díjas és a Virtuózok klasszikus zenei tehetségkutató versenyen már bizonyított fiatalok nevével fémjelzett koncert kapcsán Balázs Jánossal, a fesztivál megálmodójával, illetve Kökény Tamás nagybőgőssel, a Virtuózok második évadának nyertesével beszélgettünk. Többek között a Cziffra-átiratok nehézségeiről, a siker és az irigység kezeléséről.

KULTer.hu: Kökény Tamás, Boros Misi, Kállai Ernő, Devich Gergely, Hungarian Folk Embassy – ők lesznek azok a fiatal művészek, akik koncertjeikkel emelik az idei Cziffra Fesztivál színvonalát. Mi alapján esett épp rájuk a választásod, és miért lehetnek ők példaképek kortársaik számára?

Balázs János: Már az első fesztiválon is fontosnak tartottuk, hogy megmutatkozási lehetőséget biztosítsunk a fiatal művészek számára. A Cziffra Fesztivál kötelességének érzi a fiatalok segítését, célja, hogy folytassa mindazt, amit Cziffra György létrehozott és megálmodott Franciaországban: koncertsorozat, mesterkurzus, zenei verseny és fiatal művészeket segítő bemutatkozási lehetőség. A jövő generációja matinékoncert keretében az általam nagyra tartott, tehetséges Cseh Tamás Program támogatottjait, a Junior Prima díjas és a Virtuózok klasszikus zenei tehetségkutató versenyen már bizonyított fiatalokat hallhatja a közönség. Bennük megvan a potenciál, hogy a közeljövőben világsztárrá válhassanak. Az ifjú művészeket egyéni látásmód és gondolatok jellemzik, kisugárzásuk van, s szűnni nem akaró kíváncsiság munkál bennük. Ezeknek köszönhető, hogy a koncertek alkalmával olyan kapcsolat jön létre zene, előadó és közönség között, mely maradandó élményt okoz a befogadóban.

KULTer.hu: A művészek a saját repertoárjukból válogattak vagy az általad preferált darabok kerülnek terítékre?

B. J.: Szabad kezet kaptak, saját repertoárjukból, kedvenc műveikből válogattak, leginkább romantikus műveket hallhatunk tőlük. A közönségnek izgalmas zenei élményben lesz része, hiszen Boros Misi zongorán, Kállai Ernő hegedűn, Kökény Tamás nagybőgőn, Devich Gergely csellón játszik majd, a Hungarian Folk Embassy pedig Soós András prímás vezetésével egy olyan különleges összeállítást készített az alkalomra, melyben a különböző tájegységek autentikus zenéi nem különülnek el, hanem egymás után következnek, fokozatosan vezetve a hallgatót az egyre különlegesebb rétegek felé.

KULTer.hu: Boros Misivel – és Bogányi Gergellyel – nem is olyan rég, január 24-én, a Művészetek Palotájában volt alkalmad együtt zenélni a Zongora Gála elnevezésű koncerten.

B. J.: Misi, csakúgy, mint a többi ifjú művész különleges tehetség, méltán nyerte meg a Virtuózok klasszikus zenei tehetségkutató versenyben a saját korcsoportját, és méltán részesül rangos elismerésekben. Nagy lehetőségek rejlenek benne, kellő kitartással, szorgalommal, alázattal és elmélyült, már-már filozofikus gondolkodásmóddal bír. Kétségkívül nagy karrier áll előtte, s reménykedem abban, hogy tíz-tizenöt év múlva a világ leghíresebb és legtehetségesebb zongoraművészei közt emlegethetjük őt.

KULTer.hu: Noha ezúttal nem csendülnek fel Cziffra-átiratok, mégis áruld el, kérlek, hogy milyen kihívásokkal szembesül az a művész, aki Cziffra művei eljátszására vállalkozik!

B. J.: Az átiratok egészen speciális technikát igényelnek. Cziffra György az improvizációi során a számára legkényelmesebb variációkat részesítette előnyben, de e „kényelmességgel” meglehetősen nehéz azonosulni, mert ami neki komfortos volt, másnak korántsem biztos, hogy az. Nincs azonban okunk pesszimizmusra, ugyanis a MOM Kulturális Központban 2016. október 30. és november 4. között megrendezett zongoraversenyünkön bebizonyosodott, hogy igenis meg lehet birkózni a Cziffra-átiratokkal. Kiváló produkciók születtek, versenyzőink remekül helytálltak, keményen dolgoztak, szorgalmasak és kitartóak voltak, nem mellesleg rengetegszer hallgattak Cziffra-felvételeket.

KULTer.hu: Szerinted mennyire perspektíva a fiatalok számára a komolyzene 2017-ben?

B. J.: Minden a kommunikáción és a tálaláson múlik. Az elmúlt egy-két évben meglehetősen formabontó módon és egyedi megoldásokkal munkálkodtam azon, hogy eljuttassam a komolyzenét a fiatalokhoz. A hangszerbemutató sorozatom vagy a fényfestéssel fűszerezett Bazilika előtti tavalyi szabadtéri ZEnergia-koncertem igazolják, hogy a klasszikus zenét igenis meg lehet szerettetni az Y és Z generációval, ha azt az ő nyelvükön, 21. századi formában tolmácsoljuk.

KULTer.hu: Minél sikeresebb az ember, annál több az irigye. Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik elcsüggednek egy-egy ellendrukker rosszindulatú megjegyzése miatt?

B. J.: A legfontosabb, hogy rendíthetetlenül higgyenek magunkban és abban, amit csinálnak, hiszen csak így mondhatják el magunkról: a tehetséget szolgálják, és hogy önazonosak. Nem újdonság, ha azt mondom: a siker nem jön azonnal, keményen kell érte dolgozni.

A pofonok és az embert érő irigység a fejlődés része. Az út sokszor rögös, akadályokkal és megpróbáltatásokkal teli, de épp ezek azok, melyek formálnak bennünket. Hogy ez a bizonyos út hol kezdődik és hol ér véget, részletkérdés – a kitartás a fontos. Ha eltökélten megyünk céljaink felé, eljön a nap, mikor a rögök eltűntek, s az utat, mely előttünk áll, virágok borítják.

KULTer.hu: Te egyébként mindig is könnyedén képes voltál lerázni magadról a rosszindulatú megjegyzéseket?

B. J.: Tulajdonképpen se a rossz, sem pedig a jó dolgokkal nem foglalkozom különösebben. Mindig az aktuális cél lebeg a szemem előtt, valamint az, hogy embertársaim életét boldogsággal töltsem meg. Irigyek mindig is voltak és lesznek – ettől van egyensúlyban a világ. Nem kell, hogy mindenki szeressen, vagy hogy kedvelje a Cziffra Fesztivált. A lényeg, hogy mindenki megtalálja a maga komfortzónáját. Eddig szerencsére nem érte negatív kritika a Cziffra Fesztivált, sőt munkájának eredménye, hogy 2016 decemberében Cziffra Györgyöt Postumus Magyar Örökség Díjjal ismerték el, mely jól mutatja, hogy felfigyeltek a néhai zongoragéniusz művészetére. Elindult valami.

KULTer.hu: Ráadásul a Highlights of Hungary díjra is jelölték a fesztivált.

B. J.: Igen. Az immár negyedik éve megrendezett kreatív szakmai esemény célja, hogy az elmúlt év legkreatívabb projektjeit és legszerethetőbb ügyeit tárja a nagyközönség elé. Rendkívül jó érzés tudni, hogy egy emlékápoló klasszikus zenei fesztivál is lehet kreatív. A következő lépés, hogy 2021-re, Cziffra György születésének századik évfordulójára magyar és külföldi művészek közreműködésével világméretű fesztivált és turnét szervezzünk.

KULTer.hu: Ha már a külföldi turnét említetted… A világ számos koncerttermében felléptél már , de mindig Budapest az a hely, ahova visszatérsz, és – ahogy én tudom – eszed ágában nincs külföldre tenni a székhelyed. Meg tudnád fogalmazni, hogy mit érzel, amikor leszáll veled a repülőgép Magyarországon?

B. J.: Míg Cziffra Györgynek el kellett hagynia hazáját ahhoz, hogy karriert csináljon, s hogy világszinten elismert művésszé válhasson, a ma művésze nem kényszerül ilyen fájdalmas lépés megtételére. Valóban a világ számos pontján léptem már fel, sok csodás helyet láttam, de mégis Budapest tereit, utcácskáit és az itt lakókat tekintem lényem és művészetem szerves részének. Ahogy Chopinnek, Liszt Ferencnek vagy Beethovennek fontos volt a nemzeti öntudat, úgy számomra is az. Igaz, csak huszonnyolc éve csodálom Magyarországot, de minden alkalommal elámulok a szépségén.

KULTer.hu: Milyen ismereteid vannak a fesztivál nevének ihletőjéről, Cziffra Györgyről?

Kökény Tamás: Bevallom, még nem olvastam a Cziffra György életéről szóló Ágyúk és virágok című könyvet, de ami késik, nem múlik. Tisztában vagyok azzal, hogy Cziffra az egyik legjelentősebb magyar zongorista volt, aki világszerte ismertté vált. Számos interneten fellelhető videót néztem meg róla, s különösen örültem, mikor az egyik felvételen felfedeztem mellette Ivry Gitlist, az általam nagyra tartott hegedűművészt.

KULTer.hu: Mely művekkel örvendezteted meg a közönséget A jövő generációja matinékoncerten?

K. T.: A zsidó származású svájci-amerikai zeneszerző Ernest Bloch Prayer from Jewish Life című szerzeményét, Giovanni Bottesini Tarantelláját játszom, ráadásként pedig Paganini Mózes-fantáziájának Variációk című részletét adom elő. Azért esett ezekre a darabokra a választásom, mert a márciusi Carnegie Hallban is ezekkel lépek majd fel többek között.

KULTer.hu: Merthogy a Virtuózok klasszikus zenei tehetségkutató verseny fináléjában nemcsak tizenkétmillió forint, hanem egy tengerentúli fellépési lehetőség is a tiéd az Armel Opera Fesztivál jóvoltából. Március 1-jén lesz a nagy napod New Yorkban.

K. T.: Izgatottan várom! Kétszer negyven perces koncertet adok, néhány, a Virtuózokból megismert zenésztársak kíséretében. A korábban említett darabokon kívül még sok olyan romantikus darab kerül terítékre, mint például Astor Piazzolla Libertangoja, Ennio Morriconétól a Cinema Paradiso című film egyik betétdala, a Virtuózok döntőjében is játszott John Williams-szerzemény, a Schindler listája főcímdala és Fauré Álom után című műve.

KULTer.hu: Bizonyára száznyolcvan fokos fordulatot vett az életed a televíziós szereplés óta.

K. T.: Sok jó dolog történt velem az elmúlt kilenc hónapban: számos felkérést kapok – egyaránt koncertezem itthon és külföldön, legutóbb Párizsban, Brüsszelben, illetve Olaszországban álltam színpadra. Örömmel tölt el, hogy neves művészekkel léphetek fel, s hogy új szakmai ismeretségeket köthetek, ráadásul rendszerint mindenhol felismernek, amerre járok.

KULTer.hu: Nem jöttél ettől zavarba eleinte?

K. T.: De igen, mára már hozzászoktam, hogy lépten-nyomon odajönnek hozzám gratulálni. Mindez azt bizonyítja, hogy a komolyzenére igenis van igény.

KULTer.hu: Hogy állsz az irigyekkel? Akadnak?

K. T.: Vannak, akik irigylik a sikereimet, de a megfeszített munkát, a több órányi gyakorlást, ami e mögött van, vagy azt, hogy az elmúlt fél évben csupán egyetlen napot tudtam teljes egészében a szeretteim körében tölteni, valószínűleg már senki nem kérné magának.

KULTer.hu: A fellépéseket és a sok gyakorlást könnyen össze tudod hangolni az iskolai tanulmányaiddal és a szabadidős programjaiddal?

K. T.: Meglehetősen nehezen egyeztethetők össze. Magántanuló vagyok, időm nagy része gyakorlással és próbákkal telik, hiszen a koncertekre való felkészüléseket nem lehet elviccelni. Csupán esténként nyílik lehetőségem arra, hogy egy kicsit kimozduljak valamerre a barátaimmal.

KULTer.hu: Ez a hivatás sok utazással is jár. Közösségi oldaladon rendszeresen posztolsz fotókat a fellépéseid helyszíneiről, s látszik rajtad, hogy remekül érzed magad a nagyvilágban.

K. T.: Valóban mindenütt jól érzem magam, de megfigyeltem már, hogy lehetek akármilyen pazar helyen, négy-öt nap után rendszerint elkezdek „szenvedni”, mert húz haza a szívem és erős honvágyat érzek. Ideköt a család, a barátaim, az iskola, a karrierem is itt indult útjára, éppen ezért kötelességemnek érzem, hogy elsősorban a magyaroknak okozzak örömöt a zeném által.

A képeket Németh Anna készítette.

Hlinka Zsolt fényképész megszállottan keresi a geometriát és a szimmetriát minden kompozícióban. Legújabb fotósorozatának középpontjában az utóbbi áll, s ezúttal budapesti színházak néptelen nézőtereit örökítette meg, és úgy látjuk ezeket a helyszíneket, mint azelőtt soha.

A szimmetriára épülő Auditorium nevű sorozat fotói Hlinka korábbi képeihez hasonló, hiszen ismét olyan tereket keresett a művész, amelyek nagy tömegek befogadására képesek és ritkán láthatóak üresen.

A színházak Budapest meghatározó kulturális helyszínei, ám ezúttal a néző nem a megszokott módon tekinthet az előadótermekre, hanem éppen fordítva; a színpadról láthatják a teret, amit a fényképész sajátos stílusa még különlegesebb élménnyé tesz.

Hlinka Zsolt a legújabb sorozatában a Madách, a Thália, a Nemzeti, a Víg és az Új Színházat, valamint a Magyar Állami Operaházat mutatta be, melyeket nézve nemcsak a terek fenséges szimmetriája tárul elénk, hanem  az építészeti, művészeti különlegességek is.

„Ebben a megváltozott szerepben lelassul az idő, és egyetlen időtlen pillanattá válik, amelyben az előadótermek hullámokká, színekké, és hangulatokká bomlanak” – írja az alkotó.

Hlinka Zsolt 1978-ban született Budapesten. Tanulmányai után nyomdában helyezkedett el, majd lehetőséget kapott, hogy betársuljon mint tulajdonos egy újonnan létesült nyomdába, aminek a nyomdavezetője lett. Emellett a fotózás mindig ott volt az életében, a szülei már korán a kezébe adták a lehetőséget, és ezáltal hamar kifejlődött benne a fotózás iránti szenvedély, derül ki a fényképész honlapjáról.

További képek az alkotótól és egyéb részletek a munkásságáról a Facebook-oldalán, az Instagram-profilján, valamint a honlapján érhetők el.

– És, végül is kire szavaztál?
– A Hídra – mondta a Lány elégedetten, pedig valójában teljesen mindegy volt neki. Ha hazudott volna, akkor is ugyanezt az üres, önelégült mosolyt ölti fel, ahogy a Fiú is mindenképp ezzel a csalódott fejmozdulattal válaszolt volna, amely egyértelműen közvetítette azt a valós meggyőződés nélküli elhatározást, hogy kizárja a Lányt az életéből.

Pedig nagyon szeretett a Lány Anyjával beszélgetni. Leginkább történelemről és a földönkívüliekről, mert a Fiú ezekben különösen jártas volt, az Anya pedig szívesen hallgatta volna azt is, ha a fluxuskondenzátorok felhasználási lehetőségeinek csökkenését fejtegette volna a tágas ebédlőben, amelyet oázisnak nevezett. Ott, a kocsma előtt, amikor a Lány elmondta neki, hogy a Hídra szavazott, már éppen három hete nem szeretkeztek. A Fiú ilyenkor már kevesebbet gondolt a földönkívüliekre, és egyre többet a cseréppiros rúzsra a Lány keskeny száján, amelytől az a száj még keskenyebbnek, de jóval hangsúlyosabbnak látszott, ahogy ilyenkor fontosabbnak tűntek azok a dolgok is, amelyeket kiejtett rajta.

Egyikük sem akart visszamenni a kocsmába, pedig már el kellett volna nyomni a cigarettákat, a Fiúén a parázs már olyan közel ért a filterhez, hogy bele se tudott szívni. Odabent kénytelenek lettek volna a politikáról beszélni, amit a Lány éppen halálosan unt, ahogyan a cseréppiros rúzsát is halálosan unta. Ebben a pillanatban csak azt szerette volna, hogy megszűnjenek a Fiú májfájdalmai.

Egyébként a Lány néhány napja megpróbált meditálni, mert szeretett volna kitörölni egy képet a fejéből. Meglepő módon sikerrel járt, viszont, mint ahogy az időnként régebben is előfordult, utána elkezdett hangokat hallani. Napjai nagy részét egyedül töltötte az óriási házban, de a hangok csak ritkán, leginkább sötétedés után töltötték el némi aggodalommal, mert máskor szívesen találkozott volna újra az Apjával, akinek a térde a lépcső egy adott fokán, felfelé menet, mindig ugyanolyan hangot adott ki.

A Lány elnézte a Fiút, és próbált rájönni, mi jár a fejében. Mármint az, hogy a Fiú mire gondol, ebben a pillanatban nem érdekelte, valójában a saját gondolataira próbált rájönni.
– Nem fázol? – kérdezte a Lány, de mindkettőjük úgy érezte, hogy ezt valójában a Fiú kérdezte, ezért a lány néhány másodperccel később azt felelte: – Nem.

Beszélgetni kellene, gondolták. A Fiúnak gyönyörű egyenes orra volt, ez a Lány gyöngéje, meg a csokornyakkendős plüssállatok, de ebben egyáltalán nem volt biztos, mert csak egy ilyet ismert. Kéne valami valótlant is állítani, gondolta a másikuk, és az egyikük egyetértett, ezért mind a ketten azon kezdtek el gondolkozni, milyen jó lenne éppen akkor, vagy mondjuk három óra, esetleg tíz nap múlva egy régies csónakban szeretkezni, és mondjuk közben nem gondolni arra, melyik pártra kéne szavazni. Ezt csak a Fiú gondolta hozzá, mert a Lánynak amúgy sem jutott semmilyen párt soha az eszébe, régies csónakokban meg különösen nem.
– Megyünk holnap a bátyádékhoz betonozni? – kérdezte a Lány.

Borítófotó: likesuccess

Az ismert hollywoodi sztárok helyett inkább a La La Land zeneszerzőjének társaságát kereste Deák Kristóf rendező az Oscar-jelöltek számára rendezett díszebéden, Hollywoodban. Nem tervezi, hogy az Oscar-gála utáni hivatalos Kormányzói Bálon világsztárok köreibe keveredjen, inkább az általa nagyra tartott rendezőket, zeneszerzőket szeretné személyesen megismerni.

Hollywoodban már minden készen áll a ma esti gálára, leterítették a vörös szőnyeget, állnak a nagyméretű Oscar-szobrok és lefedték a Hollywood Boulevard-t, mert a két évvel ezelőtti időjáráshoz hasonlóan az idei díjátadónak a napjára is heves esőzést és felhőszakadást jósolnak a meteorológusok. Magyarország számára viszont megint egy ragyogó nap jött el, hiszen ma éjjel újabb magyar Oscar-esélyes filmnek drukkolhatunk. A Mindenki (Sing) című kisjátékfilm rendezője, Deák Kristóf a Bunyik Entertainment által szervezett díszvetítés után megosztotta velünk néhány gála előtti gondolatát.

Elképesztő mennyiségű rövidfilm készül világszerte, amióta az ehhez szükséges technika gyakorlatilag mindenki számára elérhető, de kevés kisfilm jut ilyen magasságokba. Az Oscar-jelöléshez Deák Kristóf szerint elengedhetetlen volt a jó csapat. „Találtam egy nagyon jó operatőrt, jelmeztervezőt, látványtervezőt, zeneszerzőt, vágót, fantasztikus színészeket… ebben voltam nagyon szerencsés” – fogalmazza meg a rendező sikerének a titkát. A film ötletét egy svéd lakótársának igaz történetéből merítette, még londoni éveiből. A fiú énektanárja azt kérte a gyermektől, hogy a kórusban csak tátogjon, mert nem elég jó a hangja. Deák ebből bontotta ki aztán a két kislány történetét, amihez a csavaros befejezést már ő toldotta hozzá a dramaturgia kedvéért.

A rendező a történetet a kilencvenes évek magyar valóságába helyezte Svédország helyett, ennek – bevallása szerint – az az oka, hogy a választott hely és idő az, amit jól ismer, akkor volt gyerek, körülbelül annyi idős, mint a filmben szereplő kislányok. „Nekem magától értetődött, hogy térben és időben ide helyezzem el a történetet. Ez a kortalan nosztalgiavilág segített, hogy ezt a sztorit elmesélhessük. Mindannyiunkkal történt olyan gyerekkorunkban, hogy valamiben egyszerűen nem voltunk elég jók és kaptunk egy nagy pofont, amiből valahogy fel kellett állnunk.” Rákérdezek, hogy a filmbe hogyan írta bele személyes élményeit. „Konkrétan ilyen élményem, mint amit a filmben lévő kislány átél, nem volt. Persze más volt, de nem tudok egyetlen dolgot mondani. Én elég jó tanuló voltam, általában minden elég jól ment, de éppen ezért, amikor történt velem valami, amiből kiderült, hogy mégsem vagyok annyira kiváló, az elég nagy pofon volt. Viszont ezek fontos személyiségformáló élmények.”

Aztán szóba jön a pedagógus személyiségének fontossága is, amit a film diszkréten mutat meg nekünk. „Van az egésznek egy másik vetülete is. A pedagógus oldala. Nem mindegy, hogy a tanár mennyire empatikusan áll a gyermekhez, úgy, hogy abból a gyermek valamiféle tanulságot tud levonni, amiből fel tud állni, le tudja magát porolni, tovább tud menni és jobb emberré válni, vagy pedig komplexusokat teremt a gyermekben, aki bután és értetlenül áll a szituációban, és nehezen vagy egyáltalán nem tudja feldolgozni a kudarcot.”

Neked mennyire lenne kudarc, ha nem tudnátok hazavinni az aranyszobrot? – szegeztem a kérdést a rendezőnek. „Az, hogy itt vagyunk, már óriási siker, de bármi lehet. Egyelőre úgy tűnik, nem vagyunk esélytelenek, de próbálok inkább másra koncentrálni, a kampányra, hogy minél több emberhez eljusson a munkánk, aztán majd meglátjuk.”

A Mindenki című kisjátékfilm végül saját kategóriájában el is nyerte az Oscar-díjat!

89. Oscar-díjátadó Gála, Los Angeles, Dolby Theatre, 2017. február 26.

A fotókat a szerző készítette.

Számos olyan dal létezik, ami felpörget, jobb kedvre derít mindenkit, és hallgatóit bizonyos fokú önbizalommal tölti el. Az ilyen zenék hatására azonban, kutatások szerint, képes az ember rossz, meggondolatlan dolgokat tenni, ami azt bizonyítja, hogy a vidám zeneszámok nem minden szempontból tesznek jót a hallgatóinak.

Naomi Ziv pszichológus elmondása és tanulmányai eredménye szerint az életben sok helyen és sokszor használják a zenét manipulációra, például karácsonykor is, hogy növeljék a vásárlóerőt. A kutatásának végső adatai szerint engedelmessé, agresszívvá és még rasszistává is teheti az embert a zene. A korábbi feltételezésekkel ellentétben azonban kiderült, hogy fordított helyzet áll fenn, az előbbi negatív tulajdonságok a vidám dalok hallgatásánál jellemzőek, a rock, metál és agresszív rap pedig nyugtató hatásúak, az ember dühét csillapítják. Az ausztrál University of Queensland pszichológusai is az újszerű gondolatot támogatják. Sokan azonban még a hiedelmek oldalán állnak.

Az ausztrál egyetemen Genevieve Dingle és kollégái önkénteseket kértek arra, hogy idézzenek fel egy olyan eseményt, ami dühössé tette őket egykor. Csoportokra osztották az embereket, az egyik részüknek metált indítottak, a többiek pedig nem hallgattak zenét. A kísérlet résztvevőit ezt követően megkérdezték, és akik zenét hallgattak, a többiekkel ellentétben, pozitív érzelmekről számoltak be.

Naomi Ziv pedig még ennél is tovább ment, és azt állította egy 2011-es tanulmányában, hogy a vidám, kellemes zene az, ami veszélyes is lehet, mert az emberek morális ítélőképessége megváltozhat általa. Ő arra kért önkénteseket, hogy egy fiktív rádiós hirdetést hallgassanak meg egy nem létező honlapról, amely azt ígéri a felhasználóknak, hogy hamis dokumentumokat ad azért, hogy aztán magasabb nyugdíjat kaphassanak. A csoport egyik felének Mozart Kis éji zene című darabját indították el, a másik fele pedig nem hallgatott zenét. Ugyanekkor egy másik kört is kialakítottak, akiknek pedig egy olyan hirdetést kapcsoltak be, melyben egy olyan honlapot reklámoztak, amely puskázásra biztatja a hallgatókat a jobb osztályzat eléréséért. Ennek a csoportnak az egyik fele szintén nem hallgatott semmit, míg a másik felének James Brown ismert, pörgős és lendületes I Got You (I Feel Good) című dalát indították el. Mindkét esetben a vidám zenét hallgató csapat hajlamosabb volt elfogadni a csalást, a nem etikus viselkedést. Egyes esetekben a részt vevők egyenesen pozitívan nyilatkoztak ezekről.

A pszichológus egy másik kísérleténél az emberi érzéketlenség és a zene kapcsolatát tárta fel. Itt az önkéntesek egyik csoportja James Brown dalát hallgatta meg, egy másik csoportja egy vidám spanyol számot, míg a többiek semmit sem. Az önkéntesek éppen nyelvtani tesztet töltöttek ki, miközben a kutató arra kérte őket, hogy hívjanak fel egy női hallgatót, akinek kreditekért kellett volna részt vennie a kísérletben, hogy nincs őrá szükség, s magyarázatul csak annyit kaptak az ott lévők, hogy a kutató nem akarja azt a személyt látni. Másokat arra kértek, egy másik hallgatónak mondják meg, hogy hiába nem tudott részt venni az órákon betegség miatt, nem kapja meg az ígért tananyagot. Az önkénteseknek tehát a tanárok helyett kellett volna elvégezni a kellemetlen feladatot.

Akik nem hallgattak zenét, azoknak a nagy többsége elutasította a kérést, ami azért nem meglepő, mert senki sem szeretne kellemetlen hírt közölni egy teljesen ismeretlen személlyel. A zenét hallgatók 65 százaléka azonban megtette, amit kértek tőle. A megismételt tesztben pedig már 82 százalék volt hajlandó közölni a kellemetlen hírt.

Minderre pedig az a magyarázat, hogy a vidám dalok hallgatásánál hasonló folyamatok játszódnak le az emberben, mint mikor boldogok, és mikor boldogok, akkor hajlamosabbak kevésbé szigorúan hozzáállni a dolgokhoz. Persze ez nem jelenti azt, hogy gond lenne, ha az ember boldog, mindössze érdemes megfontoltan cselekedni.

Több olyan esetet említhetünk, mikor a ritmusos, vidám zene befolyásolja az embereket. Az ütem tekintetében a törzsi ceremóniákra vagy a katonai menetelésre is gondolhatunk, itt egységteremtésről lehet szó, s a viselkedés átmenetileg csoportban megváltozik. De például a focirajongók csoportösszetartását is erősíti a zene, könnyebben értenek egyet egymással, s a morális ítélőképességük csökken. De a politikában is alkalmazzák szavazások alkalmával. Sőt, történelmi példát tekintve, a nácik swinget sugároztak a rádióban, hogy a fiatalokat megnyerjék a zene között sugárzott propagandaszöveggel. Naomi Ziv jelenleg a hazafias zene és a nemzeti himnuszok hatását kutatja, hogy azok növelhetik-e a rasszizmust és a másokkal szembeni elutasítást.

A zene csak egy elem azok közül, melyek a viselkedésünket befolyásolják, azonban érdemes, és egyben érdekes lehet észben tartani, hogy a dalok bizonyítottan más irányba terelhetnek minket cselekedeteinkben.

Forrás: Index

Budapest új játszóterének is hívhatjuk a Hatszín Teátrumot, amely április második felében nyitja kapuit.

A Budapest belvárosában nyíló színház 2017. április 23-án tartja első előadását, Janikovszky Éva születésének évfordulóján egy, az írónő könyveiből készített ősbemutató formájában, amelynek címe Az úgy volt…, és a 6-12 éves korosztály számára ajánlják. Ezt megelőzően, 22-én Janikovszky Éva A lemez két oldala lesz látható Fullajtár Andrea, Horváth Lili, Elek Ferenc és Scherer Péter előadásában.

Az ezt követő héten már az opera világába kalauzolja el Nógrádi Gergely operaénekes, mesekönyvszerző és kántor a gyerekeket a Varázsfuvola című előadással, amely az 5-12 éves korosztály számára ajánlott. Júniusban pedig Nógrádi Gábor író 70. születésnapja alkalmából a könyve alapján színpadra álmodott Az anyu én vagyok című darab első budapesti bemutatója lesz látható a Pannon Várszínház előadásában.

Készülnek beavatószínházzal a legkisebbeknek (0-3 éves korosztály) és őszre terveznek érzékenyítő programokat kamaszoknak (13-17 éves korosztály számára).

Májusban a gyereknapra készülve terveznek egy programot, amely a gyerekbántalmazás témáját vizsgálja, járja körül, ami elsősorban a szülőknek szól, olyan felnőtteknek, akik esetleg tudnak ilyenről a környezetükbe és tenni akarnak ellene. A színház megálmodói is felelősnek érzik magukat azért, hogy a gyerekek színházi nevelése mellett minden őket érintő kérdésben kiálljanak értük, mellettük.

Budapest új játszótereként szeretnének mindennel foglalkozni, ami a jövő palántáinak életét jobbá, szebbé, vidámabbá és boldogabbá teszi, ha alkalmanként csak egy-egy órára is. Fontos, hogy időben elkezdjék a szülők, művészek a legkisebbeket is a kulturális programokhoz szoktatni.

A színház tervez felnőtteknek szánt bemutatókat is, de az egyelőre még meglepetés, hogy pontosan mit. Ami biztos az intézmény életében: helyet adnak kisebb és nagyobb, még nem ismert és már elismert társulatoknak is, hogy színvonalas szórakozást nyújtsanak az esti órákban a Hatszín Teátrum színpadán. A színház vezetője Gálvölgyi Dorka.

A Holdfény című dráma kapta a legjobb filmnek járó díjat a 89. Oscar-gálán, a legfontosabb kategóriában azonban tévedésből a Kaliforniai álom című musicalt hirdették ki győztesnek először. A zűrzavarba torkolló estén a legjobb rövidfilmek között a Mindenki című magyar film diadalmaskodott. Deák Kristóf rendező és Udvardy Anna producer munkája révén először kapta meg magyar kisfilm az amerikai filmakadémia díját.

A legjobb film győztesét Faye Dunaway és Warren Beatty, az ötven éve bemutatott Bonnie és Clyde című klasszikus két főszereplője jelentette be. A színész azonban rossz borítékot kapott, habozott is felolvasni a papíron álló szöveget, mert azon az előző, a legjobb női főszereplő kategória nyertesének, Emma Stone-nak a neve és a Kaliforniai álom címe szerepelt. Faye Dunaway azonban magához ragadta a szót, és kihirdette győztesnek a népszerű musicalt. Mint hamar kiderült, tévedésből.

Deák Kristóf a díjat átvéve köszönetet mondott a filmakadémiának, valamint családjának és tanárainak. „Ajánlom ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a világot, a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk”– fogalmazott.

A Mindenki (angol címén Sing) a kilencvenes évek elején, iskolai környezetben játszódik, központi eleme egy rossz pedagógiai modell, egy gátlástalan tanárnő sikerhajhászása, amelyre a film gyerekszereplői adnak csattanós választ. Az összefogás erejéről szóló 25 perces film főszereplői, Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya és Szamosi Zsófia, illetve a rendező mellett Udvardy Anna producer és Csillag Mano vágó is részt vett a Los Angeles-i Dolby Színházban megrendezett Oscar-díjátadón.

Legjobb film: Holdfény
Legjobb rendező: Damien Chazelle (Kaliforniai álom)
Legjobb színész: Casey Affleck (A régi város)
Legjobb férfi mellékszereplő: Maharshala Alit (Holdfény)
Legjobb színésznő: Emma Stone (Kaliforniai álom)
Legjobb női mellékszereplő: Viola Davis (Fences)
Legjobb eredeti forgatókönyv: A régi város (Kenneth Lonergan)
Legjobb adaptált forgatókönyv: Holdfény (Barry Jenkins)
Legjobb filmzene: Kaliforniai álom
Legjobb betétdal: Kaliforniai álom
Legjobb operatőr: Linus Sandgren (Kaliforniai álom)
Legjobb idegen nyelvű film: Az ügyfél
Legjobb vágás: A fegyvertelen katona
Legjobb animációs film: Zootropolisz – Állati nagy balhé
Legjobb animációs rövidfilm: Szalonka
Legjobb élőszereplős rövidfilm: Mindenki
Legjobb dokumentumfilm: O.J.: Made in America
Legjobb rövid dokumentumfilm: The White Helmets
Legjobb hangvágás: Érkezés
Legjobb hangkeverés: A fegyvertelen katona
Legjobb látványtervezés: Kaliforniai álom
Legjobb jelmez: Legendás állatok és megfigyelésük
Legjobb vizuális effektek: A dzsungel könyve
Legjobb smink és haj: Suicide Squad – Öngyilkos osztag

Forrás: MTI

Tolvaj Zoltán harmadik, Fantomiker című verseskötetét majdnem tíz év választja el az előző, 2007-es Törésteszttől. A könyv így egy hosszú költői korszak anyagába nyújt betekintést; talán ennek is köszönhető, hogy a szövegek többféle, rétegzett koncepció szerint szerveződnek, magának az olvasónak is hosszú „bejárási” lehetőséget biztosítva. 

A kötet versbeszédében mintha nem is csak az értelmek vagy jelentések játékából, kereszteződéséből keletkezne spontán labirintus, hanem úgy tűnik, maga a dikció is részt vesz egyfajta tárgyi vagy inkább „anyagi” labirintus kiépítésében. Maga a vers nyelvi matériája, retorikai megkomponáltsága is zegzugos tereket képez. A beszélő ezt a térszerkezetet otthonosnak találja, már amennyire bármit is annak tekinthet. A labirintus több esetben azonosul a rendetlenség képzetével, hiszen mind az útvesztőkben, mind a kaotikus világlehetőségekben közös a kreatív választás esélye. Nem annyira a kitalálás, a „szabadulás” lehetősége vonzó, hanem a séta a beszéd járatrendszereiben, a jelenlévő váltáspotenciál. „Egyszerre lenni brazilnak, cigánynak és zsidónak” – olvassuk a Fürdőkúra című nyitóversben.

A kötetben többször felbukkanó száguldás motívum (Gagarin, Szolgálati közöny) mintha épp a pozíció és identitásváltás lehetőségét helyezné ironikus kontextusba. A Szolgálati közöny beszélője, a könyv verseinek egyik jellemző, szintén átironizált technikájával élve, foglalkozásokat/identitásokat sorol, melyekkel valaha azonosulni akart: „Kukás akartam lenni, eszelős, botozó öreg, / szőrös kézfejű bárzongorista, népies travi, / paprikával, malomkerékkel […] Írástudatlan Borges, Zsigulival / száguldó ösztönkárosult.” (Szolgálati közöny) Az Írástudatlan Borges tulajdonképpen az egész kötetanyag sajátosan tolvaji metaforája lehet, melyben az „írástudatlan” valójában a hirtelen alakuló és indázó retorika szervezetlen szerveződését és a „pörgő” keresést jelenti, a „Borges” pedig egyfajta „összkulturális” megélés és felfedezés lehetőségét. A Borges-referencia emellett rámutat egy olyan irodalmi hagyományra is, melyre a Tolvaj-költészet labirintusos jellege épít(het).

A Tolvaj-szövegek zugokat „tálalnak”, ahogy a Hűtőmágnes című vers idézett szóalkotása mutatja, és nem is kell kijutnunk ezekből a zuglabirintusokból, érdemes inkább körülnézni, lehetőleg mindig más felszerelésben. A keresés önmagán belül törekszik örömre vagy szabadságra; talán ezt a belátást variálja tovább a szintén Tolvaj alkotta „ösztönkárosult” kifejezés is. A száguldás és az identitáspróbák csak a további bolyongást segítik, körkörösen változtatva a beszélő pozícióit, míg a szabadságvágyat kissé beárnyékolja valami kielégületlen eksztázis. Az „otthon”, a „keresés”, a „rend” és a „rendetlenség” fogalmai, mögöttes (vágy)tartalmai nem mindig azonosak vagy tisztázhatóak a versekben, jelentésük újra és újradefiniálódik. A beszélő többnyire olyan labirintust akar, amelyben kedvére elveszhet: „Azt hittem, végre élő tömeg / ránt magával, az otthonosság / belső tereivel, zugtálalással, / csörömpölő étkészlettel, feldúlt / ágyneművel, minden szépségével, / rögzült küzdelmével.” (Hűtőmágnes) A verslabirintus kaotikus tere egyben a versbeszélőt körülölelő otthon képzetét is megteremti. Amíg az előző, Törésteszt című kötetben leginkább a nyelvi bensőségesség, a Parti Nagy-féle nyelvjátékokat is megidéző beszédmód teremt valamifajta otthonközeget, ahogy erre Marno János utal a kötet fülszövegében, addig itt mintha már tudatossá és poétikailag is deklarálttá válna az a koncepció, hogy a szövegtér megképzése egyben a saját térnek is az építése.

A Szertartásos moll című vers szerelmi szituációjában a beszélő otthonába vezeti fiktív megszólítottját: „Itt lakom, idáig megyünk” (Szertartásos moll). A fiktív alaphelyzettől függetlenül a szöveg beszélője belép a konstrukcióba, és ezzel az olvasó helyzete is hangsúlyozottan térbeli lesz: a belépés gesztusa a befogadás részévé szervesül. Tulajdonképpen a vers egésze a hazatérés és a megnyílás, valóban ceremóniára, rítusra emlékeztető motivikáját bontja ki. A megszólított lassú megismertetése az otthon környezetével („Jobbra orgona. Talán látni fogod / tavasszal, ahogy virágba borul”) egyben önmonológ is, a tartósság reményének kifejezése. A Marno által is említett nyelvi bensőség és bőség ebben a kötetben is folytatódik, csak diszkrétebb formában, a szabadvers lehetőségeivel összhangban. A szövegek sűrű, vizuális világa már csak másodsorban keletkezik a nyelvi zsongás otthonosságából (bár azért erre is sok példa akad a kötetben), és sok esetben inkább az anyagteremtés egyszerre nehéz és légies gesztusából teremtődik.

Ez a konstruált tér viszont egyszerre „belső filmek” sorozata is, mintha az emlékezet folyamatos, hol az álom fantáziájával kevert, hol metsző, szinte a jelen élességével feltörő képsorokat zúdítana a beszélőre. A versek hangja néhol a kábult, a narratívákat koordinálni képtelen beszélőtípust idézi, akinek épp csapongásai képesek egyszerre ösvényeket kijelölni, de gyakran gátakat emelni is. Néhol viszont a szövegek indázása, a láthatóan szándékolt építkezésmód ellenére is, talán túl sok irányba indul el: a gyakran túlfeszített, számos összetevőből álló képkomplexumok veszélyessé is válhatnak, mert gyakorta a vers alapmotívumairól, „magjáról” terelik el a figyelmet. A labirintus mozaikvilága olykor kontraproduktív is lehet. Ezt azonban olyan, higgadtabb tónusú szövegek egyensúlyozzák, mint A szív hamvad el, vagy például a kötet címét adó Fantomiker. Vagy épp a két hangvétel keveredése teremt izgalmas játékteret, mint a Happy Day vagy a Letakart csendélet esetében. A szél külön nyelve pedig a józan észlelés, a vég pontosságát idéző in medias res kezdést transzponálja lassan a tudat pörgő játékába, a pánik absztrakt világába.

Ez utóbbi versben a betegség és a halálközelség élménye először a film- vagy fényképszerű élmény húzóerejével jelenik meg, de a szövegben mégis inkább egy elvontabb, foltokból építkező konstrukció dominál, mely a képeket folyamatosan ráhelyezi a meglévő alapra. A vers indítása, a beteg görcsének leírása nem narrációvá szelídül, hanem újabb vizuális rátétekkel egészül ki. Ugyanakkor később a „pánik alagsora” sem absztrahálódik teljesen, mert az indító fényképerősségű emlék sufnijával analogikus. A „lassított baleset” érzékletesen reflektál egyfelől a vers szinte kimerevített világára, másrészt a tudat önmagára eszmélésének és utolsó felfedezőútjának lassító tényezőjére, mely a szorongatott helyzet konkrétumát előre és visszafelé tartó utazássá változtatja. A „lélek” belső tere érzékeny, érinthető térfajtává válik, miközben önmagát észleli, önmaga tágasságát járja be. A „józan” kép meglátja szédítő tükörképét, a „hasonmást”: a kötet versei főképp ezt a találkozást hozzák játékba.

A beszélő állapotváltozásait a rákényszerített vagy önként vállalt maszkok határozzák meg (tulajdonképp a felvett vagy vágyott identitások is ilyen, szilárdságot vagy rejtőzést kölcsönző jelmezek), melyek sokszor a nem-igen kettősségének romboló és építő munkájával teremtik meg a versek se itt-se ott világát. A fantomikrek (az elsődleges jelentésen túl tulajdonképpen az egymással szembenálló önképek és teremtett arcok) egyre feszültebbé váló párbaja teszi ambivalenssé a szövegek viszonyrendszereit. A Kyrie az identitáskeresést elsősorban a szülői követelményekhez viszonyítva kialakított önképek teremtésével azonosítja. De a beszélő következtetése az, hogy a lázadás és az alkalmazkodás is csak maszkokat hoz létre, s ezek viszonyulnak valamiképpen az elvárás fantomképeihez. A beszélő ezért valójában arctalan. Az „arc” tulajdonképpen az igazi tükörkép metaforája is, a labirintusnak egyfajta megoldókulcsa, azonban a hangsúlyozott arctalanság végül visszavezet a falak és a járatok dzsungeléhez. A különböző arcok küzdelme konstruálja a furcsán lebegő tereket is.

A Happy Day címével egyszerre reflektál az ismert gospelre és a gyümölcslémárkára, miközben a vers alapszituációja részben megidézi Vladimír Holan Feltámadását, amennyiben halála után a beszélő ismét szokott hétköznapi környezetében találja magát. A kívülről nézés higgadtabb perspektívája váltakozik az eleven belső történéssel. A halál utáni élet egyszerre szakrális színezetű, és közben egy normális nap kezdete: az égbe emelt test képét az elmúlt, mozgalmas hét felidézésének profán élménye váltja. Eltérő, izgalmas utakat nyithat az értelmezésnek, hogy a versben megjelenő köztes állapotot mennyiben tekintjük a fikción belül ténylegesnek és mennyiben egyfajta felnagyított ébredés-metaforának. Mintha a cím referenciahálója is ezt a kétértelműséget variálná, miközben az együgyű reklámfigura áhított képére is utal.

„Kettőt fordítható piros kulcsom / nem nyitja négyre záruló ajtód.” – indul a Tört alap, mely a párkapcsolati szituáció hétköznapiságát egyfajta ráolvasásos, misztikus értelemmel színezi. A kötődés leginkább mint bolyongásérzet jelenik meg nyitás és kizárás között, és a félig komolyan értett „elengedés”-motívum valójában száműzetés: a beszélő visszatérése a másik fél kegyétől függ. A csavargásélményt így a szégyenkező bizonytalanság élménye teszi tönkre, ahogy ez a szóhasználatban is tetten érhető. A beszélő rejtőzés-vágya az otthontalanságtól való erős félelemként is értelmezhető: „Pár sarokig süllyedek cigiért, tápért / pingvinporért.” (Tört alap) A vers tere mintha itt is arra szolgálna, hogy helyettesítse az otthont: az erős, materiális képek bejárható, ízlelhető, szagolható világot építenek fel. Még akkor is, ha ez a „helyettesítés” nem mindig teremt barátságos közegeket: „Esténként operatív kódoktól kábultan / zuhanok az ágyba, miközben arról/ álmodom, hogy lövészárkot ások, / de a sűrű mustárgázban csak a / macskánk kaparja az almot.” (Tört alap) A kóborlás nyugtalanságát a versmenetek flowszerű hömpölygése is adja: a beszélőt egyszerre érik álmainak, emlékeinek és a „jelen” képfolyamainak támadásai. Tolvaj verseiben sokszor épp a megpihenés feltűnő hiánya eredményezi a gyorsuló rombolás tapasztalatát: a szöveg nekirugaszkodásai nem kímélik a menetközben kikristályosodni látszó állapotokat. Akár a Happy Day végén, a kedves léptei itt is ünnepélyes gyengédséggel tűnnek fel: ahogy ott a tejszín, itt a strandhomok könnyű fehérségével. A révbe sose érés élménye az „elszigetelt ünnep” emelkedett hangulatával fejeződik ki.  

A Fantomiker verseinek melankóliáját az a szorongató zsúfoltság adja, mely a felvetett és megvalósíthatatlan fantomképekből áll össze. A beszélő a „mi lennék?” kérdésre adható lehetséges és lehetetlen feleleteit veszi számba. Az ízlelgetés után pedig egyfajta kies otthontalanságtapasztalat marad. A versek bőségélménye részben a nyelvi erőnek, részben a felgyülemlő, majd elporladó tárgyak, motívumok „helyezkedésének”, szerveződésének köszönhető. Tolvaj átértelmezett Borges-i beszélője mintha azért is sorolná olyan hevesen emlékeit és régi önkép(vágyait), mert tudja, hogy az elszabadult Zsiguliban ülve már minden személyiség és térforma inkább csak vizuálisan érinthető, mint (rétegeiben) tapasztalható. A labirintus villanástérkép: elég, ha egyes helyiségeiben és járataiban csak meg-megállunk az eltévedések futamai közben. A biztos identitás(ok) hiábavaló akarása szomorú leltárhoz vezet, melybe viszont a nyelvi szeszély és az ötletek kavargása mindig poétikai örömöt, valami egzisztenciális felszabadulást csempész.

Tolvaj Zoltán: Fantomiker, JAK–PRAE.HU, Budapest, 2016.

Borítókép: Hegedűs János

A Libri Könyvkereskedelmi Kft. által 2016-ban alapított és először átadott díj az előző év legjobb szép- és tényirodalmi könyveit díjazza. A tavaly megjelent, a díj követelményeinek megfelelt 132 kötetből 88 neves közéleti személyiség szavazata alapján alakult ki a 10-es lista, amire a zsűri és a közönség is szavaz.

A Libri irodalmi díj nevezési kritériumainak 2017-ben összesen 35 kiadó 46 tényirodalmi és 86 szépirodalmi könyve felelt meg. Erre a 132 címből álló listára szavazott a Libri által felkért szakmai bizottság.

A színes és változatos könyvtermésből 2017 februárjában 88 neves közéleti személyiség voksolt 5-5 olyan könyvre, melynek jó szívvel adná át idén a Libri irodalmi díjat. Az így létrejött tízes listából pedig a tavasz folyamán az 5 tagú zsűri és a közönség választja ki azt a két könyvet, mely májusban megkapja a nívós elismeréseket, a Libri irodalmi díjat és a Libri irodalmi közönségdíjat.

A közönség és a zsűri a következő 10 könyvből választhatja ki azokat, melyek 2017-ben elismerésben részesülhetnek:

• Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája
• Kepes András: Világkép
• Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér
• Nádas Péter: Az élet sója
• Németh Gábor: Egy mormota nyara
• Térey János: Őszi hadjárat
• Szabó T. Anna: Törésteszt
• Varró Dániel: Mi lett hova?
• Závada Pál: Egy piaci nap
• Zoltán Gábor: Orgia 

A közönség március elejétől szavazhat, tehát több mint két hónapja van, hogy kiválassza kedvencét a Libri irodalmi díj honlapján. A szavazók között 100 darab ajándék könyvcsomagot sorsolnak ki a szervezők, ami a díj 10 döntős könyvéből áll. Az ünnepélyes díjátadó május közepén lesz.

A zsűri tagjai: Bálint András Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja; Beck Zoltán dalszerző, a 30Y énekesgitárosa, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, a zenélő egyetem szakmai igazgatója; Fullajtár Andrea Jászai Mari-díjas színész, a Katona József Színház tagja; Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, egyetemi oktató; Szilágyi Zsófia Balassa Péter-díjas irodalomtörténész, kritikus, a Szegedi Tudományegyetem egyetemi tanára, a Móricz Zsigmond Társaság elnöke.

A díjról, a 132 könyvről, a kiválasztottakról és nyertesekről a díj honlapján és a Libri Facebook-oldalán minden további információ megtalálható.

2016-ban az olvasók döntése alapján Bartis Attila A vége című regénye nyert, a zsűri pedig Rakovszky Zsuzsa Fortepan című verseskötetét ítélte a legjobbnak.

Budapesten

A lány és a fiú egy budapesti partin döbbentek rá, hogy az ember istenigazából csak önmagát képes utálni, és amikor fiatal, szeretni sem tud mást. Nem volt jó az a parti, a lány nem lepődött meg, hogy egymás mellé sodródtak a fiúval. Amúgy is érett már köztük a dolog, jobbnak tűnt túlesni rajta egy ilyen bulin, ahol mást amúgy sem tud kezdeni magával az ember.

Kimentek az utcára beszélgetni. Arrébb sétáltak egy kicsivel, mert séta közben nem kellett egymás szemébe nézniük. Pár perc múlva eleredt az eső, és a lány beugrott a legközelebbi kapualjba.

– Ne keressünk egy másikat? – kérdezte a fiú, mert szűkös volt a hely, csak egyikük fért volna be az eresz alá.
– Nem kell – mosolygott a lány. A fiú ázott pár pillanatig, aztán megemberelte magát, és belépett a talpalatnyi száraz helyre.
– Bocsi – mondta néhány centire a lány arcától.
– Miért?
– Ráléptem a lábadra.
– Ja, az? Ugyan.
– Koszos lesz a cipőd.
– Nem számít. Úgyis szürke, és amúgy sem túl drága cipő.
– Akkor jó. Meg különben is lejött a talpa.

A lány vigyorgott magában, hiszen ő maga sem vette észre, hogy a nagy táncolásban szétjött a cipője. Biztosra vette, hogy a fiú egész este őt figyelte, ez az apró elszólás épp elég bizonyítéknak tűnt. Már tényleg csak az volt hátra, hogy megtörténjen, aminek meg kell.

– Tök fura – nézett fel a fiúra.
– Mi tök fura?
– Nagyok a pupilláid.
– Aha.
– Csak akkor ilyen nagyok, ha rám nézel vagy mindig?
A fiú nevetett, érezhetően kínos volt neki a dolog. A lány mégsem akarta abbahagyni.
– Ne csináld ezt – mondta a fiú. – Nem szeretlek, ha ilyen lenéző vagy.
– Miért, máskor szeretsz?
– Most hazudjak?
– Hazudhatsz, de a pupillád nem hazudik.
– A tiéd sem.
– Mellé… – grimaszolt a lány. – Az én pupillám mindig ilyen nagy. Nem tudom, észrevetted-e, de szemüveges vagyok.
– És a szemüvegtől nagyobb a pupillád?
– A dioptria miatt minden szemüvegesnek nagyobb a pupillája.
– Ez érvényes a kontaktlencsékre is? – a lány válaszra nyitotta a száját, majd becsukta. A fiú mosolygott.
– Bizony.
– Kontaktod van? – hüledezett a lány.
– Aha.
– Nem vettem észre. Pedig észre szoktam…
– Szóval akkor lehet, nem is vagy olyan tökéletes?
– Ezt azért nem mondanám! Szerinted tökéletes vagyok, nem? Okos, kedves, gyönyörű…
– Na, persze…
– Mi az, hogy na, persze?
– Nem vagy tökéletes.
– Akkor miért állsz most itt velem? Miért várakozol a pillanatra, amikor majd lesmárolhatsz?
A fiú már épp azon volt, hogy ellenkezzen, de inkább nem tette.
– Nem csak tökéletes lányokkal beszélgetek – mondta végül.
– De csókolózni már csak tökéletes lányokkal csókolózol.
– Dehogy!
– Na jó, lehet, nem vagyok tökéletes. De azért valljuk be, eléggé bejövök neked.
A fiú felhorkant.
– Ezt nem kommentálom.
– Nem kell kommentálnod, a pupillád megteszi helyetted.
– Épp most beszéltük meg, hogy…
– Igen, igen, a kontaktlencse. Na és mi volna, ha lenyúlnék az öved alá? Az árulkodóbb lenne?
A fiú megadóan bólintott.
– Jól van, nyertél. Gratulálok.

A lány vigyorgott, a fiú őt nézte. Mindössze pár centire voltak egymástól, és ugyanolyan nagy volt a pupillájuk.
– Na, mi lesz? – Kérdezte a lány.
– Mi legyen?
– Én nem tudom. Azért kérdeztem.
– Az én fejemben körvonalazódik egy ötlet – mosolyodott el a fiú.
– Még csak körvonalazódik?
– Aha.
– Akkor miért nézed a számat? – A tökéletes pillanatba ugyan belerondított némi részeg ordítozás, meg valami bömböltetett, ízléstelen trap zene, de a lány és a fiú nem zavartatták magukat. Utána nem néztek egymásra, elfordították a fejüket, és bámulták az esőt.
– Mit csinálsz holnap? – kérdezte a lány.
– Megyek a Rudasba. Fürdőzünk, apa-fia program – a fiú szembefordult vele. – De a holnapután jó.

Borítófotó: budapestiejszaka.hu

A debreceni Hatvani István Szakkollégium és a Fiatal Írók Szövetségének szervezésében, a Fisz/Book rendezvénysorozat újraindulásához köthetően valósult meg az a kettős könyvbemutató, amely során Láng Orsolya Bordaköz és Horváth Imre Olivér Nem szimpátia című kötetét ismerhették meg az érdeklődők. Az este moderátora Farkas Evelin volt.

A beszélgetés a szerzők felolvasásával kezdődött, elsőként a filmek és képanimációk világában is otthonosan mozgó Láng Orsolyától hallhattuk az Adaptáció című verset, majd Horváth Imre Olivér olvasta fel Lancelot című művét. A szó elsőként a versek közötti különbségekre terelődött. A Bordaköz versei tájleírásokat tartalmaznak, egy személyesebb hangot ütnek meg, a cím azon túl egy lényeges szervre utal, míg a Nem szimpátia szerepversek gyűjteménye.

Láng Orsolya elmondása szerint rossz címadó, második kötetének az elnevezése is sokáig érett, főleg, hogy egyik versét sem tudta a kötet címadójaként elképzelni. A Bordaköz álmában jutott eszébe, ez szervesen kapcsolódik több műhöz is, hiszen sok versben van szó szívről, lélekről, különböző lelkiállapotokról. Horváth Imre Olivér debütáló verseskötetének számos címe volt már, egy példaként említette az Angolszász turkálót, amely frappánsan reflektál hazánk és Anglia kapcsolatára. A végleges, Nem szimpátia, játszva a nem kifejezés poliszémiájával, a feltételezett olvasó befogadói attitűdjét is meghatározza. A szerző javaslata szerint olvasás közben inkább „gondolkodj, mintsem érezz”.

Ezután a szerkesztői munkálatokról esett szó, a moderátor továbbra is a Nem szimpátia szerzőjét kérdezte, hiszen évek óta tartó ismeretségük alatt állítása szerint sokat finomodott a fiatal költő stílusa, épp ezért arra volt kíváncsi, hogy ez tudatos folyamat eredményének tekinthető-e. Horváth elmondása szerint a tervezettnél színesebb lett a kötet, például változtatott azon az elgondolásán is, hogy húsz beszélőt a viktoriánus kori Angliából, húszat pedig a mai Magyarországról szólaltasson meg.

Láng Orsolya első, Tejszobor című kötete 2015-ben jelent meg szintén a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában, és a Bordaközzel ellentétben egy prózaibb vonalat képvisel. Farkas Evelin hozzá intézte a következő kérdést, ami arra vonatkozott, hogy volt-e olyan tanulsága az első kötetnek, amelyet hasznosíthatott a másodiknál. A szerző szerint nincs tanulság: a Tejszobor koherensebb, a Bordaköz versei nagyobb távot ölelnek fel időben, az anyag körülbelül tíz év hozadéka. Az animátorként is tevékenykedő költő saját illusztrációit használta fel első kötetében, ez a másodiknál már csak az egy negatív kalitkát ábrázoló borító esetében mutatkozik meg. A kérdésre, hogy volt-e olyan helyzet, amikor valamiről csak képben tudott beszélni, a válasza az volt, hogy mind az írás, mind a vizualitás platformján tulajdonképpen ugyanazt igyekszik elmondani.

Horváth elmondása szerint a kísértethistóriaszerű szövegeiben saját életérzésünk is jelen van, hiszen azon túl, hogy félelmeink, szorongásaink közösek a viktoriánus kori Anglia társadalmának tagjaiéval, egyfajta birodalmi tudat is hasonlóképpen foglalkoztat bennünket. Láng Orsolya versbeszélőjének a tájjal való viszonya menekülésként is értelmezhető, tanul a tájtól, ez a tanulás azonban nem didaktikus, hanem szerves kapcsolódás, hiszen még a leghűvösebb szövegben is van természetközeliség; sok mindent árulhat el rólunk az, ahogyan a természettel bánunk.

Ennél a pontnál ismét felolvasások következtek, elsőként Láng Orsolyától hallhattuk Szürkület a zsidó vértanúkon című versét hallhattuk, majd Horváth olvasta fel a Vérivás című művét, amelyben hét különböző karakter bemutatásán keresztül ismerhetjük meg egy kivándorló fiatal gondolatait. A beszélgetés témája időben a jelenhez közeledett, a moderátor Láng Orsolyát kérdezte magabiztosságról, költőiségről, aki elárulta, a Tejszobor recepciója jobban foglalkoztatta, jelenleg pedig a diplomamunkáját készíti. Horváth Imre Olivér ezt követően angliai élményeiről is beszámolt, majd ismét versek következtek, ám a szerzők ezúttal egymás köteteiből olvastak fel.

Az öregség tematikája, ami személyes tapasztalatokon alapul, mindkét kötetben megjelenik, az idős emberek szépségétől az életből való kilépés különböző folyamataiig. Az est végéhez közeledve a moderátor a jövőbeli tervekre terelte a szót: Horváth egyetlen tervben lévő (szerelmes) versről beszélt, amelyben a köteténél megszokott távolságtartó gesztus megmarad. Láng a felkészülés folyamatáról beszélt, arról a féléves periódusról, amely során megír, elolvas és kiad egy kötetet. Ez feszített tempó, pedig szükség lenne bizonyos időbeli távolságra, amely után kívülállóként olvashatja és ítélheti meg saját verseit.

A szerzők lezárásként ismét egymás verseit olvasták fel, a kötetek megvásárlásával és dedikálásával ért véget az esemény.

Horváth Imre Olivér Nem szimpátia és Láng Orsolya Bordaköz című kötetének bemutatója, Hatvani István Szakkollégium, Debrecen, 2017. február 23.

A fotókat Korpa Tamás készítette.

A legjobbak közé választotta Hlinka Zsolt magyar fényképész Városi Szimmetria (Urban Symmetry) elnevezésű sorozatát a 2017-es Sony World Photography Awards szakmai zsűrije. A magyar pályamunka így a világ 10 legjobbja közé került a világ legnagyobb fotóversenyének Professzionális Építészet kategóriájában.

183 országból több mint 227.000 pályázat érkezett az idei Sony World Photography Awards fotóversenyre. Hlinka Zsolt az egyedüli magyar fotográfus, akinek a munkáját a legjobb 10 közé sorolták a február 28-án bejelentett Professzionális, Nyílt, Ifjúsági és Diák Fókusz kategóriákban.

A zsűri további négy magyar fotós munkáját emelte ki a többi pályamunka közül (kategóriájukban a legjobb 50 helyezett közé kerültek). Ők a Nyílt kategóriában a következők voltak: Ilyés Zalán (Székelyudvarhely) Portré kategóriában, Csoboth Dina (Budapest, Londonban él) Digitális Manipulált Fotók és Portré kategóriában, Csákvári Péter (Oroszlány, Budapesten él) Csendélet kategóriában, Kercz Tibor (Érd), Mozgás és Vadvilág kategóriában.

A Professzionális kategória szakmai zsűrije a legjobb, 5-10 képből álló portfóliókat választotta ki, amelyek a kortárs fotóművészetet leginkább reprezentálják.

Hlinka Zsolt gyönyörű, Városi Szimmetria elnevezésű fotósorozata a Duna partján elhelyezkedő épületeket mutatja be. A természetes környezetükből kiragadta az épületeket a művész, és azokat olyan tónusokkal helyezte semleges háttérre, amellyel az egymástól független építmények egyedi karaktereit hangsúlyozza. Közelebbről nézve felfedezhetjük, hogy a képek nem a valóság pontos másolatai, inkább az épületek tükröződései, ezáltal tökéletes szimmetriát alakítanak ki a fotón. A sorozat teljesen lenyűgözte a zsűrit azzal, hogy az építész fotográfia jellegzetes motívumait különleges interpretációban ábrázolja.

„Hatalmas meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy egy ilyen nagy jelentőségű versenyen értem el előkelő helyezést. Nagyon boldog vagyok, mivel most nyújtottam be először pályázatot, ráadásul a díjnyertes képsorozat a kedvenc munkám. Megtiszteltetésnek érzem, hogy a képeim ekkora sikert arattak olyan sok másik fotográfus munkái között” – mondta el az elismerésre reagálva Hlinka Zsolt.

A magyar fotós most a Professzionális Építész kategória, valamint a legnagyobb elismerést jelentő Sony World Photography Awards-nak Az Év Fotográfusa díjáért száll harcba. A győzteseket 2017. április 20-án, csütörtökön fogják kihirdetni Londonban. A nyeremények között pedig a Sony legújabb digitális képalkotó eszközei, valamint a díjátadóra szóló utazás mellett a 25.000 dolláros fődíj is szerepel.

Hlinka Zsolt munkáit Londonban, a Sony World Photography Awards és Martin Parr – 2017 kiállításon is bemutatják április 21. és május 7. között a többi kiválasztott, elismert és nyertes alkotással együtt.

A World Photography Organisation 2017-ben fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli a Sony World Photography Awards-on névadó szponzorával, a Sony-val, mellyel partneri együttműködése szintén tíz éve tart.

A fotóverseny minden évben a legjobb kortárs fotográfusok munkásságát ismeri el az előző évben készített, és a fotópályázat négy kategóriájába – Professzionális, Nyílt, Ifjúsági és Diák Fókusz – beküldött pályázatok értékelésével. A versenyen 49 nemzet képviselteti magát, a 2017-es shortlistesek a díjátadó nemzetközi jelenlétét erősítik, különleges lehetőséget biztosítva a legjobb fotósok munkáinak bemutatására a világ minden tájáról.

A négy kategória mindegyikét anonim módon értékelik nemzetközileg elismert szakemberek, akiket a World Photography Organisation nagy figyelemmel választ ki. A 2017-es zsűritagok teljes listája erre a linkre kattintva elérhető.

Borítófotó: Hlinka Zsolt

A filmekről történő gondolkodás egyik fontos mankója a rendszerezés: szokás különféle műfajokba rendezni a látottakat, az alkotók életművében pedig korszakokat kijelölni, skatulyákba tenni az adott művész munkáit, közös pontok alapján felcímkézni azokat. Vranik Roland esetében különösen nehéz lenne a kategorizálás: új filmje olyan, amilyet éppen tőle nem vártunk.

Vranik eddigi két nagyjátékfilmjével az abszurd felé közelített. A Fekete kefe nihilista szatíra volt, melyben kéményseprők szerettek volna kecskeürülékből készített hallucinogén anyagok terjesztéséből meggazdagodni, és az odáig vezető úton lehetőleg minél kevesebbet dolgozni. A 2005-ben készült film ugyan már nyomokban tartalmazott a kisrealizmust idéző megoldásokat, azonban a képtelen helyzetek és a kísérletező kedvű képi és narratív elemek (az egyik jelenetben például egy kecske hallucinációját ábrázolják az alkotók) elkenték a nagyon is valós jelenséget, azaz az ezredforduló magyar melósainak kommunista groteszkbe (lásd még Álombrigád) hajló kiszolgáltatott és reménytelen helyzetét. Vranik 2009-ben forgatott Adás című munkája egy még határozottabb lépés volt a fiktív világok felé: a cselekmény egy térből és időből kiragadott helyszínen játszódik, az alapkonfliktust pedig az adja, hogy valamikor régen rejtélyes módon eltűntek a képek a képernyőkről. Ezt a sci-fibe illő történetet Vranik Yorgos Lanthimost és Lucile Hadzihalilovicot idéző stílusban tálalta, szép, kimódolt képekkel, narratív ellipszisekkel és egy bizsergetően különös, enyhén gyomorforgató, disztópikus hangulatú várossal.

Az első két nagyjátékfilm után nagyon meglepő és különösen üdvözlendő, hogy Vranik Roland mit lépett meg Az állampolgárral. Korábbi állandó alkotótársait (többek között Pohárnok Gergelyt) lecserélve lépett ki saját komfortzónájából, műfaji keretül pedig a magyar filmben szokatlan és kockázatos beszédmódot, a kisrealista drámát, pontosabban dramedyt választotta, annak is egy különösen izgalmas (talán még nehezebb) ágát, melynek elsősorban a francia mozgóképkultúrában akadtak képviselői az elmúlt években. (Vranik számára egyébként saját bevallása szerint a Dardenne-fivérek és Asghar Farhadi munkái jelentették a kiindulópontot.) A lényeg ugyanis nemcsak az, hogy egy hétköznapi történetet dokumentarista formanyelvvel vigyenek filmre, legalább annyira fontos, hogy az alapvetően fiktív történet szoros összefüggést mutasson a főszereplők sorsával. A cannes-i Arany Kamera-nyertes Party Girl főhőse például a való életben is dolgozott sztriptíztáncosnőként, a Mennyit ér egy ember? főszereplőjének a szociális körülményei voltak hasonlók az általa játszott figuráéhoz, a Land Legs szárazföldre visszatért, széthullott családját egyesíteni szándékozó tengerészét megformáló Dominique Leborne pedig szintúgy nagyjából a saját történetét játssza újra a vásznon. Az állampolgár ehhez a filmes módszerhez közelít: a két főszereplőt olyanok játsszák, akik valóban bevándorlóként érkeztek Magyarországra, és bár a történetük nem egyezik pontosan a szüzsébe foglalt fiktív eseményekkel, azok sok ponton mégis összefüggnek, hiszen az alkotók a szereplők életútjait megismerve finomították a forgatókönyvet, az általuk korábban megélt helyzeteket is beemelték a filmbe.

Az állampolgár legnagyobb erénye az, ami az említett filmeknek is sajátja: a hitelesség. Ez így önmagában nem tűnhet nehéz feladatnak, azonban nagyon is az, hiszen Vranik egy olyan történetet mesél el, melyben egyetlen fals mondat vagy logikátlan cselekedet a teljes filmélményt vágta volna tönkre. A hibafaktor nemcsak az érzékeny téma miatt volt magas, óriási feladat lehetett az amatőr szereplők és a hivatásos színészek közötti kémia megteremtése is, főleg úgy, hogy a két legfontosabb szerepet Magyarországon letelepült bevándorlók játsszák. A közgazdaságtanból doktorátust szerzett Cake-Baly Marcelo (aki civilben villamosvezető és forgalomirányító a BKV-nál) és Arghavan Shekari (textiltervező és óvónő) sosem szerepeltek korábban filmben, Vranik Rolandnak tehát rá kellett jönnie, hogy ez a két, filmes környezetben finoman szólva sem otthonosan mozgó figura hogyan tud manírok és teatralitás nélkül elmondani egy mondatot a kamera előtt, azt követően pedig szépen lassan felépíteni egy-egy karaktert. Talán ebből is adódik az, hogy a szereplők által átélt helyzetek bekerültek a filmbe: Vranik rendezői módszere inkább a dokumentumfilmezéshez közelíthetett, hiszen nem klasszikusan, „játékfilmesen” vezette színészeit, hanem hagyta, hogy Cake-Baly és Shekari saját magukat alakítsák. Ez a megoldás egyértelműen a film előnyére vált.

A történet szerint Wilson (dr. Cake-Baly Marcelo) évek óta Magyarországon él, és nagyon szeretne magyar állampolgár lenni, még a Szózatot is tudja, azonban az állampolgársági vizsgán rendre megbukik, mert nem sokat tud a Magyar Közlönyről és a hazai reneszánsz korszakról. Az áruházi biztonsági őrként dolgozó férfi egy ismerős révén eljut Marihoz, a középkorú tanárnőhöz (Máhr Ági), aki különórákat tart neki, felkészítve őt az állampolgársági vizsgára. Kettejük kezdeti tanár-diák viszonya hamar érzelmekkel telítődik, ám felhőtlen boldogságukat beárnyékolja Shirin (Arghavan Shekari), az iráni menekült lány, aki a kitoloncolás elől egyetlen Magyarországon élő barátjához, Wilsonhoz menekül.

Az állampolgár nem a globális menekültválságról tudósít, sőt, a film még csak utalások szintjén sem említi a közelmúltban felerősödött migrációs krízist, vagy épp az itthon azt kísérő gyűlöletkampányokat. Ez az alkotói hozzáállás a már említett hitelességgel párosulva egy érzékeny, egyéni sorsokra és személyes problémákra koncentráló filmet eredményez, amelyben nem a menekültek létjogosultsága válik kérdéssé, hanem a címben említett állampolgárság feltételei. Vranik Roland is kiemelte a vele készült interjúkban: abszurd, hogy egy hatóság dönti el, ki kaphat állampolgárságot és ki nem. A film így gyakorlatilag egyetlen negatív szereplőt működtet: az állami bürokráciát, azt a láthatatlan hatalmat, amelynek joga van megbélyegezni a menedékkérőket tessék-lássék szempontok alapján (az egyik jelenetben a Bevándorlási Hivatal munkatársa kifejti Wilsonnak, hogy az afrikaiak számára különösen nehezen szokott menni az állampolgárság igénylésének folyamata, bár arra nem tér ki, pontosan miért van ez így). Ezen a láthatatlan, mégis kikerülhetetlen szereplőn kívül azonban nincsenek egyoldalúan pozitív vagy igazán negatív alakok a történetben. A figurák többsége képes elrugaszkodni a sztereotípiáktól, mindegyikük nagyon emberi, ráadásul Vranik nem akar egyik oldal pártjára sem állni: Wilson döntései ugyanúgy megkérdőjelezhetők, mint Mari cselekedetei, ám legtöbbször komoly dilemmákról van szó, melyekkel könnyű együtt érezni, a néző egy-egy nehéz döntés előtt együtt mérlegel a szereplőkkel, és úgy tűnik, nincsen igazán jó megoldás.

E finoman melankolikus felhang ellenére Az állampolgár egy életigenlő, érzékenyítő alkotás, amely nemcsak a „küzdj az álmaidért” sablont használja erőlködés-, pátosz- és sallangmentesen, hanem arcot ad egy olyan globális problémának, amelyet a menekültkérdés átpolitizálódása, a plakátkampányok, valamint az ezekkel együtt járó ellenségteremtés személytelenné tett. Vranik Roland és alkotótársai egy olyan játékfilmet készítettek, mely nem akar sokkolni (megtette azt Gianfranco Rosi és a Tűz a tengeren), nem szeretne egy nagyívű menekültsztorit elmesélni (ahogyan azt a Mediterranea tette), hanem a hazánkban letelepedni kívánó menekültek életéről tudósít a szó legnemesebb értelmében vett egyszerűséggel. Ebből a szempontból pedig az operatőri munka (Juhász Imre) és a zenék (Kalotás Csaba és Vranik Krisztián) minőségét is fontos kiemelni, hiszen egyik sem rossz értelemben minimalista, a kameramozgások és a színvilág kimondottan stílusos, a zenék pedig nem tolakodnak, és remekül vannak elhelyezve az egyes jelenetekben.

Az állampolgár tehát egy olyan személyes történet, melyben hiteles a középkorú tanárnő és az idősödő Wilson között szövődő szerelem (sőt, egy ízlésesen felvett, kifinomult szexjelenetet is láthatunk, amely még nagyobb alkotói bátorságra vall), illetve az ezzel párhuzamosan kibontott, az állampolgárság kérdéséről párbeszédet kezdeményező szál is. Egy olyan hiánypótló mű, amely annak ellenére, hogy nem reflektál közvetlenül a menekültválságra, fontos állításokat tesz elfogadásról, empátiáról és az „idegenekkel” szemben tanúsítandó emberséges bánásmódról. Nagyon is szükség van az ilyen alkotásokra, és jó látni, hogy egyre több magyar filmes kísérletezik a kisrealizmussal, hogy személyes sorsokat ábrázolva mutassanak rá egy kurrens szociológiai problémára. Remélhetőleg egyszer majd azok is nézni fogják ezeket a filmeket, akiket a leginkább érint az azokban felvetett kérdéskör, vagy akik a leghevesebben reagálnak például arra, hogy egy fekete bőrű férfi szerepel egy Az állampolgár címmel futó magyar filmben.

Az állampolgár, 2016. Rendezte: Vranik Roland. Írta: Vranik Roland, Szabó Iván. Szereplők: Dr. Cake-Baly Marcelo, Arghavan Shekari, Máhr Ági. Forgalmazza: Mozinet Kft.

A fotókat Kiss Nelly készítette.

A nővérke búcsúja

Mennyit nevettem azon, ahogy írni szoktál.
Néha úgy képzeltem, hogy cementből vannak
a kezeid. Addig ismételsz egy mondatot,
amíg meg nem kötnek a szavak benne,
és csak arra jöhet a következő.
Miközben alszol, mindezt fordítva csinálod.
Szörnyű hallani, ahogy dobálod szét a
téglákat. Annyira ki akarsz szabadulni
a fejedből, ebből a szobából, félek,
hogy egyszer csak a városban találod
magad, cipelve az egyetlen mondatot, ami
megmaradt. Mi értelme lenne építeni,
ha én nem vagyok ott, hogy csodáljam?
Szóval látlak téged a városban. Addig
ordítod ezt az egy mondatot, amíg el
nem fogy. Egy kabátot és egy botot látok.
Emlékszel a város madárijesztőire?
Régen nekik is voltak mondataik. Talán
stabilabbak is a tieidnél. „Gyógyulásra
cseréltem az éveim. Gyógyulásra cseréltem
az éveim.” Mit jelent ez egyáltalán?

Borítófotó: Pexels